Radovan Popović: Poslednji barokni Srbin. Matica srpska, Újvidék, 2021
Nemrég jelent meg Radovan Popović nyugalmazott újságírónak e különös című könyve – Poslednji barokni Srbin, azaz Az utolsó szerb barokk –, nevezzük életrajzi, levelezési monográfiának, amely Vujicsics Sztojánnak (1933–2002) állít emléket. Én magam már a kilencvenes évek elején is a délszláv–magyar irodalom nagykövetének neveztem őt, hiszen ő volt az, aki Budapesten élve a leginkább tájékozott volt mind a magyar, mind a szerb vagy tágabban értelmezve a délszláv irodalom múltbéli és jelenlegi eseményeiben. A múltról? Elég ránézni Léphaft Pálnak a róla készített karikatúrájára, s máris megérezhetünk valamit a múlt barokkos örökségéből. Ha tudjuk, hogy ortodox papi családból származott, s büszkén vallotta, hogy ősei Čarnojević pátriárkával érkeztek 1690 táján a budai–szentendrei tájakra, akkor az is érthetővé válik, hogy innen ered érdeklődése mindenekelőtt a magyarországi szerb kulturális hagyományok iránt, ebből kifolyólag a délszláv–magyar kapcsolattörténet iránt is. Erről tanúskodnak olyan munkái, mint például a Hunyadi énekek antológiája (1956), a Nagy Lászlóval közösen szerkesztett Babérfák című délszláv népköltészeti antológiája (1969) vagy A szerbhorvát irodalom kistükre a kezdetektől 1945-ig című, ugyancsak 1969-ből. Legtermészetesebb, hogy behatóan foglalkozott Jakov Ignjatović és Vitkovics Mihály munkásságával, a Szentendréről, Budáról és Pestről írt kultúrtörténeti munkái több nyelven is megjelentek.
Klasszikus veretű költészetében is a barokk stílus jegyeit véljük felfedezni, hiszen az ószláv nyelv is fölcsendül bennük, mintegy a költő lelkének a legmélyéről, ugyanis költőként csakis szerb nyelven szólalt meg.
Irodalom- és művészettörténeti munkássága? A már említetteken kívül elkészítette a Mai jugoszláv elbeszélők (1961) és a Jugoszláv költők (1963) antológiát, fordította többek között Andrić, Krleža, Crnjanski, Veljko Petrović, Vasko Popa, Danilo Kiš prózai és drámai szövegeit, szerb nyelvre költött át egyebek között Weöres Sándor-, Pilinszky János-, Nagy László-, Juhász Ferenc-verseket. Művészettörténészként sok évig munkatársa volt a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtörténeti, majd Színháztörténeti Intézetének, alapítója a magyarországi Szerb Ortodox Egyházművészeti és Tudományos Gyűjteménynek, elnöke hosszú éveken keresztül a Jakov Ignjatović szerb kulturális alapítványnak, alelnöke a Magyar PEN Clubnak. Elismerései közül említsük meg József Attila-díját, tagságát a Magyar Írószövetségben és az egykori Jugoszláv Írószövetségben; díszdoktora volt az Újvidéki Egyetemnek, örökös elnökségi tagja az újvidéki Szerb Maticának, a mi vajdasági magyar Bazsalikom-díjasunk…
És akkor térjünk vissza Radovan Popović most megjelent könyvéhez. A szerzőről röviden annyit, hogy évtizedeken át a belgrádi Politika napilap újvidéki tudósítójaként tevékenykedett, majd Belgrádban az újság művelődési rovatának a vezetőjeként. Számos írói életrajzi-levelezési könyv szerzője. Hogy csak néhányat említsünk: Isidora Sekulić, Ivo Andrić, Miloš Crnjanski, Veljko Petrović, Todor Manojlović, Miroslav Antić, Miodrag Pavić vagy Aleksandar Tišma életrajzát és levelezésük dokumentumait követően írta meg a Vujicsics Sztojánról szólót is.
Hatalmas munkát jelentett, mert több mint negyvenévi bio- és bibliográfiai adathalmazt kellett feldolgoznia, s közben a gazdag levelezést is végigkövetnie: kikkel állt személyes kapcsolatban és levelezésben e „barokkos” alkat. Andrićtyal, Krležával, különösen Crnjanskival, még a londoni éveitől, aztán az ötvenhatot Budapesten személyesen megélt Dobrica Ćosićtyal, majd az újvidéki Matica vezetőivel, mindenekelőtt Mladen Leskovaccal és Božidar Kovačekkel. A velük folytatott korrespondenciából a múlt évszázad utolsó fél évtizedének kultúrtörténeti dokumentuma is elénk tárul. Többek között mindaz, aminek Vujicsics Sztoján kezdeményezője és szervezője is volt. Mint például a szerbek letelepedése 300. évfordulójára (1990-ben), a Vuk Karadžić születése 200. évfordulójára (1987) vagy a Szerb Matica pesti megalapításának 150. évfordulójára rendezett ünnepség- és tanácskozássorozat. Felavatta a Miloš Crnjanski csongrádi szülőházán felállított emléktáblát, Lázár fejedelem szentendrei szobrát, részt vállalt a Thökölyanum felújítási munkálatai megszervezésében…
Olvasva e sok dokumentumértéket hordozó levelet, e sorok írójában óhatatlanul is felidéződnek azok a Forum Könyvkiadóban folytatott beszélgetések is, amelyeknek eredménye a Híd folyóiratban megjelent több tanulmánya, valamint eredeti írásainak olyan értékes könyve, mint például az 1997-ben megjelentetett Magyarok és szerbek című, illetve az általa szerkesztett Széchenyi Szerbiában – 1830 című, Szeli Istvánnal közösen írt tanulmánya a szerb hősénekek magyar fordítójáról, Székács Józsefről, de említhetnénk a Jovan Pačić (1771–1849) első szerb akvarellista mappája pesti fellelését és itteni megjelentetését (eligazító jegyzetei miatt két kiadása is volt), Bácskai népöltözékek – Nošnje iz Bačke címen 1990-ből, ennek 27 lapja az egyetemes szerb művészettörténet számára is valóságos felfedezést jelentett.
Találó címet adott Radovan Popović a Vujicsics Sztoján munkásságát többnyire levelezése és életrajzi adatai alapján bemutató könyvének (amelyhez, jegyezzük meg: a folyóirat-szerkesztő és ugyancsak műfordító Vujicsics Marietta, Sztoján özvegye nemcsak gazdag fénykép-dokumentációjával, hanem szakmai utasításokkal is hozzájárult), mert valóban egy késő barokk, avagy a barokk korból itt maradt, de a kort is idéző ember portréját festette és örökítette meg.
Annak idején, 1996-ban írtam volt (elnézést, hogy önmagam idézem): „Művészeti körökben, irodalmi, színházi és zenei berkekben, de még egyházi körökben is csak így említik: a Sztoján. Nem elgondolkoztató, hogy ha valakinek a vezetéknevére sincs szüksége ahhoz, hogy mindenki pontosan tudja, kiről van szó, akkor ez már a népszerűségen túl a megbecsülés, a tisztelet és a szeretet jele is? Tapasztalhattuk ezt azon az írószövetségi ünnepségen, amelyet irodalmi munkássága negyvenedik évfordulójának tiszteletére rendeztek Budapesten, s amelyen Pomogáts Béla, az írószövetség elnöke, Göncz Árpád, az írótárs és köztársasági elnök, valamint Konrád György, az író barát mellett mi is köszönthettük, s – ha hároméves késéssel is – átnyújthattuk a még 1992-ben kiérdemelt elismerést, a Szenteleky nevével fémjelzett műfordítói Bazsalikom-díjat.”