Impressziók a 26. Európai Filmek Nemzetközi Fesztiváljáról
Idén 26. alkalommal rendezték meg a palicsi nemzetközi filmfesztivált, amelyen 133 filmet mutattak be Palics és Szabadka területén. A látogatók nem csak a helyszínek közül válogathattak. A műveket tizenöt kategóriába sorolták, így mindenki könnyen megtalálhatta az érdeklődési köréhez leginkább illő filmet. A versenyprogram mellett az új magyar vagy épp az új európai dokumentumfilmek közül is csemegézni lehetett. Ha valakinek a természetvédelem a szenvedélye, akkor az Eco Dox keretein belül ezt is kiélhette. A rövidfilmek azoknak nyújtottak tartalmas szórakozást, akik nem szívesen ültek volna be egy másfél vagy háromórás filmre. Aki pedig a régmúlt hangulatát szerette volna felidézni, azt Szabadka főterén várták, ahol filmklasszikusokat vetítettek.
A palicsi filmfesztivál mára túlnőtt eredeti rendeltetésén. Nemcsak a volt jugoszláv tagállamok között teremt kapcsolatot, hanem egy fedél alá hozza szinte egész Európa filmművészetét. Nem véletlen tehát, hogy 2003 óta az Európai Filmek Nemzetközi Fesztiváljaként tartják számon.
A fesztivál minden évben külön foglalkozik egy adott ország filmművészetével, idén a görög filmipar kapott kiemelt szerepet.
A palicsi nemzetközi filmfesztivál legnépszerűbb eseménye kétségkívül a versenyprogram. Ebben az évben tíz film került az öttagú zsűri és a nézők elé. Az ítészek között hazai képviselő is helyet foglalt Béres Márta személyében. Mellette görög, brit, szlovén, valamint amerikai rendezők, producerek és színészek értékelték a filmeket.
A filmfesztivál nyitányát és az említett programsorozatot hagyományszerűen a palicsi Nyári Színpadon tartották meg. A kőszínpad és a vászon mögül felsejlő lombkoronák minden évben impozáns látványt kölcsönöznek a fesztiválnak, és van valami varázslatos abban, amikor több száz ember ül a csillagos ég alatt.
Az elővetítések rendszerint a filmfesztivál hivatalos kezdete előtt egy héttel zajlanak. Idén a Lifka Sándorról elnevezett életműdíjat Miljen Kljaković Kljaka díszlettervező és Rajko Grlic színművész kapta. Így az elővetítésen az ő filmjeikből válogattak a szervezők. Akiknek korábban nem volt alkalmuk vagy affinitásuk a művekre, azok részletes ízelítőt kaphattak a gálán. A díjak átadása előtt minden filmből részleteket vetítettek, ami önmagában szép, de a jeleneteket nagyon elhúzták. Nagyjából háromnegyed órával lett így hosszabb a megnyitóünnepség, ami kellemetlennek bizonyult azok számára, akik az utána következő majdnem kétórás Almodóvar-film miatt érkeztek. Az ilyen jellegű csúszások szerencsére ritkán jellemzőek a fesztiválra.
Pedro Almodóvar filmje a versenyprogramon kívül került vetítésre. A Fájdalom és dicsőség (Dolor y gloria) a spanyol rendező munkásságának egyfajta összegzéseként értelmezhető. Az önkeresésről, magáról az alkotásról, annak összetettségéről szól ez a film. Arról, hogy a szenvedély és a tehetség gyakran hadban áll a családdal, valamint a világban megszokott konvenciókkal. A két szálon futó történet sajátos atmoszférát teremtett, ezáltal tökéletes nyitánya volt az idei fesztiválnak.
A versenyprogram filmjei mindig aktuális problémákat járnak körül. Az idei programban visszatérő elemként jelent meg a fiatalok kilátástalan jövőképe. A munkaerőpiacra való bejutás jóformán bevehetetlen bástyaként tűnik fel, az évtizedes, megoldatlan problémák könnyen földhöz vágják a friss diplomásokat. Persze, sok esetben a fiatalok derűvel próbálják oldani a helyzetet. Ezt legszemléletesebben Urša Menart filmjének sikerült bemutatnia. A Nem akarok vesztes lenni (Ne bom več luzerka) fiatal rendezőnője a vetítés előtt mosolyogva megjegyezte, hogy a film saját generációjának komédia, az ötvenes éveiben járóknak pedig tragédia. A történet egy harmincas éveihez közeledő lányról szól, aki a legtöbb külföldre költözött barátjával ellentétben otthon szeretne érvényesülni. Csakhogy hiába mondták egykor, hogy az ország mennyire elhúzott az exjugoszláv tagállamokhoz képest, mára Ljubljanában is jelen vannak azok a problémák, amelyek a szomszédos régiókat sújtják.
A legjobb rendezésért járó Palicsi Torony díjat Juris Kursietis kapta az Oleg (Oleg) című filmért. Egy lett férfi mindennapjaiba tekinthetünk be, aki egy brüsszeli húsüzemben próbál elhelyezkedni. Oleg végig az áldozati bárányhoz hasonlítja magát, naivitása és kétségbeesettsége miatt a lengyel maffia hálójába kerül. A film realisztikusan mutatja be, milyen a modern rabszolgaság.
A helykereséssel kapcsolatban nem csak az elmúlt években zajló újkori migrációra kell gondolni. A második világháború után számtalan család vándorolt Nyugat-Európába a jobb megélhetés reményében. Ennek eredményeként több, nem keresztény vendégmunkás is érkezett Európába. Leszármazottaik vagy beilleszkedtek, vagy azóta is igyekeznek átformálni a számukra idegen közeget.
A beilleszkedés és a hagyomány nem feltétlenül járnak kéz a kézben. Többek közt ezzel a kérdéssel is foglalkozik Ladj LY filmje. Nagyon nyers és nagyon valóságos – ez volt az első gondolatom, amikor az utolsó képkockák is lepörögtek. Mint utóbb kiderült, ez a mű nem csak rám volt nagy hatással, hiszen kiérdemelte a legjobb filmnek járó Arany Torony díjat. A nyomorultak (Les misérables) a Victor Hugo által ismert Montfermeilben játszódik. Az eredeti történetből csak a párizsi külváros maradt meg, minden más napjaink kontextusába lett helyezve. Ahogy a filmben is elhangzott, az 1800-as évek óta nem sok minden változott. A film körképet ad a jelenkori francia társadalomról, elsősorban a rendőrség és a kaotikus állapotok között nevelkedő fiatalok konfliktusáról.
Ha már elvándorlás, mindenképp meg kell említenünk azokat is, akik sikeresen vagy legalább részben sikeresen illeszkedtek be. Ana Maria Rossi a palicsi filmfesztiválon mutatta be először Ajvár (Ajvar) című filmjét. Főszereplői évek óta Skandináviában élnek. Remek fizetésük és szép házuk van, melyen egy szófogadó kutyával osztoznak. Az idillt természetesen itt is megtöri valami: a párnak nincs gyermeke, a férjnek azonban van egy szeretője. Amikor a feleség tudomást szerez róla, úgy dönt, hogy hallgat. A konfliktus hazalátogatásukkor, Belgrádban éri utol őket. A film az emberi játszmákról szól. A humor pedig nagyon hazai. A rengeteg drámai pillanat ellenére a történetvezetés teret enged a komikus pillatoknak is. Ana Maria Rossi a globalizált világ problémáit mutatja be, amiért a zsűri külön dicséretben részesítette.
A zsűri kiemelte még Yaron Shani rendezőt és Eran Naim színészt is az antihős karakterének részletes bemutatásáért. A Leláncolt (Okovan) című film egy rendőr történetén keresztül szemlélteti, hogy a cél nem minden esetben szentesíti az eszközt.
A valóságot igyekezett megragadni az idei magyar film is. Bergendy Péter történelmi thrillere az 1956-os időkbe repít vissza bennünket. A Trezor (Trezor) szatirikus ábrázolásokkal és groteszk fordulatokkal van tele. Már az alapszituáció is elég érdekes: a forradalmi hangulatban elvesznek a trezor kulcsai, melyben titkos személyi aktákat őriztek. Mondhatnánk azt is, hogy életek hevertek a széfben. Kulcsok híján a belbiztonság arra kényszerül, hogy kihozzon a börtönből egy fegyencet, akinek korábban már sikerült feltörnie a trezort. A film betekintést nyújt a besúgás, az árulás és a korrupció mechanizmusaiba.
Az idei fesztivál átfogó motívuma volt a hit. Számtalan módon és formában jelent meg. Ehhez a témakörhöz kapcsolódott a záróesten bemutatott Jean-Pierre Dardenne–Luc Dardenne-film is, amely az első est programjához hasonlóan versenyen kívül lett bemutatva. A cannes-i filmfesztiválon A fiatal Ahmed (Young Ahmed) elnyerte a legjobb rendezésért járó díjat. A történet egy muszlim családból származó belga kamasz fiú belső vívódásait mutatja be. Útkeresése a családi tradíciók, az ősi hit, az erkölcsi normák és a társadalmi elvárások kereszttüzében zajlik. A 13 éves fiú korából adódóan is könnyen befolyásolható. A családi és a társadalmi elvárások nehezéke alatt pedig nem könnyű megválogatni, kiben is bízzon.
A 26. palicsi nemzetközi filmfesztiválon az elmúlt időszak egyik legerősebb – ha nem a legerősebb – programját követhettük végig. Az ókorban úgy tartották, hogy ami szép, az igaz is. Azt gondolom, mára elmondhatjuk, hogy ami a maga rútságában képes szépnek hatni, az valódi.
A versenyprogramot az útkeresés motívuma jellemezte. Végső soron mind keresünk valamit. Ha ebből képesek vagyunk valamit megtalálni egy filmben, egy hasonló sorsban, esetleg egy felkavaró képsorban, akkor a filmfesztivál elérte a célját.
Aki pedig még így sem találja, az nézzen fel az égre. A Göncölszekér minden évben hűségesen ott tündököl a fesztivál színpada felett. Ha meglátom, arra gondolok, hogy még a csillagok is azért álltak össze, hogy egy ég alá hozzanak megannyi filmet.