Bordás Győző – Vujicsics Marietta szerk.: Novi duhovni most – Új szellemi híd. Újvidék–Budapest. Újvidéki Írók Egyesülete, 2022
Az Újvidéki Írók Egyesülete (Društvo Novosadskih Književnika) példamutató és biztató tevékenységbe kezdett. 2019-ben Ioan Baba szerbiai és Ivo Munćan romániai író szerkesztésében megjelentette az első Új szellemi hidat Novi Sad – Temišvar címmel, 2020-ban Zdenka Valentová-Belićová szerbiai és Miroslav Demak szlovákiai író szerkesztésében a másodikat Novi Sad – Bratislava címmel, az idén pedig Bordás Győző szerbiai és Vujicsics Marietta magyarországi író, fordító szerkesztésében napvilágot látott a Novi Sad – Budapest válogatás is a Novi duhovni most – Új szellemi híd sorozatban.
A Novi duhovni most – Új szellemi híd, Újvidék–Budapest című kötet szerkesztői, Bordás Győző és Vujicsics Marietta közös, kétnyelvű előszavukban egy nagyon fontos, lényeges igazságra világítanak rá. Arra, hogy ez az irodalmi kapcsolat már nagyon régi és mély gyökerű. „A magyar és a szerb irodalmi kapcsolatoknak több száz éves hagyománya van, elég csak a középkori Cirill és Metód-legendákra gondolnunk. De hivatkozhatnánk a XVIII–XIX. századi magyarországi szerb polgári irodalom kérdéseit megvilágító Vuk Karadžić munkásságára, aki Jernej Kopitarral és Lukijan Mušickival, majd Kazinczy Ferenccel népszerűsítette a szerb hősdalokat. Vagy gondoljunk arra, hogy Székács József 1836-ban adja közre a Szerb népdalok és hősregék című kötetét, továbbá hivatkozhatnánk az Arany–Petőfi–Zmaj-vonalra, s továbbra is a költészetnél maradva, megemlíthetjük, hogy 1956-ban Vujicsics Sztoján és Kiss Károly kiadja a Hunyadi énekeket, majd 1957-ben ugyancsak közös munkaként a Koszovói lányka című népköltési antológiát. A múlt század hatvanas éveiben Danilo Kiš külön-külön kötetekben jelenteti meg Ady, József Attila és Radnóti verseinek fordításait. Fehér Ferenc és Ács Károly impozáns versfordításköteteket jelentettek meg a jugoszláv költészet legjavából, ez utóbbi lefordítja Miloš Crnjanski Ithaka és Sumatra versciklusait, közben Csuka Zoltán Petar Petrović Njegoš Hegyek koszorúja drámai költeményét ülteti át magyar nyelvre. Ugyancsak a hatvanas években jelenik meg Vujicsics Sztoján válogatásában a Jugoszláv költők antológiája. A másik oldalon 1970-ben Ivan Ivanji és Danilo Kiš szerkesztésében napvilágot lát a Novija mađarsaka lirika (Újabb magyar költészet) című antológia, amelyben húsz költő – Adytól Juhász Gyulán, Kosztolányin, Kassák Lajoson, Weöres Sándoron át Pilinszky János, Nagy László, Juhász Ferenc költészete tárul fel egészen Csoóri Sándorig. E reprezentatív kötethez megint csak Danilo Kiš írt értő előszót, valamint abban műfordítóként is jelentős részt vállalt.”
A szerkesztők a továbbiakban a mai helyzetet elemezve megállapítják, hogy sajnos, mintha mindkét oldalon megcsappant volna a fordítási kedv, ám vajdasági és belgrádi szerb irodalmi folyóiratokban azért találkozhatunk jelenkori magyar költők verseivel, a vajdasági kortárs magyar költők közül pedig hárman szerb nyelvű kötetet kaptak. Célkitűzésükről ezt vallják:
„Az Újvidéki Írók Egyesülete két éve indította el az Új szellemi hidak sorozatát, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy ezen a »hídon« a költői szellem, miként az olvasók is, oda-vissza járjanak, s ezek a hidak megmaradjanak, mint Ivo Andrić hídja és a többi híd, mert megsemmisítésük után is felépülnek újból és újból… Ugyanis ezeket a hidakat mi magunk építjük, s immáron nemcsak önmagunk, hanem utódaink számára is. Abban a reményben adjuk az olvasók kezébe e kötetet, hogy örömmel tesznek képzeletbeli sétát a két part között.” Végül megjegyzik, hogy noha élő, kortárs költők műveit válogatták az antológiába, a sors közbeszólt: Jung Károly, Stevan Tontić és Milosevity Péter (Petar Milošević) – miközben verseik és fordításaik már be voltak szerkesztve a megjelenés előtt álló kötetbe – váratlanul elhunytak.
Az antológiába huszonkét szerbiai és ugyancsak huszonkét magyarországi alkotó két-két verse került be. Ha végigtekintünk a névsoron, melegséggel telik meg a szívünk. Országos, sőt sok esetben már európai hírű, számtalan, angol, német, francia, bolgár, finn, lengyel, román, spanyol stb. nyelvre lefordított verssel, néhány esetben ezen nyelvek néhányára lefordított kötettel is rendelkező, nagyon szép számú, olykor már harminc-negyven kötettel és nagyon szép számú fordításkötettel is dicsekedő, számos rangos irodalmi díjjal kitüntetett, az olvasók által szeretett, megbecsült író nevére csodálkozhatunk rá. A legtöbbjük nemcsak költő, hanem egyúttal novellista, regény-, dráma- és esszéíró, szerkesztő, fordító, irodalomtörténész, kritikus, dalbetét- és operettlibrettó-író, egyetemi tanár stb. is – ám ebben az antológiában csak verseikkel és nemritkán versfordításaikkal szerepelnek. Mindezt világosan bizonyítja a kötet szerzőinek életútját, elsősorban irodalmi munkásságát nagyon gondosan, pontosan és sokrétű teljességében bemutató külön fejezet, amely arcképük közléséről sem feledkezett meg. Itt olvashatjuk a kötet szerkesztőinek, Vujicsics Mariettának és Bordás Győzőnek a sokatmondó életrajzát és sokoldalú munkásságát ismertető adatait is.
Arról se feledkezzünk meg, hogy olyan verseskönyvvel, amely hat nyelven és hét írásmódban jelent meg, tájainkon eddig nem találkozhattunk. A szerkesztők figyelembe vették egyebek között azt is, amikor a szerző vagy a fordító cirill, avagy latin betűkkel örökítette meg művét, s ezek a versek az antológiában így jelentek meg. Nem beszélve a román, szlovák, ruszin, horvát stb. versek írásmódjukban is hajszálpontos közléséről. Mindez nem lehet véletlen, hiszen a könyv abban az évben jelent meg, amikor Újvidéket Európa kulturális fővárosává nyilvánították, amit multikulturalizmusával ki is érdemelt.
A Novi Sad – Újvidék fejezet szerzői: Miroslav Aleksić (1960), Ioan Baba (1951), Nataša Bundalo Mikić (1983), Zdenka Valentová-Belićová (1975), Simon Grabovac (1955), Domonkos István (1940), Zoran Đerić (1960), Jung Károly (1944–2021), Vladimir Kopicl (1949), Ladik Katalin (1942), Maurits Ferenc (1945), Milan Micić (1961), Ivan Negrišorac (1956), Franja Petrinović (1957), Đorđe Pisarev (1957), Olena Plančak-Sakač (1961), Dušan Radak (1955), Selimir Radulović (1953), Tolnai Ottó (1940), Stevan Tontić (1946–2022), Nikola Šanta (1959), Nenad Šaponja (1964). Közülük tizenketten szerb nemzetiségűek, egy horvát (Franja Petrinović), öt magyar (Domonkos István, Jung Károly, Ladik Katalin, Maurits Ferenc és Tolnai Ottó), kettő ruszin (Olena Plančak-Sakač és Nikola Šanta), egy-egy pedig román (Ioan Baba), illetve szlovák nemzetiségű (Zdenka Valentová-Belićová).
A Budapest fejezet szerzői: Ágh István (1938), Babics Imre (1961), Báthori Csaba (1956), Buda Ferenc (1936), Ferenc Győző (1954), Vojislav Galić (1956), Gergely Ágnes (1933), Katarina Gubrinski Takač (1941), Milan Đurić (1978), Kukorelly Endre ( 1961), Lackfi János (1971), Lanczkor Gábor (1981), Mezey Katalin (1943), Petar Milošević (1952–2021), Parti Nagy Lajos (1953), Rakovszky Zsuzsa (1950), Schein Gábor (1969), Szentmártoni János (1975), Takács Zsuzsa (1938), Várady Szabolcs (1943), Zalán Tibor (1954) és Zsille Gábor (1972). Közülük tizennyolcan magyar nemzetiségűek, egy horvát (Katarina Gubrinski Takač), hárman pedig szerbek (Vojislav Galić, Milan Đurić és Petar Milošević).
Elégedetten könyvelhetjük el, hányan foglalkoznak még és foglalkoznak már fordítással, felismerve, milyen fontos láncszem ez a kultúrák, az irodalom egymás közötti közvetítésében. Van, aki csak egy nyelvből fordít, s akad, aki mindkét, illetve mindhárom nyelvből: szerbről és horvátról magyarra és magyarról szerbre is.
A magyarról szerbre fordítók, olykor átköltők: Draginja Ramadanski (tizennégy versfordítás), Bordás Győző (hat vers), Vujicsics Marietta (öt vers), Marija Šimoković (négy vers), Vickó Árpád (két vers), s egy-egy versfordítással szerepel ebben a kategóriában: Petar Milošević és Orovec Krisztina. Érdekes jelenség, hogy – valószínűleg felkérésre, közös megegyezéssel – a román, a szlovák és a ruszin szerzők mindkét kiválasztott versüket először maguk fordították szerbre, ezzel igyekezve megkönnyíteni a fordító dolgát. A másik érdekesség, hogy két szerző – Petar Milošević és Zdenka Valentová-Belićová – nem is kért fordítót, hanem ragaszkodott a saját verseinek kizárólagos fordításához. A harmadik érdekesség, hogy Ladik Katalin Ne légy kegyülm mogomnok című, az Ómagyar Mária-siralom ihlette versét Selimir Radulović fordította ugyan szerbre, de a vers egyedi sajátosságai folytán ez csakis a szerző, Ladik Katalin hathatós segítségével valósulhatott meg. Domonkos István egyik versét Varga József fordította szerbre, Mese című versét viszont a szerző saját eredeti magyar és szerb fordításában olvashatjuk!
A szerbiai írók magyarra és szerbre fordítói: Vujicsics Marietta (tíz versfordítás), Orovec Krisztina (nyolc vers), Sinkovits Péter (hat vers), Bordás Győző (négy vers), Draginja Ramadanski (négy vers), Vickó Árpád (három vers), Németh Ferenc (két vers), és egy-egy versfordítással szerepel a kötetben: Koliger Károly, Kenéz Ferenc, Varga József és Selimir Radulović.
Fontos, jelentős, az olvasói kíváncsiságot felcsiholó és bizonyos emberi-irodalmi pikantériával is bíró, veretes, izgalmas és nagyon olvasmányos könyv ez a nagy hozzáértéssel, tájunk különböző nemzetiségekhez tartozó íróit és alkotói tevékenységüket minden porcikájukban aprólékosan ismerő, jól megszerkesztett kötet. Az örömteli felfedezések egyike, hogy növekedni látszik a szerbre is fordítók száma, ami eddig szinte hiánycikknek számított. Persze, arról lehetne vitatkozni, ki az, aki kimaradt a válogatásból, és kikkel kellett, lehetett volna helyettesíteni őket, ám ez a dilemma minden válogatásnál fennáll. Mindkét fejezetben három generáció képviselteti magát: a hetven, sőt nyolcvan évükön fölöttiek, a középnemzedék és a már a hetvenes, nyolcvanas években született kortárs költők.
A már a kezünkben tartott kötet mélyreható hatással és benyomásokkal, számos izgalmas élménnyel, sőt játékos búvárkodással is kecsegtet. Először is megismerkedhetünk negyvennégy magyarországi és szerbiai, hat nemzetiséghez tartozó író, költő életével és munkásságával. Belemélyedhetünk közölt verseik elemzésébe, és elgondolkodhatunk azon, milyen személyes és közérdekű témák, problémák, világnézeti, társadalmi, politikai, történelmi és alkotói dilemmák, kísérletezések foglalkoztatják kortárs költőinket. Összevethetjük eredeti verseiket saját versfordításaikkal és a hivatásos fordítók fordításaival, átköltéseivel. Olykor igen érdekes, leheletnyi vagy markáns különbözőségekkel, mesterségbeli megfogalmazásokkal, megoldásokkal, „fogásokkal”, nézetkülönbségekkel szembesülhetünk. Elgondolkodhatunk azon, hány költő foglalkozik maga is fordítással, s mennyire vetélytársa a hivatásosoknak. Miért uralkodik el a versek többségében a negálás, a bírálat, a borúlátás, a kilátástalanság érzése, a cinikus szkepticizmus, sőt a halálvágy. A negyvennégy költő nyolcvannyolc verse között miért található mindössze négy kimondottan szerelmes vers, valamint csak néhány derűsen életigenlő? Hatalmas élettapasztalatukból, tudásuk, tehetségük sziporkázásából mi az, amit a mai olvasó maradéktalanul megszívlelendőnek, esetleg a magáénak is érezhet, sőt a magánéletében hasznosíthat is?
Empatikus és vallomásos, olykor igazságtevő véleménynyilvánításnak, útmutatásnak szánt, annak ható, mesterien kimunkált, veretes alkotásaikból mennyit hasznosíthat egy most induló vagy versírásának még a kezdetén topogó kíváncsi fiatal költő? S mennyit a kortárs alkotótárs? No meg az olvasó. Millió kérdés, de még több a költemények kínálta lehetőség. Nagy jelentőségű, horderejű és valószínűleg jelentős hatású, nemes vállakozás ennek az antológiának a kiadása. Úgy érzem, valóban fontos szellemihíd-szerepet tölt be két baráti ország, Magyarország és Szerbia között.