Zoran Bognar: Novi čovek / Új ember. Parnasszus Kiadó, Budapest, 2022
Az emberi megújulás és az emberiségszintű megújítás nagyszerű víziója hatja át Bognar húsz százsoros énekből álló kötetét. „Bognar-féle evangélium”, ez áll az alcímben. A magyar fordítást Fehér Illésnek köszönhetjük. Annak a szabadkai fordítónak, aki elmondása szerint a verseket szereti, és nem a költőket, Bognarral viszont lélektársiasságot ápol. Ezt érezni lehet a fordításokon, megteremti a kultúrák közötti párbeszédet, a költő versnyelve mélyen belé rögződött, sajátja, „vele él” a mondanival(l)ó. A kötet „vallomásai, zsoltárai, jelentései” eredeti nyelven, az 1999-ben való megjelenéskor rangos irodalmi díjakat hoztak a több mint húsz nyelvre fordított szerző számára, és ahogy Nemanja Veljović Subrosa az utószóban fogalmaz: „Kevés olyan szerb költő van, akiről elmondhatjuk, hogy egyetlen könyvével úgy robbant be egy más kultúrába, mint az Új ember a német nyelvű területre. Bognar az Új embernek köszönheti, hogy a világ befogadta.”
Abban is hallgathatunk a jeles méltatóra, hogy az Új ember bármilyen műfaji besorolása felesleges. Subrosa Goethe Faustjával vonja párhuzamba. Jómagam gyakorló olvasóként vizsgálom, és a mélymerüléshez hasonlítom. Víziszonyosként. Előbb beletekintek a víztükörbe, meglátom magamban az Isten képére formált embert, majd az emberire szabott Isten-képet, és ugorni kényszerülök. Vonz a mélység veszélye. Abban pedig magamra találok, magamra ismerek, és furcsán megnyugszom. Belenyugszom: ember vagyok, része az emberiségnek, nem kell görcsösen (f)élni, az idő, a belső és a történelmi megadja a válaszokat, a költészet éles-szép eszközeivel.
„Az új ember tulajdonképpen ó”, és szent feladata, hogy „letargiától liturgiáig” jusson.
A Homo alakváltozásai, akár a keresztút stációi:
„Mi közünk hozzá, ha éppen az, ami
az embert méltóvá teszi, végleges
tovatűnésre ítélt! Ha a legjobbak
állhatatos erőfeszítése csak
a sorvadásra hajlamos dolgokig ér…
Kapzsiság, félelem és stressz
kurtította az ember életét.”
(IX/Homo longerus, részlet)
Ismétlődő sorok mantrázzák elénk az emberi (vissza)fejlődéstörténetet, ezt sejtetve néhány cím: Homo ereticus, Homo nucleus, Homo universalis, Homo politicus, Homo poeticus, Homo novus, és mindezek felett „lebeg” a Szentháromság: Atya, Teremtő – Mindent-tartó, Fiú, Csendes Újjáépítő, Szentlélek, Asztrolábium. A legizgalmasabb pedig a szerző által teremtett „eszköz”, az úgynevezett Ősklepszidra kifejezés: mindent felfaló, művében a legrégebbi időmérő szerkezet szimbóluma.
„Az Ősklepszidra torz múzsáinak
látványa rázta meg: kifakult sorok
a Szentírás lapjain, romokban heverő
mauzóleumok a Kiválók sétányán,
az őslakosok elfeledett nyelve
és csúf zászlókarók a még
meg nem hódított földterületekbe
szúrva…”
(IV/Ősklepszidra II)
Mindig és újra kezded,
ám tudod, az idő váltig ugyanaz. Csak
a nyárspolgárok változnak, akik szerint
saját lelküknél is értékesebb büntetésekből
és kitüntetésekből áll a világ…”
(IV/Ősklepszidra I, részlet)
Lent vagyunk tehát, lentebb már nem is lehetnénk… a víztükör mélyén. Összetörtünk, az idők, a történések, a képek, a fogalmak, a meg nem fogalmazottak vagy rosszul megfogalmazottak súlya alatt, mint ember és emberiség is:
„Aki önmagában nem tört meg, az nem tudja,
mi az egység.”
(XVIII/ Homo novus, Spiritus. Makropsiha, meritum, részlet)
Maradt nekünk a lebegés, a merítkezés, abban, abból, amiből lehet és érdemes:
„…az egyedüli vallás,
amelyből átalakulni érdemes, a gyerekkor…”
…
„A frissen kaszált fű illatában fürdetett,
a most született lányod keze által
felébresztett csodálatos percért kellene
élni…”
(IV/Ősklepszidra I, részlet)
A „frissen kaszált fű illata” számunkra irodalomhagyományilag is nagyon ismerős, megfogható kép-, élet- és poézisélmény.
Megfürdeni a tájban és az avantgárdban, és megfüröszteni benne a költészetet. Ehhez nagyon értünk. Láthatóan Bognar is. Ugyanakkor vershangja nem túlfűtött, kuplészerű, inkább pragmatikus és feltérképező, kimondó, kijelentő, például így:
„Saját imádra hallgass.”
(XIX/ Homo mensura)
Ez lehet talán a legnehezebb emberi feladat. Továbbá régóta érezzük és tudjuk: költőnek lenni emberileg is felelősség. Emberi, de felelősség. Bognar ebbe is „beleáll”. Énekmondó „próféciái” minden sorában és gondolatában a megélés és a megértés, a kegyelem, a feloldozásban való feloldódás ereje van.
„Ám
nem az erővel rendelkezők a győztesek,
hanem a megbízhatóak, akik képesek
a bátorság erejével cselekedni.
Nem a jobb a sikeres, hanem az,
akinél kevesebb az üresjárat…”
(XII/Homo politicus, részlet)
Túléltük a merülést (nem is egyet már), tanulunk belőle, és új emberként bukunk a felszínre, egy új világ fogantatásának idején, ezekben a mai apokaliptikus időkben, amikor körülöttünk annyi minden viszonylagos, éppen ezért nem hihetjük, hogy „a remény csak kezdetben létezett”… Zoran Bognar új emberi versei egyebek mellett erre mutatnak rá, míves, mesteri érzékkel és költészeti eszközzel.
A magyar fordításnak méltó „köntöst” adott a Parnasszus Kiadó, Fábián István borítóterve és tipográfiája gyönyörű vizuális utat ad a versek befogadásához.