Bálint Sándor: Lélekharang. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 2020.
Az emlékezet véges és sokszor csalóka. Ezért jó, ha egy adott korról az abban az időben megjelent írásokat újra elolvashatjuk. Főképp, ha csak néhány évtized választ el bennünket attól az időszaktól. A Bálint Sándor most megjelent kötetébe beválogatott írásoknak – cikkeknek, vezércikkeknek, karcolatoknak, elemzéseknek – a döntő többsége a nyolcvanas, kilencvenes években, illetve a kétezres évek elején keletkezett. Ám megtaláljuk a kiadványban az 1977-es erdélyi útijegyzeteit, valamint egy 2019-ben publikált írás is helyet kapott a válogatásban, amely a második világháború utáni népszámlálások adatainak tükrében veszi górcső alá a vajdasági magyarság létszámának csökkenését.
A szerző 1974-ben került a lap újvidéki szerkesztőségébe újságíróként, 1982 és 1992 között a Kilátó mellékletet szerkesztette, majd az év májusától 2000 júniusáig a Magyar Szó igazgatója, fő- és felelős szerkesztője volt. Ezt követően a tartományi művelődési és tájékoztatási titkárság segédtitkári, titkárhelyettesi tisztségét töltötte be.
Bálint Sándor mindig naprakészen, kellő határozottsággal reagált a visszás, káros jelenségekre. Kiállt olyan készülő jogszabályok ellen, amelyek a kisebbségek szerzett jogait csorbították. A miloševići éra kezdetén, 1991-ben például az oktatásról és nevelésről szóló új köztársasági törvénytervezet káros voltára, az esélyegyenlőtlenségre hívta fel igen élesen a figyelmet, megalapozott érvekkel támasztotta alá, hogy milyen végzetes következménnyel jár, ha legalább 15 fős létszámhoz kötik a kisebbségi osztályok megnyitásának engedélyezését. A szerző számos írásában hívja fel a figyelmet fogyatkozásunkra, Lélekharang című, 1992-ben megjelent vezércikkéből idézünk: „1945-től 1991-ig annyival csökkent a létszámunk, mintha évente egy nagyobb falut veszítettünk volna el. A meg nem született gyermekekért, az elvándoroltakért és értünk, ittmaradottakért is szól az esti lélekharang, mert azzal, hogy romlik a vajdasági magyarság népesedési statisztikája, romlik a pozíciója is a világban. Kevés gyerek születik. A kommunista családmodellnek megfelelően nálunk is az egy-két gyermekes család számított példaértékűnek (ehhez méretezték a szűk lakásokat is).”
Kiemelt figyelmet érdemel a kötetben a 2019-ben keletkezett, Rekviem a meg nem született gyermekekért című, az elmúlt évtizedekben bekövetkezett létszámfogyatkozásunkkal foglalkozó átfogó elemzés.
A kötet a korabeli írásokkal emlékezetünkbe idézi, amikor a kilencvenes években a miloševići hatalom mesterkedésének nyomán a Magyar Szó a tönk szélére került, élet-halál küzdelmét vívta a fennmaradásért.
Mindannak, ami a kilencvenes években bekövetkezett e térségben, már évekkel korábban voltak előjelei, ezekről a jugoszláv kulturális térben tapasztalt széthúzásokról, csatározásokról is olvashatunk a válogatásban.
Bálint Sándornak mindig szívügye volt az irodalom, évről évre közölte benyomásait a magyarországi Ünnepi Könyvhéttel, a vajdasági magyar kiadványok fogadtatásával kapcsolatban. Azok, akik egykoron az Újvidéki Színházban látták Harag György (1925–1985) rendezésében a Három nővért és a Cseresznyéskertet, bizonyára fokozott érdeklődéssel olvassák az európai hírű és rangú rendezővel 1981-ben marosvásárhelyi otthonában készült interjút. A kötet értékes fejezete az a válogatás, amely a Bácska, Bánát, Szerémség régmúltjával foglalkozó írásokat gyűjti egybe.
Végezetül a Hazahívó harangok című írásból idéznék fél mondatot: „…esténként anyánk, apánk, nagyapánk Jókait olvasott, hogy tudjuk, kik s mik vagyunk, kiért, miért kell szoronganunk, s mire lehetünk büszkék.” Mert kétség nem fér hozzá, önbecsülésről, vállalásról, az egyén és a közösség kölcsönös felelősségéről is szól ez a könyv.