Philip K. Dick: Vulcanus kalapácsa. Fordította Pék Zoltán. Agave Könyvek, Budapest, 2022
Mostanság gyakran esik szó a mesterséges intelligenciáról, amely általában egy számítógéppel kapcsolatos program. Az emberek azért találták ki, amiért a számítógépeket is, hogy meggyorsítsa egyes feladatok elvégzését, olyan megoldásokat találjon a problémákra, amilyeneket a természetes intelligenciával rendelkező ember képtelen lenne. A mesterséges intelligencia (MI) automatizálhatja a feladatmegoldást, hasonló viselkedési mintákat alakíthat ki, mint a természetes intelligencia, sőt képes tanulni, az elsajátítottakat alkalmazni. Saját tudatot kialakítani. A természetes intelligenciára (az emberre) jellemző tudat viszont olyan karakterjegyeket viselhet magán, amelyeket egy gépi programtól idegennek tartunk. A tudósokat leginkább az említett tanulékonyság kihasználhatósága foglalkoztatja, míg a művészek, írók, filmesek éppen az önálló tudatra ébredés veszélyeire helyezték a hangsúlyt alkotásaikban. Isaac Asimov (1920) sci-fi-író már a múlt század első felében megalkotta a robotika három törvényét, amelyek voltaképpen az önálló tudat vadhajtásait voltak hivatottak megakadályozni, noha a robot adott funkciót ismételten elvégző gép, és nem a mai értelemben vett mesterséges intelligencia.
Ma induló sorozatunkban három olyan könyvet szeretnék bemutatni az olvasónak, amelyek az ember és a mesterséges intelligencia szembefeszülését jelenítik meg. Elsőként a termékeny sci-fi-szerző, Philip K. Dick (1928–1982) korai regényét szemléltetem, majd Douglas Preston A Kraken-küldetés című regénye kerül sorra, a sorozatot Lee Child és Andrew Child művével, Az őrszemmel zárjuk.
Philip K. Dick regénye 1960-ban jelent meg. Az emberiség ekkor túl volt két világháborún, javában benne járt a nagyhatalmak közti hidegháborúban, a szerző szerint elegük volt az embereknek a pusztításból, ezért létrehoztak egy világszervezetet, amely hatékonyabbnak bizonyult a regényidő szerint hajdani ENSZ-nél. Az irányítást, hogy mentesüljenek minden emberi gyarlóságtól, egy szuperszámítógépre bízták. A Vulcanusnak keresztelt mesterséges intelligencia összehangoltan irányította az életet a világban, az ember által beléje táplált adatok feldolgozása újabbnál újabb kapacitásokat igényelt, így megépült a sorozat harmadik generációja, a Vulcanus 3. Azért kapta a számítógép a Vulcanus elnevezést, mert alkatrészei munka közben vörösen izzottak, villogtak, mint a tűz Vulcanusnak, a tűz és a tűzhányók istenének műhelyében, ahol az istenek és a hősök fegyvereit kovácsolta.
Érdemes emlékeztetni, hogy a regény írásának idején a számítógépek behemót szerkezetek voltak, talán el sem fértek egyetlen teremben, és lyukkártyák segítségével táplálták beléjük a programokat, valamint az adatokat. Így van ez Philip K. Dick regényében is, noha létezik már videótelefon, van fejlett légi közlekedés, különleges fegyverek, de a lyukkártyák megmaradtak, a számítógépek három generációját pedig a föld alá rejtették. (A sci-fi mindig a meglévő adottságokból indul ki, és azokat helyezi alternatív világba.) A Vulcanus 2 segített létrehozni a Vulcanus 3-at, amely később önmagát építette és fejlesztette tovább, képes volt különböző szerkezeteket önállóan létrehozni. Önálló tudatot szerzett, és ez lett a baj. Életre kelt a digitális szörny.
Az MI öntudata tisztázta maga előtt saját fontosságát, életösztöne azt sugallta, hogy mindenki az életére, vagyis a létére tör. Volt is ilyen szándék az egyszerű emberek közt, akiket a Gyógyítóknak nevezett fanatikusok vezettek a hatalmi rend ellen, a Vulcanus 3 megsemmisítésének szándékával, mert elegük lett abból, hogy a világot egy rideg, együttérzéstől mentes gép logikája kormányozza. A Gyógyítókhoz egyre többen csatlakoztak, végül totális harcba indultak a hatalmi rend ellen – és ekkor derült ki, hogy nem egymás ellenségei, hanem szövetségesei kell, hogy legyenek, mert egy harmadik fél az emberiség teljes megsemmisítésére törekszik. A közös ellenség pedig nem más, mint az öntudatra ébredt Vulcanus 3. „Tárgyak keltek életre, és élő organizmusok redukálódtak tárgyakká. Minden a visszájára fordult, mintha átkerültünk volna egy morbid valóságba” – mondja a végén a regény elbeszélője, aki a Vulcanus 3 megsemmisítését követő újrarendeződés legfőbb akadályának a kölcsönös bizalmatlanságot és gyanakvást tartja.
Ennyi a történet, nem több, mint azok a művek, amelyekben a teremtmény a teremtője ellen fordul. A korai Philip K. Dick könnyen olvasható, bár tartogat néhány csavart, amelyekkel megzavarja az olvasó jellemértékelését, egyes szereplők ugyanis később más színben jelennek meg előtte, mint kezdetben, az író ezzel rácáfol előítéleteinkre. Emberek közti viszonyok, etikai megnyilvánulások csupán a hatalmi rend, az Egység elnevezésű elit tizenegy igazgatója és főigazgatója között tapasztalhatók, az emberiesség és erkölcsösség pedig egyetlen vonulatban, az apa (a Gyógyítók főpapja) és két lánya kapcsolatában fogalmazódik meg.
A gépek közt is óriási a különbség. A Vulcanus 2 segédkezett a Vulcanus 3 megépítésében, ám figyelmeztette az Egység csúcsvezetőjét, hogy az új számítógép veszélyes, ezért a humán vezetőség eltitkolt előle tényeket, amelyeket végül az MI kifürkészett, fegyvereket kezdett gyártani, amelyek a regény címében szereplő kalapácsokra hasonlítottak. Majdnem sikerült velük kiirtani az emberiséget, végül mégis az ember győzte le a gépet.
Az emberiség konszolidált életének rákfenéje, a kölcsönös bizalmatlanság és gyanakvás beépült a gépek, a mesterséges intelligencia világába is – állítja Philip K. Dick regénye, amely szerint az államvezetés mesterséges intelligenciára bízása visszafelé elsülő, elpuskázott lehetőség.
* A mesterséges intelligenciának az emberre és az emberiségre veszélyes mivoltát egyebek közt a következő filmek állítják: 2001: Űrodüsszeia, Terminátor-sorozat, Én, a robot, Kaptár-sorozat, Mátrix-filmek, Alien 4.