Gerold László posztumusz kötetéről
Gerold László: Színházi jövés-menés, Forum Könyvkiadó Intézet, 2019
Több hosszabb szövegből kiragadott sommás vélemény arról, milyennek látták a színikritikus és teatrológus Gerold Lászlót (1940–2016) magyarországi, illetve itteni ítészei, kortársai.
Nánay István: „Gerold egyszemélyes intézmény. Kivesző példány. Ma, a szakosodás embertelen és lélektelen – végső soron értelmetlen – túlhajtásának korában valaki vagy tudós, vagy kritikus. Ő mindkettő.”
Koltai Tamás: „És Te aztán tudtál fölfedezni! Mindannyian Tőled tanultunk egy kicsit. No jó, előnyben voltál velünk szemben, mert amíg mi komoly és általában sikertelen erőfeszítéseket tettünk, hogy időnként eljuthassunk a világszínházba, hozzád rendszeresen eljárt a világszínház. Ruccanásnyi távolságra, országhatáron belül. A belgrádi Bitef… a kinyíló Európát jelentette számunkra… Te közvetítetted nekünk első kézből a színházi Európát.”
Spiró György: „Fölhívott ’82 februárjában, milyen magyar előadást javasolnék a Bitefre, ahová magyarokat ritkán szoktak meghívni. Mondtam neki: föltétlenül menjen el Varazsdra, ahol a kaposvári színház hamarosan a Mara/Sade előadását játssza vendégként Ács János rendezésében, s valamivel bírja rá a Bitef vezérkarát, hogy megnézzék, mert ilyen fantasztikus előadást még nem láttak.” Gerold elvitte Varazsdra a szemle európai hírű szakértőit, megírta véleményét az előadásról, és azután a belgrádi szakemberek „hisztérikusan követelték”, hogy a magyaroknál minden évben találjon egy-egy olyan előadást, amely illeszkedik a belgrádi (világ)fesztivál profiljához.
A vajdaságiak közül pedig idézzük egykori mentorát, Szeli Istvánt, majd kortársát, Bányai Jánost. Szeli szerint: „Rá kell mutatnunk Gerold irodalmi műveltségének természetére, hogy a kultúra organikus fejlemény… Tanulmányainak különös értéke éppen abban rejlik, hogy belőle nemcsak a hasonló munkát végző professzionalista kutató, hanem a nem szakmabeli olvasó is kiérzi a keresés izgalmait, feszültségét, személyes drámáját, de a meglelés örömét is.” Bányai szerint a színikritika és a színházi tanulmány komplex kulturális műfaj: „…mert, mint művelője, Gerold László alapos szakmai, irodalmi és művelődéstörténeti ismeretekkel rendelkezik… sőt ismeri a színpadi technika, a kulisszák, a világosítás, a súgólyuk rejtélyeit is. Ő sohasem kerüli meg az időszerűséget, és mindig a nagy művek beláthatatlan gazdagságából merít.”
A most megjelent posztumusz tanulmánykötet, a Színházi jövés-menés azokból a tudományos tanácskozásokon elhangzott szövegekből állt össze, amelyeket az MTA Irodalomtudományi Intézete és az újvidéki Bölcsészettudományi Kar Magyar Tanszéke évi rendszerességgel tartott a hetvenes évek derekától, s amelyeken Gerold rendszeresen magyar és vajdasági magyar drámairodalmi kérdésekben értekezett. Például olyasmiről, hogyan vonul végig a nyelv a drámában (és a színpadon) Az ember tragédiájától Parti Nagy Lajos Tisztújítás-átírásáig (Nagy Ignác műve nyomán); hogyan reflektálódik a természet vagy a tudomány (drámai motívumként) a magyar dramaturgiában; mit jelentenek a mítoszok a drámákban; de nem hagyta szó nélkül a diktatúra és a színház viszonyát sem. Foglalkoztatták „könnyedebb” témák is, mint például a sport vagy az utazástoposz a drámában (és a színházban) Ottlik, Mándy, Esterházy, Darvas, Kukorelly, Egressy Zoltán… darabjaiban. És sorjáznak az olyan opusok elemzései, mint Eörsi István, Spiró György, Háy János… vagy Deák Ferenc, Tolnai Ottó, Gobby Fehér Gyula, Végel László… drámáinak dramaturgiai boncolgatása.
A kötetben mintha háttérbe szorult volna gazdag színikritikusi tapasztalata, mert benne az irodalom, főként pedig a drámatörténet jó ismerője szólal meg, aki biztos kézzel tapint rá a drámákban felmerülő kérdésekre, mi és mit indokol, vagy éppenséggel a hatalom által mi a kifogásolt (veszélyes?). Szövegkönyvekből, rendezői példányokból indul, hogy rámutasson arra is, miért vannak lappangó, még ma is bemutatásra váró kockázatos darabok. Tanulmányainak erős művelődéstörténeti vonatkozásai is kimutathatók, hiszen a hagyomány, a színjátszás, a drámaírás egymásra hatásának a szükségessége szólal meg bennük. Az időszerűsítés pedig egyszerre felidézés is. Kötete jelentősége többek között abban is keresendő, hogy elfeledett vagy kevésbé ismert adatokat, tényeket tár fel a magyar és a vajdasági magyar drámaírás múltjából (és talán még jelenéből is).
Felvetődik kötete kapcsán, honnan van ekkora drámairodalmi és színházi tapasztalata. Erre a válasz, hogy szinte maradéktalanul begyűjtötte az elmúlt ötven évben, sőt a régebben megjelent magyar, szerb, horvát és szlovén nyelvű könyveket, amelyek jelentős részéről recenziót is írt elsősorban színházi folyóiratoknak, emellett számos recenziója jelent meg a Hídban vagy a budapesti Élet és Irodalomban. Ugyancsak nem mellékes, hogy Gerold elejétől fogva nézte a belgrádi Bitef előadásait, sokszor zsűrizett, és válogatója volt a Sterija Játékoknak, követte a szarajevói kis- és kísérleti színházak fesztiválját éppúgy, mint a pécsi országos szemlét vagy a határon túli színházak kisvárdai fesztiválját… Itthon Sterija-díjjal, Magyarországon Palládium-díjjal jutalmazták színikritikusi és tanulmányírói munkásságát.
Most közölt tanulmányainak kötetbe szerkesztését többször is említette, de ebben váratlan halála megakadályozta. Pontosabban azt tervezte, ha lexikonának bővített, második kiadása is megjelenik, kötetbe rendezi ezeket az egyetemes magyar és vajdasági magyar drámairodalmi kérdéseket boncolgató tanulmányait. Erre az élettől már nem kapott időt.
Gerold László kötetét a színházzal professzionálisan foglalkozók, valamint a színházlátogatók és drámát olvasók is haszonnal forgathatják, mert a tanulmányok megdöbbentő darabismeretről tesznek tanúságot.