Chris Carter: Vadász. Fordította Őri Péter. General Press, Budapest, 2022; Chris Carter: A hívás. Fordította Szabó István. General Press, Budapest, 2022
A thriller és a krimi elengedhetetlen eleme a történet, a story. Cselekmény nélkül nem létezhet egyik említett műfaj sem, miként sok egyéb zsáner is elbeszélhetetlenné válna hiányában. Ám e két műfaj esetében a történet nem pusztán az események rendezett elmondását jelenti, hanem sokkal többet. Beleértve a szereplők élettörténetükön keresztül kibontott jellemrajzát, cselekedeteik motivációját, az események összefüggéseinek feltárását, a cselekedeteket kiváltó pszichikai okokat, beidegződéseket, a lélektani rugók működését az áldozat és az elkövető esetében egyaránt.
Chris Carter regényeiben alapos motivációs indoklást kap az olvasó minden bűncselekmény esetében. A szerző eredeti szakmája szerint ugyanis kriminálpszichológus. Magyar fordításban eddig nyolc regénye jelent meg, ezek mind a Robert Hunter pszichológus végzettségű rendőrnyomozó és társa, Carlos Garcia nyomozó ügyeit dolgozzák fel. A két rendőr Los Angelesben a rendőrség különös kegyetlenséggel és sorozatban elkövetett gyilkosságokkal foglalkozó ügyosztályán dolgozik. Hunter erőszakos bűncselekmény során veszítette el apját, majd rendőrségi partnerét, maga is több alkalommal megsebesült, de kevésbé elmés, ám mindig kéznél lévő társával, Garciával folyton kihúzza magát a csávából, és megakadályozza a sorozatgyilkos további tombolását.
Az eredeti nyelven 2011-ben megjelent Vadász című regényének olvasása során megzavart, hogy a főhőst Hunternak hívják, ami angolul annyit tesz, hogy vadász. A regény hőse mégsem a nyomozó, ám más vadászt nem találtam a regényben. Tanácstalanságom mindaddig fennállt, amíg el nem olvastam a mű eredeti címét: The Night Stalker. A night jelentése éjszaka, itt éjszakaiként kell értelmezni, a stalker pedig arra az emberre utal, aki megszállottja másoknak, titokban figyeli, kitartóan zaklatja őket a közösségi hálózatokon; általában hírességek vagy közszereplők az áldozatai. Innentől kezdve már minden világos, a regény pontosan egy ilyen elkövetőről szól.
Csakhogy az elkövető nem állapodik meg egy személynél, hanem sorra gyilkolássza az egymásra külsőleg nagyon hasonlító, fiatal, művészi hajlamú nőket, sőt járulékos áldozatai is vannak, egy patológus a nála gyakorlaton lévő segédjével, egy magánnyomozó (nő) és majdnem a rendőrkapitány is, aki ugyancsak nő. Hunter nyomozó tudja, hogy a gyilkosságokat valamiféle trauma okozta lelki sérülés váltotta ki, de azt nem, hogy ki lehet az elkövető, milyen élménye volt a kiváltó ok, hogy elboruljon az agya, és válogatott kíméletlenséggel törjön mások életére. De rossz, téves megfogalmazás az agy elborulása, valami teljesen más pszichikai mozgatórugó elpattanásáról van inkább szó, mert a sorozatgyilkos mindvégig következetes, alaposan felkészült, előrelátó, rafinált, tökéletesen álcázza magát, senki nem mondaná meg róla, hogy egyszerre két életet él.
A regény úgy van összerakva, mint egy svájci óra, minden mozzanatról megtudjuk, mi idézte elő, és milyen következménnyel jár. Mellesleg az elkövető is egyfajta finomműszerész, egy órásmesternél tanult szakmát, tudását alkalmazva maga készít olyan precíz eszközöket, amelyek a kiszemelt áldozatok halálát okozzák. Tegyük hozzá, A hívás sorozatgyilkosa is rendkívül kreatív, azzal, hogy ő nem egy gyermekkori traumát másol bűncselekményei során, hanem családtagjainak elveszítését igyekszik ártatlan személyeken megbosszulni, a maga sajátos módján „igazságot tenni” a világban. A Vadász című regényben (is) a történet háromnegyedénél derül fény az elkövető kilétére, akit egy húsz évvel korábban megtörtént esemény borít ki emberi mivoltából. A nyomozókra további kutatás vár, mert ugyan tudják, ki lehet az elkövető, azt viszont már nem, hogy hol rejtőzhet, és egyáltalán milyen a külseje. Persze minden kiderül a nagyon precízen összerakott regényben. Hunter nyomozóban elemi erővel bukkan föl a fölismerés, hogy hiába sikerült kézre keríteni a rettegett sorozatgyilkost, méltó büntetés helyett elmegyógyintézetbe zárják, ahonnan megengedő orvosi szakvélemény mellett kiszabadulhat.
Ugyanez a pönológiai probléma köszön vissza az eredetiben 2017-ben megjelent A hívásban, de ott a szerző megoldja a társadalmi igazságtalanságot. Beépít a regénybe egy mellékszereplőt, aki imádott felesége brutális meggyilkolását megbosszulja a diliházba csukott elkövetőn. Ez a mellékszereplő egyébként a szakmájában magasra értékelt, különleges kapcsolatokkal rendelkező bérgyilkos, ami megmagyarázza, miként is juthatott be az elmegyógyászi kivizsgálás alatt álló tetteshez.
A tettesen kívül itt is csupa nőáldozatokkal találkozunk, haláluk értelmetlen és brutális, a gyilkos maga készíti elveszejtésük eszközeit. Ebben az esetben csupán a regény végén derül ki a tettes kiléte, de nagyon fura módon, mintha a szerző egy sor szereplő neve közül egy kalapból húzta volna ki, ki legyen a gyilkos. Az olvasóban fel sem merülhet a kiléte, mert csupán jelentéktelen mellékszereplőként jelenik meg a történet során, a gyilkosságok indítékait is csupán a tettes leleplezését követően tudhatjuk meg.
Vagyis Chris Carter ennél jobban is össze tud rakni egy történetet. Számomra csalódást okozott, viszont sokaknak tetszett. És ez rendjén is van, hiszen minden embert másként szólít meg egy-egy történet.
