Takáts József szerk.: Kemény Zsigmond emlékezete. Budapest, Osiris Kiadó, 2023
Az Osiris Irodalomtörténet – Tanulmányok című sorozat legújabb darabja a 2023 februárjában megjelent Kemény Zsigmond emlékezete című kötet, amely váratlan megjelenésként is meghatározható, mivel az említett irodalomtörténeti sorozat elsősorban olyan szerzőket tárgyal, akiknek a magyar nyelvterületen kultuszuk van. Kemény Zsigmond nem tartozik közéjük, neve sokak számára ismeretlenül cseng, alakjáról megfeledkeztek, szépirodalmi tevékenységét legfeljebb csak az említés szintén tárgyalják a mai irodalomtankönyvek. Ebből kifolyólag a most bemutatásra kerülő kötetet igen fontos kiadványnak tartom, amely harmincnyolc írást ‒ a szerkesztő előszavát nem számolva ‒, elsősorban tanulmányt és kritikát tartalmaz.
Takáts József a Kemény Zsigmonddal kapcsolatos publikációkat hat egységbe rendezi: Az egyéniség; A politikai író; Az elbeszélő; Átértékelések; Összevetések; Összegzések.
Az egyéniség címűben a kortársak Keményről szóló vallomásai kaptak helyet. Az első, 1856-os emlékiratot Pálffy János jegyzi, amely igen erőteljes hatást gyakorol az olvasóra, s mondhatni, hogy váratlanul éri, ugyanis egy elmarasztaló írásról van szó. Nemcsak Kemény megbukott szónoki kísérleteiről értekezik, hanem szépirodalmi munkásságáról és személyéről is elmarasztaló megjegyzéseket tesz. Gyulai Pál című regényéről például ezt írja: „A regény művészileg jó lehetett, de még nem találtam senkit, aki végigolvasta volna.” (26. o.) Az egyre csak ironizáló Pálffy írásának zárlata pedig olyan merész jóslásokba bocsátkozik, amelyek Kemény megőrülésének jövőbeli lehetőségére vonatkoznak.
A politikai író címet viselő egység hét szöveget foglal magában, amelyek Kemény Zsigmond politikai röpirataival, vitairataival stb. foglalkoznak. Gányó Gábor tanulmánya a Forradalom után című vitairatot veszi górcső alá, a politikai elitnek szóló, véget nem érő szónoklatként határozva meg, s kiemeli Kemény éleslátását, illetve a Kossuth Lajossal szembeni kíméletlen álláspontját. Az ebbe az egységbe foglalt írások arra hívják fel a figyelmet, hogy Kemény Zsigmond politikai íróként legalább olyan fajsúllyal bír, mint szépíróként.
A legtöbb publikációt Az elbeszélő című egység tartalmazza, amelyek elsősorban regényeket vizsgálnak meg, s ezek közül azokat emelném ki, amelyek igen tüzetesen elemzik az egyes alkotásokat. Pálfy Eszter Szerelem és házasság Kemény Zsigmond Özvegy és leánya című regényében című 2019-es tanulmánya a teljes kötet legfrissebb értekezése. Tarnóczy Sára és Mikes János, valamint Naprádiné Judit és Haller Péter kapcsolatának alakulását, azaz a kezdetektől meglévő és a fokozatosan kialakuló szerelmi szálat vizsgálja meg. Ide került besorolásra Szegedy-Maszák Mihály Megfordított időrend című, a történelmi regény kapcsán sokat emlegetett 2007-es tanulmánya, amely a Jókai Mór: Fráter György, valamint Kemény Zsigmond: Zord idő című regények Martinuzzi-képét mutatja be, s fontos megállapításokat tesz magáról a történelmi regényről. Tutsek Anna 1885-ben írt Néhány szó A rajongókról című értekezését pedig azért tartom fontosnak kiemelni, mert bár elsősorban a cselekmény felől közelíti meg a regény jellemeinek bemutatását, mégis igen részletes elemzésre vállalkozik, megvizsgálja a közöttük meglévő kapcsolatok milyenségét, s az összefüggéseket elsősorban a lélektaniság szempontjából tárja fel.
Az Átértékelésekbe szerkesztett szövegek 20. századi nézőpontból közelítik meg a Kemény Zsigmond-életművet. Itt olvashatjuk Németh László hosszadalmas írását, amelyet előszóként írt a Móricz Zsigmond által „magyarosított” Rajongók kiadása elé, amely tulajdonképpen Kemény Zsigmond A rajongók című regénye nyelvezetének átírására vállalkozott. Németh László megállapítása szerint az Özvegy és leánya a legjobb Kemény-regény, mivel hatalmas tragikai alakokat vonultat fel. Ismerve Németh László regényeinek nőalakjait s azok tragikus sorsát, ezen megállapítása nem ér bennünket váratlanul.
A kötet ötödik egységéből Kárpáti Aurél 1925-ös Az élő Jókai és a halott Kemény című értekezését emelném ki, amelyet a Jókai-centenáriumra írt. A két szerző egymás ellenpólusaként kerül meghatározásra: Jókainál az események túlburjánzása, Keménynél pedig a lélekrajz igen részletes analízise figyelhető meg. Kárpáti a magyar romantika és realizmus összecsapásaként mutatja be a két magyar író munkásságát. Keményt Balzachoz hasonlítja mind írói módszereiben, mind az író külső megjelenésének rendezetlenségében. A romantika (azaz Jókai) győzelmét nemcsak Jókai gördülékeny, valamint Kemény vontatott nyelvezetével magyarázza, hanem az adott kor történelmi nehézségeivel is, ugyanis szerinte a 19. század történelmi megpróbáltatásai közepette a magyar olvasó sokkal szívesebben fordult az idealizált, romantikus témák felé, s előnyben részesítette azokat a realizmussal szemben. Ebben az egységben olvasható még Illés Ede 1941-ben napvilágot látott, elmarasztaló kritikája Móricz Zsigmond Kemény-átiratáról.
Az utolsó, Összegzések című szerkezeti egység, mint ahogyan a cím is utal rá, a Kemény Zsigmond-életmű egészére tesz megállapításokat. Gyulai Pál 1879-es ‒ négy évvel a szerző halálát követően írt ‒ tanulmánya megpróbálja elhelyezni a magyar irodalomban Kemény Zsigmond életművét, az 1881-es Péterfy Jenő-tanulmány pedig a Gyulai Pál címszereplőjéről azt állítja, hogy wertheri, fausti és manfredi elemeket egyesít. S. Varga Pál 2017-es tanulmánya pedig a káoszelmélet, ezen belül a pillangóeffektus szempontjából közelít meg néhány irodalmi alkotást, köztük A rajongókat is.
A kötet írásaiban számos közös vonás figyelhető meg, amelyek a nyelvi nehézségek miatti kanonizálatlanságra, ugyanakkor a Kemény által művelt lélekrajzi ábrázolás jelentőségére hívják fel a figyelmet. A különféle egységekbe foglalt, más-más szerzőktől származó és eltérő korokban íródott szövegek ugyan időnként hasonló megállapításokra jutnak a Kemény-életművel és -jelenséggel kapcsolatban, mindegyikük szolgál valamilyen újszerű megállapítással, legyen az tudományosan megalapozott vagy akár személyeskedő. Bár a Kemény Zsigmond emlékezete irodalomtörténeti tanulmányokat tartalmaz, így elsősorban az irodalmárok érdeklődésére számíthat, de azoknak is érdekes lehet, akik egy méltatlanul elfeledett életmű okait szeretnék megérteni. Megkockáztatom, hogy a kötetbe foglalt harmincnyolc szöveg egy része olyan publikáció, amely ösztönzőleg hathat Kemény Zsigmond életművének el- vagy újraolvasására.