Bogdán József: Izzó lávacseppek; Haikuk, tankák és sedokák; Unicus Műhely, Budapest, 2019
A költő számára bizonyosan kihívást jelentenek – miközben fegyelmet követelnek – a japán (eredetű) „rövid dalok”. Ez a kifejezés éppen a tanka (vagy waka) verselést jelenti, bár vonatkoztatható az ismertebb haikura és a sedokára is. A kihívás pedig abban nyilvánul meg, hogy a költőnek a legrövidebb versforma – a haiku – esetében mindössze három sorban, a sorokon belül pedig öt, hét és öt szótagban kell „kifejtenie” a gondolatát.
Persze a formai követelmények mellett a tartalmi elemek legfontosabbika a gondolatiság; s ha a hagyományos japán haiku többi követelményét is sorba raknánk az évszakszó kötelező szerepeltetésétől a hangsúlyokig, igencsak megkötné az alkotó kezét, miként azt már az eddig fölsoroltak is részben megteszik.
Az európai haiku sokkal szabadabb, igazán a szellemisége, a rövidsége és tömörsége teszi haikuvá. S míg az eredeti japán vers nem énközpontú, csupán leíró, tényközlő, a magyar haiku hangneme sokszor fájdalmas, szomorú. Azonban még így is az olvasónak is befogadóként aktív részesévé kell válnia az alkotásnak, legalább olyan mértékben, mintha a tanka két hét szótagú záró sorát is olvashatná a vers végén. Mert a tankánál ezerévnyivel később kialakult haikura akár úgy is tekinthetünk, mintha az előzőből elhagyták volna a befejező két sort. A sedoka pedig két öt szótagú és négy hét szótagú verssorból épül föl.
A kis „verstani lecke” által lényegében el is mondtuk, mit tartalmaz Bogdán József Izzó lávacseppek című kötete: haikukat, tankákat és sedokákat. Javarészt a korábbi kötetekben már megjelent verseket gyűjtötte össze ez a könyv, de olyanok is megtalálhatók benne, amelyek másutt még nem jelentek meg.
A költőről több helyütt megállapítják, hogy „szárnypróbálgatás” helyett kiforrott versekkel lépett a költészeti színtérre, s ugyanezt állapíthatjuk meg róla a japán eredetű versformák művelésében is. A második, Billegések című, 1992-ben megjelent kötetét újraolvasva némi meglepetéssel láttam, hogy a több mint negyed évszázaddal ezelőtt kiadott verseskötetben kéttucatnyi haiku, tanka és sedoka olvasható, amelyek most a legújabb kötetében is helyet kaptak.
Az európai vagy a magyar haikuk szabadságával él Bogdán József, amikor gazdag témakörökből merít, pl. akár családiból is: „Pista testvérem / vendégmunkás Berlinben, / köpött egy nagyot”. Vagy egy vallási kép: „Első állomás / Jézus Pilátus előtt, / az ég és a föld”. Ugyanakkor másutt szinte a hagyományos haiku elvárásainak is maradéktalanul megfelel: „Saját reszkető / tükörképét csodálja / a kis vadkacsa”.
A kiadó nevében Kemény András az előszót így fejezi be: „Hiszem, hogy e karcsú könyv elolvasása hosszú időt fog elvenni a kedves olvasótól, és ez az áldozat igazi gazdagodás lesz mindannyiunknak.”
Igen. Nem jó arra késztetni az olvasót, hogy a tömény „rövid dalok”-at egymásutánban kövesse a szem és a gondolat, idő és tér is szükséges ahhoz, hogy az olvasó „befejezze” a verset, ahelyett hogy azonnal a következőt pásztázná a szeme. Ez a kötet nem túlzsúfolt, helyenként csupán egyetlen haiku „tölti ki” az oldalt. Meg a (természetesen) fekete-fehér gazdag illusztrációk, a fiatal Pétery Anna könyvhöz illő munkái, miközben (cseppekből gyűlt) pirosan izzó lávafolyam csorog végig a kemény táblás kötet fekete színű borítóján.