Papp Katalin: Kés a párna alatt, versek, Forum Könyvkiadó Intézet, 2019
Papp Katalin első verseskötetében pulzál az erotika. Ezek a versek húsbamaróan, szinte savként ható anyagként fejtik ki hatásukat. A lírai én szerepeket játszik, nincs egy stagnáló állapota sem, mint egy érzelmi hullámvasút, hihetetlenül gyors tempóban folyik át egyik lelkiállapot a másikba. A beszélő imádja az erőszakot, amely nélkül semmi sem létezhet, hiszen a fájdalom egyben a megtisztulás is. A szerelem egyik elengedhetetlen attribútuma a szenvedés, a kötet szervezőereje a kín és a folyton vérző sebek, amelyekről mindig feltépik a vart, ezért nem gyógyulnak be sohasem.
A nyitóvers határozott programot feltételez, címe: Tervezés. A rendkívül árulkodó című vers képet ad arról, hogyan szeretné alakítani az életét, illetve felsorol bizonyos tényeket. A nosztalgia mechanizmusa mozgatja a verset (többet is), a központi motívum egy régi családi ház, egy gyümölcsös és az ehhez köthető emlék, ezeknek a feldolgozása, torzulása. Ez a ház sürgősen átalakításra szorul, ez a metamorfózis a lírai én átalakulása, identifikálódása is egyben. Habár az emlékek megfakulnak, a teremtő- és inspirálóerejük mégis megmarad.
A másik jelentős motívum a táj, a tájba beleszőtt test, a természet ornamentikája az emberi felület domborulatait jeleníti meg. A természeti jelenségek egybecsúsznak a női test sérülékenységével. Az ökofeminizmus ecsetvonásait is fellelhetjük, hiszen a nő (lírai én) málnabokorként, szőlőfürtként artikulálja magát. Ezek olyan pici, sérülékeny termések, amelyek nagy törődést igényelnek. A természet néma, ahogyan a vers beszélője is, szenvedéseit nem hallgatja meg senki, félelmeivel nem foglalkozik senki sem, egyedül van. Az írás aktusa azért fontos, mert az elfojtott erő felszabadulhat, a lélek egy kicsit megkönnyebbül.
A versek folyamát sokszor egy-egy, a szerző által készített kép szakítja meg. Teljesen indokolatlan a sok alkotás, hiszen a kötet szerveződése szempontjából többletjelentést nem tartalmaznak.
Olyan érzést kelt ez a sok fénykép, mintha egy naplót olvasnánk, amelyben mindenféle fotó található az emlékekről, s fizikai nyoma is marad egy-egy emléknek. Ha ezen a szálon haladunk tovább, a versek rendkívül erős képekkel vannak kiszínezve, amelyek abszurd és paradox jellegük miatt nem válnak középszerűvé, azaz ez a hatás növeli a versek minőségét is. Átlagos és mindennapi szituációkat ír le, durva, érdes nyelvezettel, ám mindezek mögött felsejlik, érezhetővé válik a lélek szenvedése és sérülékenysége. Ezek a versek mondhatók szerepverseknek is, hiszen a maszk mögött egy újabb maszk rejtőzik, s ezt lefejetve talán elérhetünk a hús-vér emberig. Ezenkívül önismereti utazásra is kiválóan alkalmasak, magunkba merülve is feltárhatjuk ezeket a tartalmakat.
Ha a naplóformát tovább görgetjük, akkor ismerjük fel, hogy mi (olvasók) ezt, a valaki más által írt naplót lapozgathatjuk, valami titkot fejthetünk meg, valakinek az intim szférájába lépünk. Ebben a naplóban nincsen felmagasztalás, a profán kifejezőeszközök hada sorakozik fel: a szerelemi csalódást disznóvágáshoz hasonlítja, ezzel azt kívánja reprezentálni, hogy teljesen átlagos dolog, mindenkivel megtörténik, mindenki átélheti. Animálisnak tartja a másik fél viselkedését, mert az becsapta, hazudott neki, ezért ez képi síkon a disznó elmetszett nyakával egyezik meg. Nem cizelláltan fogalmaz, hanem szúr, vág a szavaival. A kés, amely a párna alatt volt, most már betölti funkcióját.
A szerelemkép, illetve az egyoldalú érzelmek, a csalódások képi síkon sokféleképpen jelennek meg. Néha olyan érzést kelt az olvasóban a versek füzére, mintha egy pszichopata titkos naplóját olvasná, akinek minden egyes pillanata kiszámíthatatlan. Vizualitásban a Vacsorapartner című vers egy jó zabálással teszi egyenlővé azt, hogy a másik fél már nem bírja tovább, „eltelt”. Ebben a táplálkozásban a lírai én a főétel, ő az, akit elfogyasztanak. Itt már nem pusztán lelki, hanem fizikai fájdalmak soráról beszélhetünk.
A versek önmagukban statikusak, mindig egy témát járnak körül: a szerelem különféle stációit láthatjuk (elválás, rossz közérzet, identitászavar stb.). Mégis ebben a mozdulatlanságban a vizualitás, a szóhasználat nagy erejű örvényként sodorja magával a befogadót.
A család és a hozzá fűződő viszony fontossága néhány esetben elhalványul, mert a különféle szexuális töltetek tönkretesznek egy-egy ilyen családképet. A versnyelv sikamlós, minden mondata kőkemény és szexuális erejű. Ami még fontos ebben a kötetben, hogy egy jellemző vajdasági léthelyzetet imitál: egy szerb és egy magyar közti kapcsolatról is szó van benne. A ki vagyok én? kérdés sokszor megjelenik, önmaga definiálása a legnehezebb feladat a számára, ez néha függ férfitól (sőt általában tőle függ), néha pedig saját képtelenségétől. Számos fiatalnak labilis az énképe, ezt a helyzetet akár megerősítheti az is, hogy a szerelem viszont nem érzékeli ezeket a differenciákat, a szerelem akár formálni is tudja az emberi jellemet, de destruktív hatása is lehet.
Az utolsó hóesés című verse humoros és tragikus is egyben, hiszen a nyelvi akadályokat leküzdeni nehéz feladat, sőt a testnyelvi akadályokat még nehezebb. De ezek a gátak vagy problémák eltűnnek, ha a szex bekövetkezik, akkor minden, minden a testet szolgálja, és kizárólag ez a fontos (a lírai énnek, éppen ebben a versben), minden elnémul, és csak a test hangja hallatszik, azt viszont mindkét fél értheti.
A Kés a párna alatt című kötet fejlődéstörténet: felnőtt nővé válik a lírai én. Sok csalódáson megy keresztül, megéli és saját maga számára értelmezi őket. Teljesen átlagos témákkal dolgozik Papp Katalin, mégis működnek a versek, egymásból indulnak ki, és feltételezik egymást. A megalkotottságuk, nyelvezetük és vizualitásuk milyensége miatt ezek a versek nem válnak középszerűvé, képileg és nyelvileg is újat hozott létre, nem pusztán egy unalmas és agyonrágott feminista szövegcsonkot. Az első verseskötet szerkesztése nem mindig tűnik tudatosnak, de különálló versekként teljes mértékben megállják a helyüket. Minden egyes vers egy újabb bejegyzésként is olvasható, egy blog, ahová különféle nők leírják a gondolataikat, csak ezek a „Nők” egy nőn belül, egy köteten belül léteznek. A sokféle melódiát a lírai én komponálja, erős crescendóval fülünkbe ordítja „minden nő” fájdalmát.