Egy formabontó, vibrálóan életszagú, meghatározó valóságunkkal, történelmi és egyéni traumáinkkal szembesítő fordulatos tényregény
Lovas Ildikó: Szép Amáliák. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 2022
A József Attila-, Híd-, Szirmai-, Herceg- és sok más díjas Lovas Ildikó vajdasági magyar írónő ezúttal egy különös, rendkívül értékes könyvvel örvendeztetett meg bennünket. 2022-ben a Forum kiadásában Szép Amáliák címmel és Cselédregény alcímmel jelent meg tényregénye.
A könyv bevezetőjében hosszan foglalkozik a cselédlét mibenlétével. A cseléd szófejtése, A cseléd társadalmi neme, Mi a cseléd, A cseléd definíciója, A cseléd helye, A cseléd anatómiája közcímekkel ellátva a szerző mintegy tizenkét oldalon át fejtegeti a kérdést. Én azonban végül is úgy érzem, a cseléd meghatározása ezúttal, ebben a regényben is, nem a cselédkönyvvel rendelkező vagy nem rendelkező, hivatalosan is cselédként elkönyvelt egyénre utal, hanem arra a lelki meghatározó erőre, amely egy másik emberrel szembeni viszonyulásában magát mindig kisebbségben, alárendelt szerepben érző, magatartásában mindig fejet hajtó, önfeladó lelki megtiport egyént jellemez. Egy lelki cselédet.
A regény a 20. század száz – számunkra különösen, fájdalmasan – meghatározó évét dolgozza fel. Az írónő hatalmas munkát fektetett bele. Mintegy hat-nyolc évig bújta a levéltárakat, olvasta a korabeli újságokat, folyóiratokat, sőt a vajdasági irodalom akkor született regényeit is. A legfontosabb, sorsfordító történésekről szóló híradások, elemzések idézőjelbe téve a nagyregény teljes terjedelmén, 555 (!) oldalán végigvonulnak, gyakran döbbentve rá az olvasót a kevésbé ismert eseményekre, esetleg azok más megvilágításban, jellemző részleteiben is láttatott erőteljes kiemelésében. Ezek azonban cseppet sem unalmas, száraz tényeket közlő részek. A bőrünkről, a sorsunkról a vajdasági, pannon-medencei emberek sorsfordító, traumatikus eseményeit, élményeit tárják fel. Másrészt, sehol nem állnak tömbszerűen egymagukban. A regény szereplői a legtöbb esetben szinte azonnal reflektálnak rájuk. Sokszor szangvinikusan, érzelemtől fűtötten, olykor mély felháborodással. A Károlyi Mihályt a király kinevezte miniszterelnökké és a Gróf Tisza Istvánt meggyilkolták című újságközleményeket például nyomban követi Gergő bácsi (bunyevác nevén Grgo) keserű kommentárja: „Nem marad meg az olyan ország, amelyiknek úgy lövik le a miniszterelnökét, akár egy kutyát, a saját házában, miközben hátrafordul a feleségéhez.” És sorjáznak a fontos események. „Megalakult a szabadkai Nemzeti Tanács. A Nemzeti Tanács átvette a város feletti parancsnokságot. Elnöke dr. Havas Emil, a Radikális Párt kiemelkedő elnöke.” Van, aki örömmámorban úszik, s van, aki szkeptikus. Jóval később Havas Emil A szerb katonaság érkezése 1918. november 13-án 6 óra 35 perckor című közleményében többek között az is megjelenik, hogy utána dr. Havas Emil szólt a Magyar Nemzeti Tanács Nevében: „Testvérek! A Magyar Nemzeti Tanács felhatalmazásából üdvözöllek benneteket a szabadkai magyar polgárság nevében. Nemcsak barátsággal, de szeretettel várunk benneteket. A magyar nép a tiétekkel együtt négy éven keresztül szenvedett. Ahogy közeledünk a békéhez, az új magyar demokratikus nemzet nevében, egy szabad, demokratikus állam küldötteit köszöntjük bennetek. Isten hozott benneteket.” Lelkes szónoklatára az őslakosság közül sokaknak ökölbe szorul a keze.
A történelmi, társadalompolitikai és kulturális idézetek között, amelyek többnyire sorsfordító, az életvitelt fenekestül felforgató súlyos eseményekre világítanak rá, akadnak más idézetek is. Például Lévay Endrének Sinkó Ervin Elítéltek című drámájának a szabadkai Népszínházban bemutatott drámaszövegéről és az előadás részletekbe menő kivitelezéséről, a színészek teljesítményéről szóló értő elemzését közli. Öröm újraolvasni az akkor szereplő színészek: Kiss Júlia, Szilágyi László, Sántha Sándor stb., köztük Pataki László rendező nevét. Vagy: Sinkó Ervin beszédének lejegyzését, amely beszéd a Vajdasági Kultúregyesületek Szövetsége Magyar Osztályának Njegoš utcai helyiségeinek egyikében hangzott el, óriási csönddel övezve. Mindenki lélegzet- visszafojtva nézett a középkorú férfira, akinek tekintetébe lehetetlen lett volna belekapaszkodni. Nem volt benne érzelem. „A vajdasági magyarok viszont, noha volt Petőfi brigád, voltak nagyszerű kivételek is, többségükben csak a szemlélő szerepét vállalták – mondta Sinkó –, s ha aktív harcosok voltak, többnyire nem a szabadság-harcosok, hanem az ellenség soraiban ragadtak fegyvert.” Mi lett ennek a következménye? Sinkó szerint az, hogy „a magyar tömegek ma politikai aktivitásban, szellemi érettségben, öntudatban elmaradnak hazánk többi népei mögött”. A fiatalok között, akiknek versei megjelentek a Híd áprilisi számában, voltak, akik morgolódtak. Nem értették, miért akarta Sinkó „ezt a nemzeti szempontból kisebbrendűségi érzést, illetve tudatot ránk tukmálni”.
Lovas Ildikó nagyregényének különös formát és nem mindennapi főszereplőket választott. A forma: a korszakra jellemző hivatalos közlemények, jelentések, felhívások, újsághírek stb. sorozatos, folyamatos közlése, mindezt állandóan a szereplők spontán, életteli, regényszerűen eseménydús, fordulatos élettörténetével és leheletfinom lelki ábrázolásával át- meg átfonva, együvé kovácsolva.
Az ismert közszereplőket – államférfiakat, politikusokat, tisztségviselőket – saját nevükön szerepelteti, a többiekről azonban sokszor nem derül ki, hogy valódi nevükön szerepelnek-e. Van, akinek kilétét csak meglebegteti: „alighanem Szabadkáról ékezett”, ezzel az olvasónak mintegy játékos keresztrejtvényt ajánlva fel. Kónya Lajos, Spitzer Feri és még néhányuk neve is kérdéses: valódi vagy kitalált néven szerepelnek-e a regényben. Legérdekesebb, legtalálóbb (!) szerepe azonban a két, majdnem azonos nevű főszereplőnőnek van: az apatini, német származású Schön Amáliának és a bácstóvárosi magyar Szép Amáliának. Mivel Szép Amáliának élete folyamán jelentős szerepe lesz a Híd folyóirat, valamint Mayer Ottmárék forradalmi szervezkedésében, az egész környéket fáradhatatlanul járó agitálásban stb., feltételezem, hogy neki volt valódi, hús-vér előde. Schön Amália alakját viszont – hogy az előbbinek meglegyen az izgalmas, számos pszichológiai, genetikai, mélylélektani stb. vonatkozású ellentétpárja, bizonyos értelemben ikerpárja – szerintem az írónő találta ki, jó érzékkel és megfontolásból. Árulkodó jel, hogy mindketten 1900-ban születtek, mindketten 1999-ben hunytak el, halálukig ugyanazt a férfit szerették, életük jelentős részét Szabadkán élték le, szorosan kötődtek az újságíráshoz stb. Ugyanakkor életfelfogásukban, erkölcsi szerepvállalásukban, habitusukban, érzelemviláguk ábrázolásában a szerző olyan sok egyéni színt képes felvonultatni, ami már maga is külön bravúr – és megvan az értelme és a miértje is: sokrétű, sűrű és bonyolult, megfejtendő talányként mutatja fel őket az olvasónak: hogyan, hányféleképpen lehet(ne) életünket alakítani, időnként megváltoztatni, hasznossá és odaadóbbá tenni, elköteleződni. Hiszen válaszút, választási lehetőség mindig létezik! Lehetséges kitalálásuk, szerepeltetésük és mesteri megformálásuk a regény egyik főnyereménye! Az írónő legsokoldalúbban Szép Amália kemény, harcos, cseppet sem könnyű életét festi meg. A nyolc éhes száj mellől cselédsorba kerülő, bátor, szókimondó kislánynak először a bátyja mutatja fel a mindenkinek egyenlőséget ígérő szocialisták életútját és célkitűzéseit, ám a rajongásig szeretett, példaképül választott báty örökre elveszik a szibériai hadifogságban. Elvesztésének traumáját Amália sohasem heveri ki. Tanítását azonban egész életében megszállottan követi. Cselédeskedés, majd a palicsi táj soványka, gyengén öltözött testét felhorzsoló sáslevelei között töltött fagyoskodó, korgó gyomrú éjszakák után lesz belőle újságkihordó, majd rátermettségénél és bámulatra méltó, olykor szinte aszketikus kitartásánál fogva újságíró, a Híd jegyzőkönyvvezetője, Mayer Ottmár lelkes támogatója és munkatársa. Egész életét elkötelezetten éli le, örökös, fárasztó utazásokban, agitációkban, szervezkedésekben. Háziasszonykodásra, gyermeknevelésre nincs sem ideje, sem türelme. Lányfejjel megszült Lia nevű lányát annak tizenöt éves fejjel meglepetésszerűen fellépő szülése közben veszti el, aki ráhagyja a szintén lányfejjel szült unokát: Emíliát. Természetesen őt is vállalja, de unokája nevelésére sincs elég ideje. Őt is, ahogyan az előzőekben Liát, rábízza odaadó élettársára, az egykori tehetséges, lelkes, majd mindenben és mindenkiben csalódott újságíróra, a magába vonuló melegszívű Bezzegh Mihályra, végül nevelőintézetbe adja. (…)
Amália a Goli otok (Kopár-sziget) poklát is megjárja, ahol az ott töltött, érzékletesen leírt két év alatt havonta egyszer fürödhet csak meg a tengerben, s megtetvesedett hónalj- és szeméremszőrzete csomókban hull ki, viszkető testét véresre kaparja-vakarja – de túléli, s ott folytatja, ahol abbahagyta. Eldurvul, külsejére nem ad, a segítőkész Bezzegh Mihályt – Misikét is sértegeti: tehetetlennek, ráragadó bogáncsnak csúfolja, aki létét csak neki köszönheti, hiszen mindenüvé magával hurcolja. Amikor azonban évek múltán ismét feltűnik Schön Amália, s Szép Amália rájön, hogy ez a kettő még mindig szereti egymást, s életük végre összekapcsolódhat – megmakacsolja magát, és önző birtoklásvágyából nem enged. Misi az ő rabszolgája, s még mindig ő az erősebb. Nem csoda, ha a mindkét Amália által körülrajongott Misike végül felköti magát egy fára. 1954-ben találják meg, kiszáradón lengve, a kelebiai erdőben. Szép Amáliának azonban van egy magába temetett sötét titka is: legjobb barátnőjét és odaadó segítőjét, a szedő Fischer Rózsit valószínűleg ő jelenti fel, mert új agitátor barátnője felháborodva figyelmezteti, hogy Rózsi sváb, s ezért nincs helye köztük! Ki is utasítják Rózsit Szabadkáról, és eltűnik a süllyesztőben.
Szép Amália halálának s még inkább temetésének körülményei krimibe illőek, sőt nevetésre ingerlőek! Lovas Ildikónak van érzéke a humorhoz és a horrorhoz is. Az 1999-es bombázások idején Amália lakóházát bomba szeli ketté. A szomszédok megrökönyödve észlelik, hogy a kettészelt házban érintetlenül fekszik ágyában egy halott öregasszony, sőt nem messze tőle ott az előre megvásárolt koporsója is (!), amely mellé odakészített egy fekete szoknyát és egy fehér blúzt is! Kézitáskájában pedig egy végrendeletféle papírdarabkát találnak, amelyben a temetésére vonatkozó pontos utasításokat ad: halála után száját rúzsozzák ki, lábkörmeit lakkozzák vörösre, s a mellékelt címen keressék meg az ügyvédnőt, aki majd őt az általa megvásárolt sírboltba temeti. Turcsányiné, az egyik talpraesett szomszédasszony átöltözteti, kifesti a halottat, a többiek segítségével a koporsóba helyezi, teherautót bérel, s az ügyvédnőt felkeresve bevasalja rajta a jármű fuvardíját. A sofőr azonban útközben árokba borul. A koporsó ripityára törik, a sötétben pedig a férfi nem találja meg az öregasszonyt. Sebaj! Elhatározza, hogy kifizetett munkájának becsülettel eleget tesz. Összeszedegeti a koporsó diribdarabjait, elviszi a már elhányt földű, előkészített sírbolthoz, belekotorja, s annak rendje és módja szerint földet is hány rá. Rend a lelke mindennek. Hogy a „koporsó” üres, arra Amália unokája csak évek múlva döbben rá…
Schön Amália által megismerhetjük Apatin múltját, a német iparosok betelepítése utáni viharosan gyors felemelkedését, nemzetiségi megoszlását, valamint a németek (svábok) szokásait, gondolkodásmódját stb. S egy különös, visszafogott, de erős akarattal a célját – hogy tanítónő legyen, Mindenki tanítónője – egy jókora újságírói vargabetű után teljes mértékben el is éri. Végül ő lesz Szép Amália unokájának, Emíliának előbb iskolai tanítónője, majd anyja helyett anyja, akit a második világháború után a szinte teljesen kiürített Apatinba is magával cipel, ahol vakmerően megáll vele nagyanyja háza előtt, ahol az éppen behurcolkodni készülő líkai családnak megfellebbezhetetlenül kijelenti: „Ez az én házam! Das ist mein Haus! Moja kuća je!” Azok a parányi asszony „szemtelenségétől” meghökkenve visszakoznak. Tehetik, hiszen majdnem az egész helység valósággal kiürült, és teljesen ki van fosztva. Válogathatnak a házak között. Amália pedig kendőt köt, kék munkászubbonyt ölt, és megszerezve a szükséges iratokat, munkába áll a községházán. Úgy érzi, hazaérkezett.
Lovas Ildikó bravúrosan megtalált és ábrázolt főszereplőnői után még számtalan erőteljesen megrajzolt alakot szerepeltet regényében: a Svájcban képesítést nyert, művelt, több nyelvet beszélő, de talán túlságosan idealista Kónya Lajost, a Bácskai Napló felelős szerkesztőjét, akit minden odaadó, lelkes lapmentési, lapfenntartási ténykedése ellenére feleségestül egyszerűen „átdobnak” a határon. A tehetséges, de könnyen elkedvetleníthető Bezzegh Mihályt, aki felháborodottan határolódik el Mayer Ottmárék tüzes agitációval magukat a földműveseket is a búzaasztagok felperzselésébe bevonni akarásától, hiszen beidegződött, ősi felfogása szerint a termés, a búza szent, elpusztításával minden paraszt szájától vonják meg a mindennapi kenyeret! A cselédlányokat írni-olvasni megtanító, egyúttal a cselédszakszervezetbe beszervező rámenős szépfiú Spitzer Ferit, aki évek múltán, életszemléletet váltva, már külföldön, istenkereső verseket kezd írni. A pártok, lapok, irodalmi folyóiratok, szervezkedések folyamán feltűnő jelentős és kevésbé jelentős embereket, de a mellékszereplőket is egy-egy erőteljes vonással Egyéniségként képes szerepeltetni. Ilyen például két elmagyarosodott bunyevác dilemmája: a pacséri européer dr. Piukovich Józsefé és dr. Pleszkovics Lukácsé. Piukovich, amikor vezető szerepre kérik fel, így tör ki: „Mit akartok tőlem, végre is nem tagadhatom le, hogy szláv vér is van az ereimben.” Dr. Pleszkovics sem tudta magát elhatározni, hogy lekösse magát a Magyar Párt mellett, és valami olyan megoldást keresett, amellyel magyarsága is, a szlávságból való származása is kielégíthető. A szerbeknek minden ajánlatát visszautasította, nem fogadta el a bunyevácok hívását sem, mert magyarnak érezte magát, mégsem tudta elhatározni magát, hogy olyan párt mellé álljon, amely kizárólagosan magyar. Szerinte olyan pártra volt szükség, amely egyesíti valamennyi vajdasági népet. Szuggesztív erejével sok hívet szerzett, s a magyar Népkör, amelynek dr. Pleszkovics az elnöke volt, teljesen a Pleszkovics-féle vajdasági gondolat mögé állt. Mivel a hatóságok a Népkört gyanakodva a vajdasági akció kiindulópontjának kezdték tekinteni, a Magyar Párt felkérte dr. Pleszkovicsot, vonuljon vissza. Ő erre nem volt hajlandó. Nem gondolt rá, ezzel milyen problémalavinát indít el… S még annyi kis és nagy ember!
Bácska s vele Palics Magyarországtól a politikai változások nyomán való elcsatolásáról, visszacsatolásáról, majd ismét elcsatolásáról s az ezzel járó keserves meghurcoltatásokról, szenvedésekről és küzdelmekről megrendítő képet nyerünk a regényből. Harcok, ünneplések, menekülések, éhező, rongyos hadifoglyok, krumpliért, hagymáért ácsingózók, sorban állók. Az annyira várt, annyiszor ígért földosztás, amelyből a magyarok és a németek végül kimaradnak. A vasutasok jól megszervezett bátor sztrájkja, amelynek leverése után negyven vasutast összeverve, véresen hurcolnak végig a város főutcáján, hozzátartozóikat pedig plakátok figyelmeztetik, hogy kiutasítják őket az országból. Lapok, folyóiratok – a Napló, a Jugoszláviai Magyar Újság stb. – harca a megmaradásért, közben egymással való rivalizálása. S a kisember tébolya. Milyen megrendítő találkozás például a Senki Földjén csendőri egyenruhájától vadul szabadulni igyekvő, feleségéhez már napok óta visszajutni vágyó borostás, kiéhezett emberrel és a „csak, ide, a szomszédba, az uramhoz, földünk másik tagjába” igyekvő parasztasszonnyal, akiknek a feje felett egyszerre lövöldözni kezdenek, s ők – életükben először és utoljára – kikerekedő szemmel merednek egymásra, majd egyik jobbra fut, a másik balra. Ki tudja, eljutnak-e valaha is oda, ahová igyekeznek. Pedig itt van, hallótávolságra a vágyott „éden”, már idehallik a libagágogás…
Érdekes viszont, hogy Szép Amália unokája, Emília nem az őt odaadóan felnevelő nevelőanyja, Schön Amália életútját követi, hanem – talán a gének parancsára – a vele keveset törődő nagyanyja, Szép Amália szervező, lelkes agitátor munkáját. Az ORA titkára lesz Szabadkán, teljes odaadással vesz részt a pusztulásnak indult Palicsi-tó megmentésének, kiszárításának, iszaptalanításának, majd újratöltésének akciójában, holott friss szerelme, Bezzegh Aladár mikrobiológus a tavat váratlanul ellepő haltetemeket és vízibolhatömeget látva kijelenti, hogy minden hiábavaló, a Palicsi-tónak vége. Tönkretette a sok évek óta beléfolyatott, gyárakból érkező szennyvíz. Megmentését sokkal előbb kellett volna elkezdeni. Emília nem hisz neki. Évekig konokul „harcol” társaival a tó megmentéséért, rengeteg pénzt és munkát ölnek bele, de eredménytelenül. A tó örökre elpusztult. Ahogyan a modern felfogású Amália szerint a klasszikus családmodell is. Habár gyereket vár a rajongásig szeretett férfitól, azzal (is), hogy közben nem a gyerekvállalásról s annak megtartásáról szónokol neki, hanem a család szükséges elhalásáról – örökre elveszti a közös gyereküket oly boldogan és hiába váró férfit, s végérvényesen magára marad.
Kudarcok, csonkulások, terület-, ember- és lélekvesztések, időnkénti felvillanó remények, meg-megújuló küzdelmek, kemény harcok és újabb veszteségek végtelen sora a Lovas Ildikó által ábrázolt kemény száz év.
„A vajdasági magyar tényirodalom nagyregénye remek megvalósulását tarthatjuk most a kezünkben. Meglátásom szerint tehát újabb vajdasági magyar író tollából született meg egy nagyregény, talán éppen az ötödik” – írja Bordás Győző, a kötet egyik recenzense a fülszövegben. Másik recenzense, Tóth Eszter Zsófia pedig így nyilatkozik: „A mű stílusa az az egyedi hangvételű, mással nem összetéveszthető írói stílus, mely leköti az olvasót, letehetetlenné teszi a művet. A regény alapvető célja a mélységes emberi humánum ábrázolása, mely korokon, történelmi traumákon átível. Mindemellett az emberi sors küzdelmes volta, a földi lét értelmének megtalálása – akár sejtetve és csavaros megoldásokkal is – bontakozik ki. Feldolgozhatóak-e a huszadik századi történelmi traumáink? Megoldható-e, hogy őseink transzgenerációs traumáit – melyet a titoista évtizedek is meghatároztak – ne vigyük tovább? Ez a regény fogódzkodót nyújthat e folyamathoz is. Akár abból a szempontból, hogyan élhető meg a kisebbségi lét sikeresen.”
Lovas Ildikó Szép Amáliák című, egyszerre történelemfeltáró, újraelemző és emlékeztető, felrázó, mélyen emberközpontú, mesterien megkomponált, megrázó nagyregénye vajdasági magyar tényirodalmunk kihagyhatatlan, jelentős eredménye.