Balogh István: Titokajtó kilincse. Zentai történetek. Thurzó Lajos Művelődési-Oktatási központ, Zenta, 2021
„Nem mese az gyermek,” – így feddi az apja Arany János Családi kör című versében a kislegényt, aki a koldusnak azért rimánkodik, hogy „Meséljen még egyet”. Balogh István tudja, a kiskorunkban hallott történetek, a velünk történtek egész életünkben elkísérnek bennünket. Amikor felidézi gyermekkorából a kaszával való aratást, hogyan néztek ki a huszadik század ötvenes éveiben a cséplések, akkor a személyes emlékekhez társul az a népballada is, amely egy csépléskor történt tragédiából született tájainkon. Farkas Julcsa balladáját ő az édesanyjától hallotta, tanulta meg. Azt is megtudjuk, dr. Burány Béla volt az, aki kutatni kezdte Farkas Julcsa életét. A kötet egyik írásában Balogh István a gyerekkori emlékek mellé azt is beleszövi a történetbe, hogy egykoron Zentán vízimalmokban, szélmalmokban őröltettek a gazdák az 1890 körüli évekig, majd megjelentek a gőzmalmok, amelyekről már személyes élményeket is megoszt velünk az író. Mennyi mindent elraktároz egy élénk értelmű, kíváncsi kisgyermek, aki issza magába a felnőttek meséit, figyeli viselkedésüket, és szinte észrevétlenül megtanulja például azt, hogy az aratáshoz, csépléshez felfogadott napszámosokat jól kell a gazdának tartania. Ezt kívánja a tisztesség. Meg azt, hogy a szomszédok ott segítsenek egymásnak, ahol és amiben tudnak, még abban a nélkülözésekkel teli világban is, amikor jegyre adták az élelmiszert.
Rácsodálkozunk, a kisgyermekeket milyen okosan nevelték rá a családban a munkára, a koruknak, testi erejüknek megfelelő feladatokkal, úgy, hogy ne éljék meg tehernek, mindig legyen benne valami játékos elem, erőpróba is. A nagymamák szerepe mindig meghatározó az unokák tanítgatásában, legyen szó a bibliai történetek varázslatos világában való eligazodásról vagy akár az adventi készülődésről, amely eszközeiben szerény, egyszerű volt, de generációkon átöröklött hagyományokon, szigorú szabályokon alapult. És az immár nagyszülő Baloghéknál is napjainkban a család kialakult rendje szerint zajlik az adventi készülődés, karácsonykor a nagyapa megkapja a legszebb ajándékot: az unoka rajzán ő áll ott, a titokajtó előtt, amelynek csak belül van kilincse, s a bejutás talányának megfejtése a szeretetben rejlik.
Bevallom, nagy fokú kíváncsisággal olvastam az 1970-es tiszai nagy árvízzel kapcsolatos történeteket, hisz akkor másodikos kisdiákként elsősorban a felnőttek félelmét érzékeltem, meg azt, hogy ha kimerészkedtünk a töltéshez, amelyet homokzsákok tömkelegével erősítettek meg, hogy megvédjék Kanizsát a pusztítástól, azonnal elzavartak bennünket, hogy ne lábatlankodjunk ott. Balogh felnőttként élte meg azokat a napokat. Fiatal tanárként derekasan kivette részét a szomszédos Zentán a Tisza haragjától való védelemből, az emberfeletti küzdelem – amelyet rendkívül szemléletesen, érzékletesen ír le – ma már szinte történelem, és fontos szerepet kap a történetben a személyes vonatkozás is: az árvízveszély közepette született meg a fia.
A kötetben a személyes történetek mindig jó apropóként szolgálnak ahhoz, hogy megtudjunk valamit a szeretett szülőváros, Zenta múltjából, egykor élt emberekről, a régi épületek kalandos sorsáról vagy épp a Bálint-naphoz, Vince-naphoz kapcsolódó népszokásokról. Még a karanténtörténetekben is, hiszen amikor nagyanya és nagyapa a kijárási tilalom idején az ablaknál ül, az jó alkalom a több mint százéves karosszékhez kapcsolódó családi legenda felidézésére, de ami megfényesíti a bezártság okozta szomorúságot, az mégis az unoka sportsikerei miatti öröm, a családtagok iránti aggódás, szeretet. Minden íráson átsüt, hogy mindenek felett a legfontosabb az Ember, legyen az családtag, barát, azok az egykor élt és mai zentaiak, akik naponta megküzdöttek a megélhetésért, megmaradásért, felépítették és éltették a várost.
Nem mese az gyermek – így kezdtük ismertetőnket. Balogh Istvántól a kötetben két mesét – egy nyitó- és zárómesét – is kapunk ajándékba, és felnőttként fabulát olvasni ugyanolyan jó, mint gyerekként.