Sándor Zoltán: A gonosz átváltozása, 2018, Veszprém, Vár Ucca Műhely
„Ó, a sötétség; verejték, mely kiüt a jeges homlokon,
s a szomorú álmok a borban, a falusi kocsmában,
feketefüstös gerendák alatt.”
(Georg Trakl: A gonosz átváltozása, ford. Rónay György)
Georg Trakl e versrészletét olvasva ízelítőt kaphatunk Sándor Zoltán legújabb novelláskötetének vezérgondolatáról. Az embereket, de főként a művészeket, a filozófusokat, a teológusokat mindig is érdekelte a GONOSZ, hogy hogyan és miért született, valamint miképp működött és működik a világban?
Vajon lehet-e olyan helyen élni, ahol nincs levegő, bizalom, remény, ahol nem létező fogalom a jobb holnap, a szebbnek tűnő távlati jövő? Lehet-e létezni, tervezni, szeretni ott, ahol szorongás, vérgőz, durvaság, közöny, elhatárolódás és belenyugvás jellemzi az emberek mindennapjait? Hogyan és milyen érzelmeket tud közvetíteni az az ember a sajátjai és a világ felé, akit a gonoszság különböző arcai, megnyilvánulásai megfosztottak a családi meghittség bensőségességétől, a társadalmi biztonságtól, az anyagi jóléttől? Milyen lesz az a jövő, amelyet lelkileg megcsonkított emberek kénytelenek építeni? Van-e ebből a pokoli zsákutcából kiút? Ezek a kérdések vetődhetnek föl az olvasóban, ha kezébe veszi Sándor Zoltán legújabb novelláskötetét, A gonosz átváltozását.
Szabad-e a megnyomorított, peremre szorult kisember vergődéseiből művészetet kovácsolni? Ha igen: miért? Figyelmeztetésül a jövőnek? Sajnos ezt a célt, törekvést sem a történelem, sem az irodalom nem tudta teljességében elérni ez idáig. Az emberi gonoszság többször volt erősebb a történelem és irodalom figyelmeztető, tanító szándékánál. A jelenkor embere mégis vissza-visszanyúl jelene borzalmainak leírásához, megfestéséhez, megfilmesítéséhez. Amennyiben ezt tényleg művészi eszközökkel és sajátságos, egyedi nyelvezettel teszi, akkor helyénvaló a késztetése, a cselekedete. Sándor Zoltán pedig megfontoltsággal, aprólékossággal teszi művészetté a vajdasági magyar emberi sorsok kényszerű torzulásainak megdöbbentő voltát. Irodalmi eszközökkel dokumentálja a kilencvenes évektől zajló folyamatokat. Novellái továbbra is a helyi színek (couleur locale), a délvidéki magyar emberi életutak bemutatásának hagyományát ápolják, ám általános érvényességgel is bírnak, kitekintenek a vidékiség légköréből és az egyetemesség – ez esetben a gonoszság – törvényszerűségeit vetítik le a „mi hazánk tájára”.
Sándor Zoltán új novelláskötetének írásaival már találkozhatott az olvasó különböző antológiákban, és több novelláját díjazták is. Azt, hogy a különböző lapokban (Bárka, Irodalmi Jelen, Kilátó, ÚjNautilus) megjelent novelláit most kötetbe szerkesztve is olvashatjuk, dicséretes, hiszen füzérbe gyűjtve többszörösen felerősítik egymást az elbeszélések. Főleg a kötet utolsó öt novellájánál érvényes ez, ahol a háborús évek „élményei” bénítják le az olvasót. Jó, hogy valakinek volt mersze és tehetsége így leírni mindazt, amivel akkoriban – és még most is – a vajdasági magyarok, de nem csak ők, hanem Jugoszlávia minden értelmes lakója szembesülni volt kénytelen. A kötet első öt novellája az általános érvényű elidegenedés mentén kapcsolódik egymáshoz. Aki figyelmesen olvassa az elbeszéléseket, megdöbben azon, hogy a gonosznak milyen sunyi arcai vannak. Hiszen az erőszakot, a durvaságot, az emberölést egyértelműen a GONOSZ megjelenési formái közé soroljuk. De ki gondolná azt, hogy a közöny, a beletörődés, a félrenézés, a kimagyarázkodás, a ridegség, az érzéseinknek a magunkba fojtása, a ki nem mutatása, a pártoskodás, a lefitymálás ugyanolyan romboló hatással vannak az életünkre, mint a bombázás, a kínzás vagy a megbélyegzés. Ezek az első látásra lényegtelennek tűnő, a mindennapjainkkal velejáró tulajdonságaink sokkalta mélyebb befolyással vannak a méltóságunkra, mint azt az átlagember gondolná. Sándor Zoltán mesterien ábrázolja ezeket a folyamatokat a novelláiban. Nemcsak megdöbbentet, szórakoztat, hanem szembesít is bennünket. Olvasás közben az embernek nem jut rá ideje, hogy elvonatkoztassa magától a GONOSZ mesterkedéseit, hanem merev izmokkal, lélegzet elfojtva, tágra nyílt szemmel borzad el, éli át és vetíti magára Sándor Zoltán hőseinek szűk vagy teljesen ellehetetlenített mozgásterét.
Egyedül az első elbeszélés üt el témájában a többitől. A kötetben első hangnak, felütésnek nem felel meg, mert mást vár ezt követően az olvasó, főleg, ha ismeri a szerző korábbi köteteit. Szerkesztési hibának tartom, bár mondanivalójában valóban összecseng a többi novellával. Ennek ellenére bátran ajánlom az olvasóknak a könyvet, mert az elbeszélések nem a mainstream média által elénk rajzolt rózsaszín világot, hanem a valóságot mutatják be. A címoldalon látható Lázár Tibor-alkotás is ezt sugallja, hogy valaki átfesti a szemünk előtti valóságot, és meg is etet – ha engedjük – bennünket mindenfélével.
És, hogy átváltoztatható-e a GONOSZ? Az a novelláskötetből kiderül, amennyiben elolvassák!