David Albahari: Ma szerda van, Čarobna knjiga, Belgrád, 2017
Albahari a ma szerda van című regényében az emberi tudat felülvizsgálata, a felelősség és a megbocsájtás hosszú sétájára invitál. A gyógyíthatatlan betegségben leépülő apát gondozó fiú elmélyül apja múltjában, abban a múltban, amely fiatal korában számára rejtett és sejtelmekkel teli volt. Elkerülhetetlenül felmerül benne a kérdés, mennyire ismeri az apját, akivel naponta megosztja a kenyerét, a közelgő vég pedig feloldja a nyelvet és az atyai titkokat, ami fokozza egy élet titkainak felfedését, amely minden elsöprő viharos erővel zajlott, magával hozva a hatalmat, miként végül a végtelen elesettséget. A fiú gyermekkorában az apa karrierje teljes kört zárt be, az üldözőből üldözött vált, leszűrve a keserű tanulságot, miszerint ember embernek farkasa. Az apa a végzetes betegségébe mint régi barátba kapaszkodva várja azt a hamarosan bekövetkező napot, amikor még jelen lesz, bár eszméleténél már nem, a demencia fényességének egét csak egyetlen árnyék zavarja, de távozása előtt szeretné, hogy fia megbocsásson neki, és megértse tetteit.
Egyszerre vádolva és megbocsátva járják a tisztítótűz bugyrait, miközben a fiúban ott feszül az orvos kérdése: „Készen áll, hogy megbocsásson neki?” Tisztában van ennek sürgető szükségletével, ami elkeseríti, mert mégiscsak ő az áldozat, az áldozatnak viszont elrendelt ajándéka a megbocsátás. Mivel a fiú életfilozófiája, hogy az ember saját maga felelős az életében meghozott döntéseiért, sétáik egyre inkább egy megoldhatatlan, bűvös körben való járkálásra hasonlítanak. Megbocsát és vádol, majd vádol és megbocsát. Csak egy biztos: a sétának folytatódnia kell. Ez a folytonosság a fiú meggyőződése szerint elodázza a betegség elharapódzását, a test és a lélek összeomlását. A betegség mégis egy olyan ellenfél, amelyet nem lehet legyőzni, de a küzdelmet ettől még nem kell eleve harc nélkül feladni. Viszonyuk patthelyzetét a betegség végső fázisa oldja fel, amikortól a fiú elveszíti kapcsolatát a valósággal, majd az elbeszélés fonala két párhuzamos irányt vesz, így az olvasó döntheti el, melyiket tartja valószerűbbnek.
Felületesen olvasva a regényt, úgy tűnhet, hogy az apa és a fia életében a nők csak mellékszereplők, de jobban odafigyelve megállapíthatjuk, hogy az anya, vagyis a feleség, aki már elhunyt, kezdetben észrevétlenül van jelen, ám halála az apa betegségének elindítója, valójában egy időben áldozat és hóhér. A fiúnak, visszaemlékezve gyermekkorára, eszébe jut az a viharos éjszaka, amely szülei válásához vezetett, hogy a családban megvolt a nevetésnek és a könnyeknek is a helye, apjának a haldokló anyjához való nyers viszonyulása, amely a haldokló anyjához való nyers viszonyulása, amely számára akkor még teljesen érthetetlen volt. Érzéseit felettébb összezavarja az orvos véleménye, amely szerint feleségének halála indította el az apja halálos betegségét. A fiú tolmácsolásában ez a tény az apa vezeklésévé teszi a betegséget, úgy hiszi, önmaga váltotta ki azt, mintegy büntetésként elkövetett bűneiért. Az elvált pár kapcsolata megrekedt a tettek meg nem bocsátásának táncában, amit még megfűszereztek a tiltott szerelmi szálak is. A mű végén derül ki a házastársak közti viszony súlyos és ellehetetlenedő terhe, amit ők maguk építettek így ki. Az első találkozás mibenléte sokáig rejtve maradt a gyerek elől, mert az anya akkor mint esendő kérelmezőként volt jelen egy kegyetlenül megbüntetett rokon kegyelméért könyörögve, az eljáró rendszert viszont az apa képviselte. A születő szenvedély, amelyből házasság és két gyermek is fogant, lassanként elhalványult a bosszúvágyban, akkor, amikor az asszony a nem megfelelő erkölcsi elkötelezettség vétsége miatt feljelentette férjét, aminek közvetlen következményeként történt az átnevelőtáborba való elvitel. Így jött létre a bűn és bűnhődés ördögi köre, amelybe belerántották a gyerekeket is, és amelyből már nincs kiút.
Fordította: Juhász Attila