Háy János: Kik vagytok ti? Kötelező magyar irodalom – Újraélesztő könyv. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2019, 706 oldal
Meggyőződésem, hogy az irodalmat nem lehet tanítani, legfeljebb az irodalomtörténetet. Azt meg minek. Hogy a diákok némi eligazítást kapjanak a rájuk kiszabott kötelező olvasmányokhoz, vagy, ahogy felénk mondják: házi olvasmányokhoz? Ott már nagy a baj, ahol az olvasás kötelezettség, nem pedig belső késztetés folyománya. Nekem még úgy tanították, hogy van egy szerző, aki született valahol, élt, majd meghalt, időközben írt valamit, amit el kellett olvasni. Azt viszont az ósdi tankönyveket átmásoló szerzők például elfelejtették jelezni, hogy Nagyszalonta vagy Zólyom, esetleg Küküllő már nem az akkori Magyarország területéhez tartozik. Nekünk a Vajdaságban, gyerekként meg pláne fogalmunk nem volt a dolgok se akkori, se korábbi állásáról. Mennyivel többet tudhattunk volna meg, ha elmagyarázzák nekünk, miként kerültek ezek a települések egy korábbi államalakulatból más országba, történelmileg mi vezetett eme földrajzi, politikai átrendeződéshez stb. Az irodalom történetének efféle oktatása annyit ért, mint halottnak a csók. És akkor lássuk az irodalomtörténetnek nevezett, teljesen felesleges információcsomaghoz csatolt szöveganyagot, az olvasmányokat! Csupa halott iromány, érthetetlen szavak, megmosolyogtató mondatszerkezetek, értelmezhetetlen mondanivalóval. Legalábbis ahogy nekem tanították, meg előttem és utánam nemzedékek sorának. Nekünk még el kellett olvasnunk a ránk kimért kötelező olvasmányokat, manapság viszont mindegyik megtalálható zanzásított formában, idézetek kiemelésével, egy róluk szóló jó beszámoló néhány kattintással letölthető. Mindezt egybevetve, szerintem csődöt mondott az irodalomtanítás, valami új módszerre lenne szükség az újjáélesztéséhez.
Az ilyen módszer létezését bizonyítja Háy János könyve, amelyből most ősz fejjel örömmel tanulom újra a magyar irodalom történetét!
Egykori tanár koromban magam is azt vallottam, hogy az irodalomtörténet-írásnak bizonyára feladata minden szerző és a legtöbb mű számbavétele, az idő úgyis átrostálja a felgyülemlett anyagot, tanításkor pedig egy-egy műre, életműre érdemes fölhívni a figyelmet. Ezt teszi Háy János is a kötelező olvasmányok által kijelölt idővonalon, de olyan közvetlenséggel, mintha folyamatosan jelen lett volna az említett szerzők életében és műveik születésének folyamatában. Ehhez rendkívüli terjedelmű ismeretanyagot mozgat meg, mobilizálja fantáziáját, meglovagolja humorát, a ma beszélt ironikus nyelven szólítja meg olvasóját, és nem titkolja kétségeit, mer kérdezni.
Például arról töprengeni, hogy hagyhatjuk-e az értékes szövegeket több száz éves nyelvi burkuk zárványában, vagy érdemes őket onnét kibontani, és ha igen, ki és milyen alapon jogosult az ilyen nyelvi fölszabadításra. (Aki ma azt állítja, hogy érti és élvezi Berzsenyi Dániel versvilágát, az szemérmetlenül festi magát! – teszem hozzá.) A szerző mintha azt állítaná, hogy úgysem tudjuk, milyen volt az egykori megszólalás akusztikája, milyen rezgéseket váltott ki az akkori hallgatóság lelkében, nyelvében, érzelmi skáláján, meg kell próbálnunk a mai viszonyokhoz idomítani, azok által értelmezhetővé tenni régi dolgainkat. Bizony, a nyelv nemritkán paradox módon a megértés akadálya. „Csokonait elrekeszti előlünk a nyelvújítás, Berzsenyi túl komor és mitologikus, Vörösmarty túl dagályos” a mai értelmezhetőséghez, véli a szerző, aki közvetlen, humoros közbevetéseivel, közjátékaival oldja a nyelvi-történelmi eltávolodás keltette feszültséget. A XVI. század végváraiban uralkodó mentalitás megértéséhez például a mai Budapest romkocsmáit hívja segítségül, ahol a nyelvek kavalkádja között halálra is ihatja magát az ember, miközben folyton hadra fogható egy kis torzsalkodás, kakaskodás, duhajkodás erejéig. Tanultuk mi is, hogy a főurak saját törvényeikkel szabályozták alattvalóik életét, Háy viszont elveti az általánosítást, és konkrétan ismerteti ezeket a törvényszámba menő rendelkezéséket, keze alatt életessé válik a múlt, távol áll tőle a megszépítés szándéka, de nem ragad le a bulváros szenzációhajhászásnál, a szennyes öncélú kiteregetésénél. Nem esik hanyatt a költői nagyság sokat sulykolt képzete előtt, Balassi korai szerelmi költészete kapcsán leszögezi, hogy az semmivel se különb a mai szerelmes kamaszok verselésénél, istenes versei se magasztosabbak, hiszen egyazon célt szolgálták, az áhított nő kegyeinek elnyerését a szív vagy a hit, a lélek húrjainak pengetése által. Azt sem hallgatja el a szerző, hogy a magyar Don Juannak tekinthető Balassi magatartása több pert akasztott saját nyakába, mint ahány költeményt jegyzett, ám ezzel nem egy poétai magatartásmodellt előlegezett meg, hanem saját korában léha, tivornyázó habitusa megengedett, úgyszólván majdhogynem elvárt volt. Később, Berzsenyi kapcsán a költői nyelv megterheltségéről értekezik, ami a ma is érvényes módszertan mellett feloldhatatlan: „…azt hisszük, hogy érdemes verseket teletűzdelni lábjegyzetekkel, ahogyan manapság minden Berzsenyi-kötetben van, mert akkor megszólal a tudás, az az érzelmi és szellemi energia, ami a költeményekbe bele van tekerve. De nem szólal meg.”
Az irodalomtörténet-írás voltaképpen legendagyártás. Ezt Háy már a számára első magyar költő, Balassi példáján szemlélteti, állítván, hogy a költő alakjában ötvöződik a tényleges figura, aztán az, akit saját maga alkotott meg verseiben, végül az, akit ebből a kettőből gyúrt össze az irodalomtörténet-írás. A végső figurának vajmi kevés köze van a hitelességhez. Háy szerint, ha a reneszánsz poéta szembesülne az irodalomtörténet-írás róla alakított képmásával, nem mondhatna egyebet: „De piszokul kivakartak a szarból…”
Látjuk, nyelvileg oldott a szerző előadásmódja, de szellemi meggyőződését sem rejti véka alá. Említi, hogy Csokonai nemzeti eposzt tervezett írni, ami kapcsán zárójelben megjegyzi: „(Én megvagyok nélküle. Őszintén szólva, az összes nemzeti ász nekem inkább tökfilkó, egy-egy ilyen nemzeti eposznál nálam nem Zalán fut, hanem én, s ebben legfeljebb az isiász lehet akadály.)”
Általában a lebilincselő történetszövésű, számunkra vonzó stílusú, nyelvezetében bennünket megszólító könyvek kapcsán mondjuk, hogy „letehetetlen”. Lehet-e ilyen „letehetetlen” olvasmány egy irodalomtörténet? Nem hittem, hogy lehet, most tapasztaltam, hogy igen, ráadásul úgy, hogy nem kell feltétlenül kiteregetni hozzá a tárgyalt szerző családi szennyesét, emberi kicsinyességét, erkölcsi botlását, de leplezni sem kell azokat. Az életrajz és az életmű steril elkülönítését szorgalmazó elmélet régen dugába dőlt. A kettő termékeny egymásra kopírozásához elbeszélői nyelvre van szükség, nem az adat, nem az elemzés, nem a pletyka érint meg igazán, hanem a nyelv, a közlés módja. Háy érti az olvasó megszólításának módját. Ez pedig az író dolga, nem az irodalomtörténészé, és íme a bizonyíték, hogy szabad egymástól ellesni a mesterségbeli fogásokat, hiszen az irodalom és a művészet terén legkevesebb az eredetiség, és töméntelen az utánzás, ami végtére nem eredménytelen, sőt.
Háy „irodalomtörténetében” gyakran – szinte mindig – „meztelen a király”. Madáchról írja, hogy „olyan, mintha egy vidéki libalegelőn felkészített focistát bedobnának a világbajnokságra, s az ott seperc alatt gólkirály lesz”, hiszen dagályos lírája eleve feledhető, drámáiból meg még életművének kutatói szerint is „ember nem olvasna […] egy büdös sort sem, ha nem a Tragédia költője írta volna”.
Tény, hogy Háy olvasatában még a taglalt szerző fizikai adottságai is fontos szerepet kapnak. Nem a művek minősítése során, és nem az elemzés helyett, hanem frappáns hasonlatok kiinduló pólusaként. Ady esetében önmaguktól adódnak testi anomáliák: hatodik ujj mindkét kézen, bütykös lábak, lenőtt fülcimpák, és igéző, mások szerint dülledt szemek: „Ezek a később legendássá váló szemek uralkodnak az arcon, ez a hatalmas és mélybarna meleg tónus, ami mindig, a legelviselhetetlenebb pillanatokban is szerethetővé teszi az örök rendbontót. Az is csak később derül ki, hogy bizony a szemóriások gyenge látást rejtenek. Nagy méret és kis teljesítmény. Ezek a szemek lehetnének akár szimbólumai is Ady költészetének: gigantikus nagyság és viszonylag szerény tartalmi erő.” Adyról egyébként sincsen túl kedvező véleménye: „Ady szakrális világpótlék […] amennyiben nem igényelünk vezért énünk mellé, inkább megmosolyogjuk ezt a versbeszédet, kevéssé érezzük, hogy a modern magyar költészet kezdetéről van szó, inkább hogy a 19. századi romantikus versideál utolsó nagy dobásáról. […] A szerelmes versek túlnyomó többsége beletaknyosodik az érzelgősségbe, amiben, mint másutt is, az önszeretet dominál.”
A szerző nagyon jól tudja, hogy az irodalomtörténet-írás fényesre szidolozta tárgyát, a szerzők morális héroszként, idolként, ikonként emelkednek ki az ugyancsak megemelt stílusban történelmi-nyelvi közegbe ültetett kvázi valóságból. És nagyon nem kedveli az ikonokat, igyekszik őket visszarángatni a tényleges korviszonyok közé, és visszahelyezni emberi mivoltuk gyarlóságai közé. Móric (megélhetési) grafomániáját az író saját szavaival illusztrálja: „Én addig bírom, míg van papírom.” Második felesége jóval frivolabban fogalmazott ugyanerről az alkotói gerjedelemről: „Magának van egy farka és egy ceruzája. Ez maga. Szíve nincs, lelke nincs, élete nincs. A farka mindig áll, és a ceruzája mindig kész jegyezni.” Mondott is itt bármi kivetnivalót Háy? Nem, csupán a tárgyban két leghitelesebb forrást idézte.
Voltaképpen nem is akkor legizgalmasabb olvasmány a kötete, ha egy-egy szerzőről értekezik, hanem az állapotrajzaiba épített általánosításai, meglátásai és az ortodox irodalomtörténet-írásnak kiosztott fricskái során, miként Petri György kapcsán fogalmaz: „Mert milyen volt az akkori magyar költészet: egyik oldalon a metaforazuhatag, felezőnyolcas, páros rím, olyan kusza képiség, hogy ha azt követi az ember, az ágytól az asztalig nem tud eljutni, másik oldalról meg a kozmikus agyömlések, tele a molekuláris biológia, a csillagászat és az atomfizika legújabb frázisaival, mintha egy modern tudományos könyvbe valaki belevágott volna egy dinamitot, s mindkettő mögött ott tobzódott kicsit divatjamúlt hacukákban az átszellemült versén.”
Háy János monumentális munkájában azt fürkészi, hogy mit hagytak fejüket irodalomra adó eleink a mai olvasóra kötelező irodalommá lúgozott, születésükkor eleven alkotásaik által. Ehhez pedig a szerzőket is vissza kell rángatni a hullamerevségből a pezsgő életbe, hiszen csupán így tudhatjuk meg, hogy kik voltak ők.