Tóth Eszter Zsófia: Trianoni történetek Szabadkától Budapestig. VM4K, Szabadka, 2021.
„A Dunának, mely mult, jelen s jövendő,
egymást ölelik lágy hullámai.
A harcot, amelyet őseink vivtak,
békévé oldja az emlékezés
s rendezni végre közös dolgainkat,
ez a mi munkánk; és nem is kevés.”
(József Attila: A Dunánál)
Tóth Eszter Zsófiát elsősorban történészként, társadalomkutatóként ismerhettük eddigi munkássága alapján, a Kádár leányai és a Szex és szocializmus című népszerű kötetek szerzőjeként méltathattuk. Most azonban a Vajdasági Magyar Képző-, Kutató- és Kulturális Központ által megjelentetett kötetében a szaktörténész mellett megszólal az író hangja is, egy olyan ablakot nyitva a történelemre, amelyen át mindannyian saját családtörténetünket olvashatjuk újra. Többszörösen traumatizált emlékezet ez, amelyet csak kisebbségi léthelyzetbe szorult ember érthet meg igazán, fájdalmasan, felismerve benne a sajátját.
Nincs olyan család a Délvidéken, amelynek ne szólt volna bele a sorsába Trianon, a második világháború, az el- és visszacsatolások, a kivándorlások és menekülések, a szocialista diktatúrában meghurcolt életek traumái valamennyiünk közös öröksége. Közösek a nagyszülők suttogva elmesélt vagy elhallgatott történetei a kilakoltatásokról, kivégzésekről, Goli otokról, a Petőfi brigád néphőseiről, az erőltetett menetbe terelt férfiakról, az özvegyekről, árvákról. Ehhez mi, a mostani „középnemzedék” hozzátehetjük majd a saját traumáinkat, a kilencvenes évek balkáni háborúit, az embargó által sújtott Jugoszláviánkat, a népirtó háborúba küldött apáinkat és bátyáinkat, Szarajevó tragédiáját és végül még az 1999-es NATO-légicsapások hónapjait egy megcsonkított országban. Vajdasági magyarként talán még közelebb érzi magához az ember Tóth Eszter Zsófia történeteit, egy olyan közösséghez tartozván, amelynek még öndefiniálása is nehéz.
A sorstragédiát mint nehéz batyut visszük magunkkal, nemzedékről nemzedékre adjuk tovább, megpakolva újabb terhekkel. Az írónő azonban a kötet előszavában hangsúlyozza, hogy „ez a könyv elsősorban mégsem a reménytelenségről szól, hanem a túlélésekről, csodás menekülésekről, sikeres és sikertelen életstratégiákról, beteljesült és beteljesületlen szerelmekről”. Három részből áll: az elsőben a szabadkai történetek kapnak helyet, a második a titkosszolgálatnak az életutakban betöltött szerepéről szól, a harmadik pedig budapesti, novellisztikus történeteket foglal magában: menekültek leszármazottjainak életútjáról, amelyek a jelenig ívelnek.
A kérdés azonban marad: feldolgozhatóak-e a menekülés traumái? Tóth Eszter Zsófiának történészként meggyőződése, hogy a kibeszéletlen huszadik századi történelmi traumák több generáción keresztül is mérgezik az életet. A trauma mint életesemény olyan sérülést okozott, amely kiszakította elszenvedőjét saját sorsából és annak nyelvi folytonosságából, mivel nem beszélhet róla. Az irodalom gyógyító funkciót tölthet be, a történetek olvasása közben „kibeszéljük” az elmondhatatlant, hagyjuk, hogy más beszéljen helyettünk. Ezáltal színre vihetők a múlt kísértetei és a félelmeink, amelyekkel együtt könnyebb szembenéznünk.
Ahogyan maga a szerző fogalmaz a kötet utószavában, mindenkinek joga van választani a lehetőségek tárházából. „És bízzunk abban, hogy a családi trauma, a generációkon át hurcolt rossz megküzdési stratégiák, magatartásminták feloldhatóak. Ez a könyv ebben is igyekszik segítséget nyújtani. Akár a negatív, akár a pozitív történetek olvasása közben magunkra, felmenőinkre ismerhetünk, és megpróbálhatjuk összerakni életünk mozaikdarabkáit.”
A kötetet olvasva Tóth Eszter Zsófiával együtt a Duna-parton sétálunk, József Attila és Ady Endre verssorait mondogatjuk magunkban. „Emlékeznünk érdemes, akkor is, ha fáj.” És bíznunk is, abban, hogy egyszer béke lesz. Bennünk és a világban.
„Igen, jó lenne, ha békévé oldaná az emlékezés. De van olyan harc, olyan történelmi esemény, mint Trianon, amelyet csak részben képes békévé oldani, mert nagyon tud fájni, még ma is. És az is, hogy a dunai konföderáció csak álom marad. Az emlékezésre és a jelenben építkezésre buzdítok, hogy ne gátoljon hetedíziglen ezen trauma bennünket, magyarokat.” (Tóth Eszter Zsófia: Trianoni történetek Szabadkától Budapestig)