Mi a magyar most, Vajdaságban? (I–V. kötet) Magyar Szó Lapkiadó Kft., Újvidék, 2020.
Megfogalmazódhat bennünk az a kérdés: miért érdemes minderről öt köteten keresztül beszélni? Mi a magyar most, Vajdaságban? Hát, nem egyértelmű? A válasz önmagában megmosolyogtató, de mégsem. A globalizáció ereje betonfalakat húzott ember és ember közé. Alapvető kulturális, nemzeti, morális és erkölcsi értékeink vesznek el. Miért?
A mai kor embere számos élethelyzetben elveszett, azért, mert nem tud vagy nem is akar ragaszkodni a múlthoz, mert az talán nem a humanista, az értelmiségi ember jellemzője, pedig talán itt kereshető a probléma megoldása, hogy a szavak és fogalmak félremagyarázása mennyire megvezetheti az embert. Sokszor szándékosan. Divattá vált a nihilizmus, a régi dolgok felszámolása, ugyanakkor ez alapjáraton semmi újat nem hordoz magában, mert a történelem során sokszor láthattunk ilyet. Manapság a nemzeti értékek meggyalázása, az egyházi személyek elleni merényletek felett szemet tudunk hunyni, ez viszont már a dekadencia első jeleként is felfogható.
Verebes Ernő írásában egy igazán találó szókapcsolatot olvashatunk: „tulajdontalan harmónia”, egyrészt értelmezhető mindez Trianon tükrében, hogy sem itthon nem vagyunk otthon, sem Magyarországon. Mindezek mellett még a szerb nyelv nehézségeivel is meg kell küzdenünk. Lassan-lassan azzal a kőkemény valósággal is szembe kell néznünk, hogy valóban elfogyunk. Hajlamosak vagyunk ezt patetikusan disztópiának tekinteni. Pedig ez már a jelenben zajló folyamat. Lovas Ildikó írása a vajdasági magyarságot történelmi adalékanyaggal szövegezi meg, mindezek mellé társul még a fikció mint szervező erő. Bármennyire is kifacsart és szétfeszített a világkép, mégis az objektivitás erejével bénítja meg az olvasót.
Fénykép a digitális herbárium sorozatból, I.
Kordokumentumokról, bombázásról, politikai pártokról és konfliktusokról szól a sorozat. Hogyan működött a „csempészkultúra”, hogy éltünk jól Tito ideje alatt, milyen rózsaszín ködben éltünk, hogyan hittük el (közben mégsem), hogy majd jó lesz? Gobby Fehér Gyula Három ház című írása nagyon személyesen érintett, ugyanis Kishegyesről és Németh István jelenségéről, a kishegyesi utcák, házak erejéről, jelentőségéről szól. Dr. Györe Zoltán Magyarnak lenni Vajdaságban című értekezése azoknak szól, akik néha elbizonytalanodnak döntésük helyességében, mégis itt vannak, itt maradtak, vállalták ezt a hatalmas felelősséget. Ugyanakkor mindenki tisztában van azzal az aspektussal is, hogy a nemzet fogalma a gyakorlatban, bármennyire nem tetszik ez, politikai kérdés. Fontos, hogy az aktuális hatalom hogyan viszonyul az adott kisebbséghez. Érdekes, hogy akármennyire is megpróbálták megváltoztatni, asszimilálni, eltávolítani a vajdasági magyarságot részlegesen vagy teljes egészében, még mindig jelen van, nem is akárhogyan. „Voltunk mi Vajdaságban már csetnikek, jugó-magyarok, gazdag és szegény rokonok egyaránt…” – írja Györe. Mindezek tudatában, a történelem ismeretében, virágzik a népi kultúra, a színházak munkája folyamatos, képzőművészek, építészek stb. dolgoznak, fellelhető egyfajta összefogás, közös érdek. Képesek vagyunk, ha akarunk, együtt és nem egymás ellen dolgozni.
Mégis, akármennyire nem szeretnénk aktuálpolitikával foglalkozni, megkerülhetetlen ez a perspektíva is. Szerda Balázs Európa megtörtségéről ír, egy olyan léthelyzetről, amikor térdre rogyva várjuk Godot-t, aki viszont nem jön. Észre kell vennünk azt is, hogy támadás éri azokat a megmozdulásokat, amelyek az egység mellett teszik le a voksukat, amelyek a hagyományosat és a kultúrát tisztelik. Ugyanis mindezt negatív konnotációval ruházzák fel, egyfajta szélsőjobboldali (megjegyzem, tévesen!) hangot pendítve meg. Ahogyan Douglas Murray írja A tömegek tébolya című könyvben, az emberek mind a nyilvános, mind a magánéletben irracionálisan, birkanyáj módjára viselkednek.
Amint már említettem, minden jelenben zajló dekadens hullám visszavezethető a múltra, a 19. században felhagytunk létezésünknek a vallási magyarázatával, ezt követően minden másban is bizonytalanokká váltunk. A társadalom az igazságosságot az identitáspolitikában látja, legyen ez bármilyen nemű (szexuális, származás stb.), mégis itt történik a legtöbb igazságtalanság másokkal szemben. Ezért is fontos megerősítenünk egymást. Végső ideje lenne arról beszélnünk, hogyan lehet, pontosabban hogyan kell együtt dolgozni, és nem lejáratni vagy megalázni a másikat. Továbbhaladva, azért is fontos a közös kulturális rendszer, mert megszilárdítja az emberi interakciókat, egyben értékrendként szolgál az egyén számára is, olvashatjuk Jordan B. Peterson könyvében. Hajlamosak vagyunk úgy gondolni, hogy nálunk okosabb nemigen létezik a világon, ha viszont a gőgnek ezt a láthatatlan köntösét levetjük, akkor ott áll a valóság, hiszen minden szó az őseink ajándéka.
Vajdasági magyarnak lenni nem csak annyiból áll, hogy itt élünk. Ez állásfoglalás, elkötelezettség. Hatalmas teher, ami alatt évtizedek óta roskadunk, mégis kibírtuk. Ez nem pátosz, ez tény. „Bélyeg”, amelyet nem tudunk bő vízzel és szappannal lemosni, nem fog eltűnni.
Végezetül szögezzük le, vajdasági magyar kultúra létezik, ezért harcolt Szenteleky Kornél és Kende Ferenc, Csuka Zoltán és még sokan mások.
„A rend az a hely és idő, ahol a gyakran láthatatlan alapigazságok, amelyek alapján élünk, úgy szervezik meg a tapasztalatainkat és a cselevéseinket, hogy az történik, aminek történnie kell. A káosz új hely és idő, mely akkor jelenik meg, amikor váratlan tragédia történik, vagy a gonoszság felfedi dermesztő arcát.” (Jordan B. Peterson)