Joe Hill: Furcsa időjárás. Négy fantasztikus történet. Fordította Uram Tamás. Gabo Könyvkiadó, Budapest, 2018
A négy fantasztikus történetnek annyi köze van a tudományos-fantasztikus irodalomhoz, mint a meteorológiához, vagyis semmi. A könyvben a szereplők cselekedetei, gondolkodása, magatartása fantasztikus, az időjárás pedig csupán körítés, az elvonatkoztatható körülmények megjelenítője. Számomra az az igazán fantasztikus bennük, hogy a szerző kézzel írta a négy kisregényt, lényegében a monumentális nagyregényei megalkotása során vagy szüneteiben. Nem gyakori módszer korunk íróinál, de Hill talált üres papírlapokat, leírt rájuk egy kisregényt, amelyet végül egy éttermi tányéralátéten fejezett be. A következő kisregényhez egy füzetcsomagot vett, amikor befejezte az írást, látta, hogy még rengeteg üres lap maradt, hát a folytatásba odakanyarított egy harmadik fantasztikus történetet. Ritka dolog a mai PC-s Copy+Paste világban, de magam is úgy tartom, hogy a kézzel írás fegyelmezi a gondolatokat és a stílust, vétek lenne lemondani róla.
A kötetben szereplő első szöveg, a Pillanatfelvétel részben a szerző apjának (Stephen King) regénymotívumaira utal. Adott egy dagadt tinédzser, a finoman köré épített családi és környezeti hatásokkal, jól működő apa-fiú kapcsolattal, egy demens öregasszony, akiről kiderül, hogy a kamasz srác dajkája volt hajdanán, meg egy különleges Polaroid instant fényképezőgép, amely az emlékek megörökítése helyett azok törlését szolgálja. Nem különösebben agyafúrt történet, de duzzad az emberek közti viszonyok gazdag és érzelemmel teli leírásától, ami a tizenhárom éves fiú emlékezetéből és a későbbi elbeszélő látószögéből ábrázol egy szeretetteljes, mégis rémisztő világot.
A második, Csőre töltve című történet hátterében álló meteorológiai jelenség egy, a város felé terjeszkedő erdőtűz. Akad benne fegyveres bűncselekmény, amely mintha lavinát indítana el, sorjáznak a gyilkosságok. Van benne fordított rasszizmus, amikor a feketék gyűlölik a fehéreket, pszichopata szereplő, akit a polgármester kész a város hősévé avatni, ám időközben elszabadul a pokol, a pszichopata véletlenül saját, odaadásig szeretett kisfiával is végez, majd kiirtja teljes családját, a hatóság emberét, ismeretleneket, végül az őt lebuktató újságírónőt a lányával, aki miatt nem lehetett a város hőse, hanem halálra ítélt, üldözött vad. A kisregényből az is kiderül, hogy a pszichopata legrosszabb döntése, hogy fegyverhez nyúlt, környezetében pedig rengeteg a lőfegyver, aminek a szerző szerint nem kellett volna így lennie. Persze nem maguk a fegyverek ölnek, hanem az emberek gyilkolnak velük. A pergő, fordulatos elbeszélésben alaposan kidolgozott motívum a szülői szeretet, de ez nem óvja meg sem a gyerekeket, sem a szüleiket. A történet befejező mondatai antologikusak, bravúrosak.
Az Ég és föld között szövege a barátságról szól. Egy fiatalokból álló csoport egyik lánytagja rákban elhalálozik, barátai utolsó kívánsága szerint ejtőernyős ugrást hajtanak végre. Az ugrástól leginkább rettegő fiú tudja, hogy a végső kívánság teljesítése után örökre elveszíti a vele ugró barátnőjét. Csupán azt nem látta előre, hogy milyen módon. Repülőgépük ugyanis egy különleges felhő (meteorológiai anomália) közelébe érve csődöt mond, a fiatalok kiugranak, közülük éppen a gyáva fiú a felhőn landol, különös módon nem zuhan keresztül a légköri képződményen, amely, mintha olvasna a fiú gondolatai közt, igyekszik kedvére tenni, életben tartja. Innentől egyre elvontabbá, misztikussá és filozofikussá válik a történet, én nem is élveztem igazán.
Sokkal kevésbé, mint a kötetzáró, Eső című elbeszélést. Ennek vezérelve a személyes, kicsinyes, rengeteg ember életét követelő bosszú. Joe Hill azt állítja, hogy a korábbi, apokaliptikus regényének, a Spórának a paródiáját írta meg benne, amíg másnak nem jut eszébe kifigurázni a világvége-látomását, ám nekem úgy tűnik inkább, mintha mellékdalt írt volna a Spórához. Hegyes kristályokból álló, gyilkos eső zúdul az országra, az embereket és anyagi javaikat egyaránt elpusztítja. A dekoráció igen gazdag: leszbikus pár, amelynek egyik tagját és anyját az eső első kristálylövedékei azonnal megölik, egy világvégét váró szekta, amelynek férfi tagjai réz asztrolábiumot viselnek mellükre akasztva, a nők dísztárcsákat raknak koronaként a fejükre, és szürke egyenköpenybe burkolóznak. Kiskamasz, aki denevérnek képzeli magát, műanyag vámpírfogakat visel, és vámpírtörténeteket gépel az apjától örökölt, betűhibás, mechanikus írógépen, macsó, de lágyszívű ketrecharcos, szőrtelen, kopasz macskájával, amely halálra sebzetten is dorombolással köszöni meg a törődést, halottak számolatlanul, akiket hármasával temetnek sírokba a sportpályán, amikor éppen nem szakad a kristályeső.
A kilátástalanság állapotában, amikor nem látszik kiút a végítéletből, fölszabadulnak a legalantasabb indulatok, és embernek farkasa lesz az ember. Nem egy parodisztikus helyzet, ennek ellenére lebilincselő kisregény.
A szerzőről: Joseph Hillstrom King, Tabita és Stephen King három gyermekének egyike, író, miként testvére, Owen King. Magyarul is olvasható főbb munkái: Spóra, Szarvak, NOS4A2, A szív alakú doboz.