Lovas Ildikó: Szép Amáliák. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 2022
Tetszetős és elegáns küllemű regénnyel rukkolt elő a Forum könyvkiadó 2022 novemberében. Terjedelmét tekintve is kitűnik a manapság a Vajdaságban megjelenő szépirodalmi művek közül.
Nagyregény csupán néhány van a vajdasági irodalmi kánonban. Lovas Ildikó azonban (kánon ide, kánon oda) egy ilyennel rukkolt elő. A vajdasági magyar közönség ugyan megismerkedhetett ekkora terjedelmű alkotásokkal, de azok nem róla szóltak. Külföldi példákat említhetnénk, a magyarországi írók közül pedig például Spiró György, Esterházy Péter írt ekkora szövegeket. Lovas Ildikó regénye Szabadka-centrikus, és aki ismeri a várost, a történetét, annak többet ad, mint az átlagos olvasónak. Ebben egy kicsit Joyce Ulysesséhez hasonlít, de időbeliségük teljesen más, noha a lélek belső mozgása a Szép Amáliákban is hangsúlyosan jelen van, sőt néhány más szereplő érzésvilága is kitárul előttünk, ha rövid időre is. A hömpölygő szövegben az író mégis megadja a kapaszkodókat az alaposan olvasónak, így akkor is érthető, ha az ember nem ismeri jól Szabadkát.
Persze nem vagyok irodalomtörténész, az azonban biztos, hogy Lovas Ildikó e műve nagyregény, ugyanakkor a nyelvi fegyelem és lelemény, a bemutatott korszak – száz év – fordulatokban gazdag voltának érzékeltetése sem mindennapi, ahogyan az sem, hogy egy ekkora hömpölygő és örvényes szöveg született. Azt is mondhatjuk, hogy már rég (soha) nem írtak ilyen regényt a Vajdaságban. Lovas Ildikó sokat készült, sokat kutatott, az eddig megjelent alkotásai folytán elegendő rutinnal rendelkezik ahhoz, hogy az olvasót megszólító és érdeklődését folyamatosan fenntartó regényt írjon.
A mű tele van meglepetésekkel, kérdéseket tesz fel, hogy majd a szöveg választ adjon rájuk. A történet több szálon fut, egy történetcsokor. Sőt mi több, úgy lebeg a fikció egén, hogy közben nem sérti a realitások talaját sem. Minden benne van, ami történetileg fontos – csak nem tankönyvszerűen, nem a háttérben magyarázva, hanem a szereplők élete által, érzéseik, gondolataik, párbeszédeik reflektálnak a történelemre. A könyv értelmezéséhez nem nélkülözhetetlen, de fontos a helytörténet ismerete, azokkal együtt, akik szerepet játszottak a korszak Szabadkáján. Alighanem csak a szerző tudja, hogy ki a valóságos szereplő, és ki a fiktív (a Szép Amáliák ilyenek). De Kónya Lajos, a nagy műveltségű szerkesztő, tanár, a jugoszláviai Magyar Párt szabadkai főtitkára nem az, noha ő is fiktív lehetne olvasói szemmel, hiszen emlékét elfelejtették, mint ahogy azt is, hogy volt időszak, amikor Szabadkán hat lap jelent meg.
A történetírásban is szükség van a kreativitásra, hisz anélkül nem alkotható meg az egykori valóság. Egy történész a pontosságra, a források helyes, kritikus használatára törekszik, sőt időnként a teljességre. Egy író pedig szabadabban lehet kreatív, hisz nem a leckét kérik rajta számon. De a Szép Amáliáknak mi a szerepe? Aki erre kíváncsi, és a sok részletre, az elmúlt száz év korszellemére, olvassa el a könyvet.
A szerző posztmodern fogásokat is alkalmaz, ám nem viszi túlzásba, mint például Balázs Attila a Kinek észak, kinek dél című regényében. Vagyis ezeket visszafogottan alkalmazza, és akkor, amikor funkciójuk van. Tehát a szavak lefedése, áthúzása, aláhúzása, amelyet a Word világa hozott számunkra, ritka. Érdekes azonban, hogy a mottó, ami nincs is, négy áthúzott bibliai idézet. Ellenben a posztmodern másik „fegyverét”, az idézeteket bőségesen alkalmazza, hiszen újságokból kutatott a sok adat után – az újságok azok, amelyek az eseményről napi mint nap tudósítanak, reflektálnak arra, ami történt.
A könyvben sokan sokféleképpen szólalnak meg, általában életfilozófiájukat, politikai nézeteiket, a történelemhez való viszonyukat mondják el. Az újságcikkek, a kiadványokra való utalás még egy csavart adnak, hiszen a valóság megragadásában és annak különböző regisztereiben hozzájárulnak a történethez. A Szép Amáliák mégis egy történet, amely az olvasóban születik meg attól függően, hogy milyen ismeretei, érdeklődési körei vannak, mennyire szereti az egzakt dolgokat, és mennyire élvezi a fantáziát és a szereplők, helyzetek hosszabb, rövidebb leírását.
A mű terjedelme több mint 570 oldal. Ugyan az 555. oldalon szerepel a Vége szó, ám a szerző ezt követően két – a történethez kapcsolódó – vendégszöveget közöl a lánynevelésről és a házasságról, majd ír egy utószót, melynek címe: Utószó helyett. Ebben az egyik fontos igazságot mondja ki: a múltat úgy őrizhetjük meg, ha a legtöbbféleként értelmezzük, miközben azt is kimondja, hogy könyve fikció, annak ellenére, hogy sok szereplője valóban élt, és ott, ahol a regényben is van. Azzal, hogy a szerző pontosan használja a történelmi és kronológiai, valamint a helytörténeti adatokat, a fontos emberek nevét és helyzetét is pontosan ismeri, olyan hálót feszít története köré, amelyben Amáliák és más mellékszereplők akár létezhettek volna is. Hogy a regény kinek mennyit mond, vagy kit mennyire bír rá, mondjuk, internetes keresésre (hogy ki is az, aki a szövegben szerepel), az attól függ, hogy az adott olvasó mennyire ismeri a témát, és mennyire kíváncsi. Egyébként teljesen értelmezhető akkor is, ha az olvasó „csak” kíváncsi a két Amália sorsára. A kötet Szabadka-központú, emellett Apatinhoz, Palicshoz, Újvidékhez, Nagykikindához és Zomborhoz is kapcsolódik a két Amália, illetve a történet. Sőt az általában nem ismert Bácstóvárosról is szó van (utóbbiról csak említés szintjén, de fontos említés szintjén).
A regényt nem lehet egy szuszra elolvasni, tehát valamilyen terv szükséges. Azt sem mondhatjuk, hogy könnyű a szöveg, hiszen gyakran elgondolkodtatja, átgondolásra készteti az olvasót. Akár sokkal több magyarázó lábjegyzettel is el tudnám képzelni, amelyek előre és hátra is mutathatnának, hogy olvasás közben előrehaladva vissza tudjunk keresni az éppen aktuális szál máshol elejtett végére. A narráció több szálon fut, azaz úgy sodródik (össze is), és szintjei is vannak, amikor a 20. századfordulóból szólal meg valaki, akkor annak a korszaknak a stílusában beszél. Hasonló módon az újságírás is ilyen értelemben van jelen. A szerző a cselédregényből más jellegű regényt is formál, hiszen sok történetet mesél el párhuzamosan, és az a párhuzamosság teszi a művet intellektuális kihívássá. A Szép Amáliákat nem lehet csak úgy olvasni, hogy kényelembe helyezzük magunkat, és kikapcsolódunk. Bele kell süllyedni a történetekbe, kérdéseket kell feltenni magunknak, vagy észrevenni, amikor a könyv tesz fel kérdést, társalogni is lehet a szöveggel. Végül is úgy íródott meg, hogy mindenkiből azt hoz ki, ami már benne van, és amihez kötődik. Annyi olvasata van, ahányan olvassák, és azt hiszem, hogy ez célja is volt a szerzőnek a kötet bonyolult struktúrájával.
A könyv műfaja „cselédregény”. A cseléd definiálásával kezdődik, amelyet a szerző több szempontból vizsgál már az elején. Főszereplői nők, és férfiként érdeklődve olvastam, hogy a különböző hölgyekben hogyan csapódik le a valóság, ahogy az interakciók folynak az emberek és a nemek között. Tehát elmondhatjuk, hogy a mű nyit a pszichológia felé is, de távolról sem csak ez a döntő. És mivel nem lehet úgy olvasni, mint egy lektűrt, sorra következnek az egészen különböző helyzetek, ezért kell visszaemlékezni olvasás közben. Másrészt a nagy történetírással felesel is a szöveg, hiszen a trianoni tragédiát úgy meséli, hogy közben nem említi a megszokott neveket, hanem az újságírók, a piaci kofák és felvásárlók, pálinkás és/vagy sörös hangulatú beszélgetések által jelenik meg a történelem. Persze az országvesztés nem maradt ki, de annak számomra a „leghitelesebb” fiktív intim leírása található, ahogy a szerkesztőségben kötetlenül beszélnek róla. S ehhez korabeli idézet is társul az okokról, amelyek közül néhánnyal a fősodrú történetírás is egyetért. A szerző finoman érinti a nemzeti identitásváltás kérdését is, hiszen az egyik főhős, Amalia Schön a királyi Jugoszláviában inkább magyarnak mondja magát, mert úgy érzi, hogy a svábokat még kevésbé szeretik. Történészként viszonylag jól tudom, mi történt Magyarországgal az első világháború végén, és automatikusan is eszembe jutnak a dátumok, személyek. Ezek jelen is vannak Lovas Ildikónál, csak nem történetírói stílusban, hanem úgy, ahogy az események átjönnek a szereplők személyiségén, pontosabban úgy, ahogy ő látja. Én is úgy érzem, hogy az országvesztés dolgával kezdeni kell valamit, hiszen nem ismételgethető még egy évszázadig ugyanaz a narratíva. Sőt úgy is érzem, hogy az első világháborút övező sötét bút is el kell engednünk valahogy. Lovas Ildikónak volt/van egy alternatívája, ez pedig az, ahogyan szereplői saját perspektívából beszélik el a történteket, ám nem naivan, tiszteletlenül, okoskodóan. A kötet egy hihető háttértörténetet tár elénk (akár így is alakulhatott volna a szereplők sorsa), amelyben szintén benne van az első világháborús vereség, a mozgósítás, a hősi halottak, a tífusz, a bakák, a spanyolnátha stb., csak másként. Valahogy úgy, ahogy az Amáliák vagy az újságíró Bezzegh Misike látják, akiből a könyv végéig Mihály, majd Misi lesz, a vitapartner, akivel Amália összecsaphat az éppen aktuális helyzet értelmezésében.
A szerző jó érzékkel találta el, hogy az újságírás lehet az a média, amely összeköti az ebben a regényben nem elmesélt fő történelmi narratívát (amit az iskolákban tanítanak vagy nem tanítanak, amit az egyetemeken kutatnak vagy nem kutatnak) és a mindennapok történéseit, ahogy Szép Amáliáék láthatták, megírhatták volna, ha ez nem egy regény lett volna, hanem memoár a mindennapokról. Mindkét Amália elgondolkodott, és átengedte magán a történelmet, pontosabban az éppen akkor történőt, és így tesz a majdan felnövő kislány is, akinek édesanyja „kihullik” a történelemből, mert szülés után meghal.
A kötet, noha földrajzi lefedettsége is van (Bácstóváros, Zombor, így kerül Szép Amália Szabadkára, és van egy nagykikindai rész is), mégis szabadkai regény, amelynek a horizontja Budapesttől Belgrádig nyúlik, Szegedet, Röszkét, a demarkációs vonalat említve. A történet sodra azonban úgy hozta, hogy Apatint mutatja be a szerző a leghosszabban és legtárgyilagosabban, könyvből is idézve, amely megállapításait Amália hazugnak érezte. A mű vége felé Apatin az, ahol fontos cselekmények is történnek.
A regény gyakran a nyomdászok szintjéről mutatja be a valóságot, ami azt is jelenti, hogy az elején kifejezetten autentikus módon jelenik meg a korszak szociáldemokráciája és az a feszültség is, amit hordozott az az időszak. Szép Amália ugyanis nemegyszer a szabad ég alatt alszik, a másik (az akkor még Schön) Amália másként érkezik. Jellemző, hogy a nyomdászok segítenek Szép Amálián, akik egyébként a legműveltebb munkások voltak.
Mint említettem, a magamfajta történész nagyon érzékeny a tények interpretálására. Lovas Ildikó könyvében a tények rendben vannak, az utcák nevét, hogy hol és mi volt, azt a szerző a helytörténetbe mélyedve ismeri, az értelmezések pedig szabadok, hisz ettől regény a regény. Az köztudott Lovas Ildikóról, eddigi műveiből, hogy Szabadka helytörténetének nagy ismerője. A lényeg azonban a történet, amelynek szüksége van „egy kabátra”, és ez a Város. A könyvnek van impulzusmomentuma, azaz egyféle lendülete is. A szerző nem mehet szembe sem a nagy történelemmel, sem a helytörténettel. A felépített fikciót a történelem dinamikája löki előre, a szereplők reakciói, érzései által. Akármennyire is Szabadkán játszódik, és akármennyire is száz évet ölel fel a regény, a szerzőt az ember érdekli. Az egész alkotást mégis fikcióként kell olvasni. Ez pedig a két Amália térben és időben találkozó története, azzal, hogy az egyik Szép Amália Schön Amália volt, de a délszláv államban a hivatalnok egyszerűsít, és majd még egy egyszerűsítés után később Szép Amália lesz hivatalosan ő is. Ez az a történet, ahogy Lovas Ildikó kitalálja, hogy az impériumváltásnak nevezett uradalom-, illetve szuverenitásváltásról egy sohasem írt történetet is megír, amely másként foglalkozik a katonákkal és a nagypolitikával, az összeomlással, mint ahogy megszoktuk. Nem foglalkozik velük, de nem hagyja ki a történetből őket sem. Oda kell figyelnie az olvasónak, hogy a történet hogyan viszonyul a száz évvel ezelőtti valósághoz. Ha egy történelemkönyvet lapoz fel, akkor adatokat tud meg, ezzel ellentétben ebben a műben érzelmeket, emberi viselkedésmintákat, hozzáállást talál, és mindenekelőtt a történetet.
A kötet, úgy érzem, az impériumváltás éveire csúcsosodik ki, de ezt nem egy fejezetben tárgyalja a szerző. A Nemzeti Tanács első világháború végén történt megalakulásának eufóriáját átélő cseléd (Fischer Rózsi) a forradalom igézetében mindent remélt. E szereplő jókora csacskaságokat mond, amit szintén egy mellékszereplő, öreg Grgo Blesić hűt le, aki jól ismerte a szabadkai helyzetet, és nem a vágyvezérelt gondolkodás jellemzi, mint cseléd beszélgetőpartnerét. A háború végétől a szerző játszik a történelem dinamikájával, hiszen minél több eseményről számol be, annál több szereplő érzéseiről és gondolatairól ír.
A szerző következetesen sejtelmesen vezeti át a történetét az első világháború utáni élet felé. (Egy szálat 1944-ig nyújt, szépen folyik át Szép Amália története az unoka, Szép Emília történetébe. Szép Amáliáról szűkszavúan csak annyit tudunk meg, hogy fiatal nagymama és újságszerkesztő. Lánya, Lia az unoka, Emília szülése után halt meg. De a történetnek nincs vége. Schön Amália jelen van, amikor Emíliát tízévesen golyólövés éri 1944 karácsonyán.)
Úgy látom, hogy az első világháború végén kezdődő korszak lett az, amelyben a magyarok számára a cselédvilág elkezdődött. Ugyanakkor megalakult a Magyar Párt, és kitárult az ideológiák piaca, főleg egy kisebbségi számára. Ezek vitákat generáltak, aminek a bemutatására a szerző Kónya Lajos újságjának szerkesztőségét választotta, ahol az akkori korszak vezető értelmiségének nem fiktív nevei is megidéződnek. Ekkortól Schön Amália – akinek a zsebében Szép Amália cselédkönyve volt, amelyet a véletlen folytán vett fel a padlóról – több figyelmet kap. Épp Schön Amália névváltoztatása kapcsán találkozunk azzal, hogy a korábbi magyar bürokráciával szemben a szerb egészen laza, sőt lenéző (hogy olyat is mondjak, amit én gondoltam bele a helyzetbe).
A második világháború időszakát erőteljesebb disszonanciával mutatja be a szerző, beleszőve a két háború közötti momentumokat is. Élesebben láttatja a törésvonalakat. Ismét az olvasó elé viszi a történteket, de nem direkt módon, hanem úgy, ahogy azt a hősei átélhették volna. Visszatérő motívum a búzaégetés, Simokovics Rókus és Mayer Ottmár, a Híd. Egyes szereplők életében – helyzetükből fakadóan – ugyanis erőteljesen jelen van a baloldaliság (az a baloldaliság, amely akkoriban az volt, ami, és nem csak álca), a szocdemek, a kommunisták, a nemzeti keresztény oldalt leginkább Kónya Lajos képviseli, aki keresztényszocialista még Prohászka Ottokár idejéből. A történetszövés ebben a részben egyszerűbb, hiszen a szerző elsősorban a száz évvel ezelőtti forrásokban merült el, és a szöveg nagyobbik fele erről szól. A második világháborús részben több szerkesztőségbe betekintést kapunk, ilyen a Híd és a Hírlap, ezenkívül szóba kerül a Népkör és a Bácskai Napló nehéz sorsa, a szereplők a Kalangyát is megemlítik.
A két világháború közötti magyarság életével kevesebbet foglalkozik, ám figyelemre méltó idézeteket találunk, például a „magyar írófejedelem” nyilatkozatát arról, hogy csak nagyjából ismeri a jugoszláviai magyar irodalmat, mert nem látja az újságokat, amelyekbe írnak. Nem meglepő, hogy ebben a részben is csupán említés szintjén ad kapaszkodókat a szerző a történelemhez, és az újabb impériumváltás meg Horthy látogatása is kevésbé hangsúlyosan jelenik meg. A második világháborúban történt tragikus dolgokat nem hallgatja el, de nem is emeli ki. A háború utáni időszakban, pontosabban 1952-ben viszont megjelenik Sárkány Szilveszter, aki – a regényben ugyan nem mondják ki a Kopár-sziget nevét – megjárta a Goli otokot. A Sztálin–Tito-konfliktusról egy színházi előadásról közölt terjedelmes írás alapján hosszabban értesülünk (Sinkó Ervin: Elítéltek). Érdekes, hogy ekkor jelenik meg a vajdaságiság is, és az az akkoriban sokszor hangoztatott – szerintem – minősíthetetlenül ocsmány közhely, hogy az írók írjanak úgy, hogy méltóak legyenek azokhoz, akik a vérüket adták Jugoszláviáért. Ebben a korszakban már Amália öreg, és az élet sajátosan bölccsé tette.
Az utolsó mintegy 100 oldalon összeadódik minden, ami az elmúlt száz évben történt, az 1999-es bombázásokig is eljutunk, és a 2011-es Szent István-napi ünnepségre. Ugyanakkor a történet kigombolyodik. Az olvasó számára is világossá válnak a dolgok és a történelem is, miközben benne élnek az immár idősödő Szép Amáliák. Kiderülnek a titkok, a szerző elvarrja a történetek szálait. Végül is 1999-ben mindkét Amália elhunyt, a temetéssel való bonyodalmak szürreális eseményeket tartalmaznak.
Emília az egyik Amália unokája, akinek élete az 1944-es lövés után a másik Amáliához kapcsolódik, a szocialista Jugoszláviába illeszkedik be, és Munkaakció-szervező lesz (ORA – Omladinska radna akcija). Ennek kapcsán a Palicsi-tó is szerepel, amelyet a szennyezettsége és a halpusztulás miatt fel kell újítani, a kor szokása szerint a szocialista Jugoszláviában munkaakció keretében. Az 1999-es bombázásokról is olvashatunk, de a szerző itt sem a közhelyekkel él, hanem a pontos adatokat, az érzéseket, a kapcsolódó történeteket kapjuk tőle.
Végül is a regény azt mutatja meg, hogy milyen a viszonya a szerzőnek az elmúlt század történetéhez. Ezt mesélte el a két Amália kacskaringós élettörténetén keresztül.
A szerző sokkal kevésbé foglalkozik a férfilélekkel (ha valakinek van kedve, írjon egy „férfiregényt” az időszakról), a legmarkánsabb pillanatra tér vissza többször, ahogy Spitzer Feri a könyökénél hozzáérve kalauzolja Amáliát. A sokat szereplő Bezzeg Misike (ebben szinte biztos vagyok) kitalált személyiség, nincs benne mélység, de arra jó, hogy mindenkor közvetítse a közhangulatot. Kónya Lajos viszont – mint említettük – létező személy, akinek a könyv emléket állít, egyben visszahelyezi az őt megillető posztra a magyarság emlékezetébe, úgy, ahogy a szerző gondolja. Noha mindkét szereplőre igaz, amit a szerző a kötet végén le is szögez: Vannak a regénynek olyan szereplői, akik akkoriban éltek, sőt hivatalt viseltek, azonban minden hasonlóság fikció, azaz a történetük, beszédük, megjelenésük a szerző fantáziája révén válik a mű részévé. A könyv egésze valahogy helyreteszi, pontosabban a kellő erővel nyomja a megnyugvás felé a száz éve történteket, mert Trianont nemcsak megsiratni, vagy dühöt érezve lehet átélni, hanem csak úgy átélni is lehet, és a szerző szeretett városáról sem ismétel közhelyeket, hiszen jól tudja mindenki, aki éli, hogy az együttélés nem mindig harmonikus, sőt időnként nehezen élhető meg. Persze mindezt mondja úgy, hogy nem vitatkozik senkivel, nem mar bele egyetlen szereplőjébe vagy a városban élő más etnikumokba, egyszerűen elénk tesz egy történetet.
A szöveg többrétegű, érdekes, a mesélő, leíró természetesen a kiművelt magyar nyelvet használja, a cselédek, az újságírók már máshogy beszélnek, kötetlenebbül, elengedettebben, és aki ismeri Lovas Ildikót, az azt is észreveszi, amikor az író a naponként használt fordulatait, hangját, stílusát építi bele a szövegbe, nyilván tudatosan.
A szerző kimondja: aki meg akarja érteni a jelenét, annak kell hogy legyen valamilyen múltképe. A múltról való kép létrehozásáért olvasott Lovas Ildikó történelmi műveket, korabeli újságokat, és ez alapján engedett teret a fantáziájának, annak, hogy az emberek éltek, a történelem meg folyt és folyik, mert ez a dolga.
A valóság pedig nem is létezik, csak különböző emlékei, ennek a könyvnek pedig nem egy olvasata van, hanem annyi, ahány olvasója.