Molnár Gál Péter: Coming out. Magvető Kiadó, 2020
Molnár Gál Péter, a Kádár-korszak rettegett színikritikusa Luzsnyánszky Róbert néven nemcsak hogy együttműködött az állambiztonsággal, hanem másfél évtizeden át rendszeresen jelentett, 1963-tól 1978-ig. E kötetet akkor írta, amikor 2004-ben fény derült ügynöki múltjára. Zsarolással szervezték be: a saját neméhez vonzódott. Örökösei döntöttek e kézirat megjelentetése mellett.
Izgatottan vártam a kötetet, ugyanis viszonylag kevés az olyan, magyarul megjelent könyv, sőt akárcsak rövidebb írás is, amelyben az ügynök reflektál ügynökmúltjára. Jó lenne, ha végre megismerhetnénk az ügynökök nézőpontját, ha olvashatnánk olyan vallomásokat, amelyekből érthetőbbé válnak a motivációk, árnyaltabbá az összkép. És csalódtam. Habár már a kötet beharangozójában is hangsúlyozták, hogy a kéziratnak csak töredéke szól az ügynökmúltról. Nagy részét a színházi és művészeti élettel kapcsolatos sztorik, pletykák teszik ki, részletesebben ír szerelméről Ronyecz Máriával, valamint arról, hogyan gondoskodott a halálosan beteg színésznőről 1989-ben. Szóba kerül Ronyecz Mária zseniális filmes alakítása Sándor Pál Szeressétek Ódor Emíliát! című filmjében. Akit ez a világ érdekel egy bennfentes szemszögéből, az nem fog csalódni. Sőt még egy olyan anekdotát is megismerhetünk (217. o.), hogyan mentette ki Kádár János egy volt osztálytársát egy kínos szituációból, mivel az osztálytárs megosztotta vele az uzsonnáját gyermekkorukban. Az is kiderül, hogy a Népszabadság egyik vezető újságírója részt vett az 1968-as prágai tavasz leverésében, a csehszlovákiai, 1968. augusztus 21-i bevonulásban.
Maga a szerző írja le hozzáállását: „Pletykás vagyok, bőbeszédű. A beszéd a gondolatok elrejtésére való. Mértéktelen pletykázás közben lehet a legjobban titkot tartani.” (188. o.) Ezt meg is teszi az egész kötet során. Nagyjából húsz oldal olyan, ami az állambiztonság működése iránt mélyebben érdeklődő olvasónak izgalmas, de az is csak a 159. oldaltól kezdődik. Itt megtudhatjuk, hogyan zajlott a beszervezése, úgy ábrázolja, ráállítottak az állambiztonságnak dolgozó fiatalokat, hogy szerelmi kalandba csábítsák, és ő lépre ment. Ezután megzsarolták, ha nem jelent, tönkreteszik, bíróság elé állítják. Ezután bepillantást nyerhetünk a fedett lakások világába. Ezek olyan lakások voltak, amelyeket a belügy lefoglalt, és csak ügynök-tartótiszt találkozókra használták. Ha eszpresszóba mentek, akkor a tartótiszt fizette a kávét. Egyszer kapott az ügynök anyagi ellenjuttatást is a jelentéseiért, de nem ez volt a jellemző, hanem a hazafias alapon való jelentés. Annál a résznél borsódzott a hátam, amikor a szerző arra panaszkodott, hogy sajnos Halász Péter lakásszínházának előadására nem jutott be. Ha bejutott volna, és jelentést ír róla, akkor talán még hamarabb kényszerülnek emigrációba Halász Péterék. Annak pedig sajátos bája van, amikor arról panaszkodik, hogy a másik ügynök, a Jókai Anna fedőnevű, felületesen jelentett róla.
Fontos, hogy arról is ír, ő maga miért nem hozta nyilvánosságra ügynökmúltját: bízott abban, hogy megússza, és nem derül ki. És még akkor sem beszélt, amikor az interneten egyes ügynökjelentései már napvilágot láttak.
A lábjegyzeteken sokszor érződik a sietség. A Molnár Gál Péter egyik tartótisztjéről szóló lábjegyzet kétszer is szerepel a kötetben, egyszer bővebb, egyszer rövidebb formában (165., 177. o.). Pióker Ignác Kossuth-díjas maróst megemlíti a kötet, de róla nincs lábjegyzet, ahogy Muszka Imre Kossuth-díjas esztergályosról sincs, érdemes lett volna megmagyarázni, miért ott szerepelnek a szövegben, ahol, de ehhez egy picit mélyebb korismeret kell. Ugyanis az „eltűnt Kossut-Díjasok nyomában” téma kapcsán kerülnek elő. 1953 után már nem sztárolták a sztahanovistákat a Szabad Nép hasábjain, ennek magyarázata – Sztálin halála – az internetről is kideríthető. (75. o.)
Összességében, aki egy ügynök önreflektív, önfeltáró vallomását várja e kötettől, csalódni fog benne. Aki színházi pletykákra éhes, azt kielégítheti a kötet, de csak annyiban, amennyiben azt Molnár Gál Péter láttatni engedi.