Az ómoravicai (bácskossuthfalvi) templom melletti sírkert református sírjelei
Az emberélet fordulóinak utolsó szegmense a halál. Az utolsó átváltozás − ahogyan ezt Kunt Ernő néprajzkutató mondja. A halálhoz, az utána következő temetéshez is, mint a többi jeles alkalomhoz, vallási rítusok és népszokások kapcsolódnak. A búcsúztatás és a temetés módja, annak helyszíne az évszázadok során sokat változott. A magyar nyelvterületen a kereszténység felvétele után törvény írta elő a temetkezés rendjét. A középkorban a temetők helye a templom melletti kertben volt, míg a 16−17. században megkezdődött azok kitelepítése. A települések szakrális, megszentelt terét bővítették ki ezzel. A templomkertekből ezek után fokozatosan eltűntek a sírok vidékünkön.
Újabb és nem egyedi jelenség egy értékőrző és részben visszafelé mutató folyamat, amikor a temetőkertekben az elhagyott, már nem gondozott sírok kőből készült sírjeleit a parcella egy külön szegletébe helyezik, ahol azokat a temetőcsősz vagy a gondnok rendben tartja. A régi sírjelek, amennyiben azt a település papja, lelkésze vagy az egyháztanács fontosnak tartja, vissza is kerülhetnek közvetlenül a templom mellé, köré.
Ómoravica puszta a zombori kincstári igazgatósághoz tartozott. A községet 1786-ban alapították. Alapítóinak családnevei még ma is ismertek. Az alapító okirat amellett, hogy kimondja, hogy hogyan osszák ki az úrbéri földeket, rendelkezik arról is, hogy „elegendő közlegelő és temetői hely kihagyatván…” legyen. (Besnyi Károly, 2016.)
Az újonnan idetelepülők magyarok, protestáns és római katolikus vallásúak voltak. Már 1786-ban egyházközséggé alakultak és lelkészt állítottak a gyülekezet élére (334 jász és kun család költözött ide a Nagykunságból: Karcagról, Jászkisérről és Kunmadarasról). (Besnyi Károly, 2016.)
A település felekezeti összetétele azóta változott, de még ma is a reformátusok élnek itt többségben. A falu lakosságának mintegy 80 százaléka magyar. Összesen négy temetője van. Két református (keleti és nyugati), egy katolikus és egy pravoszláv (keleti).
A település református temploma 1822-ben épült. Barokk és klasszicista jegyek figyelhetőek meg rajta. 1973 óta műemlék épület. Az 1986-ban a településen zajlott temetőkisajátítás alkalmával az akkori lelkész több sírkövet is áthelyeztetett a temetőből a templom kertjébe. A temető ekkor került át a község gondozásába. Más települések református temetői az egyház gondozásában maradtak, mint amilyen például a pacséri.
Az ómoravicai (bácskossuthfalvi) ótemetőnek is nevezett temetőben voltak a település legrégebbi sírjai, sírkövei. Kiss Antal esperes az áthelyezésre került sírkövek kiválasztásakor két szempontot vett figyelembe. Egyrészt a kiemelkedő egyházi, iskolai személyek sírkövei, másrészt a faluban kiveszőben lévő vezetékneveket tartalmazó sírkövek kerültek új helyre, a védett parcellára. Olyan képet mutat ma ez a tér, mintha visszamentünk volna az időben, amikor még a templom körül temetkeztek.
Az ómoravicai (bácskossuthfalvi) sírkőkert a református templom közvetlen szomszédságában fekszik. A helyiek lapidáriumnak nevezték el ezt a parkot.
Az ótemetőben azóta az új temetkezési előírásoknak megfelelően temetőkápolnát, vagyis a temetkezés lebonyolítására alkalmas épületet emeltek. A temetőben maradt néhány régi sírkövet e kápolna mögött helyezték el.
1986-ban, a sírkőkert létrehozásakor, a település múltjának és az ősökre való emlékezetnek a megőrzése volt a legfőbb cél. Az ótemető, éppen az áthelyezések miatt, régi formájában ma már nem kutatható. A régi temetkezési rendről sincsenek adataink, mert a temetőben hagyott 19. századi sírköveket sem hagyták eredeti helyükön. Mindkét református temető nagyon furcsa képet mutat ma. Az ótemetőben épült fel a kápolna, megbontva ezzel a régi temetkezési rendet. Mögötte ott állnak, katonás sorban az 1880-as években emelt sírkövek. Összesen hat vöröskő síremlék. A temető többi része az új, soros elrendezést követi. A másik református (nyugati) temető olyan, mintha feldarabolták volna. A Kossuth Lajos utca menti része sorokba rendezett képet mutat. A nyugati utcára nyíló másik oldalán csupán néhány sír található. Ma már csak egy téglából kirakott járda mutatja, hogy a két utca között elterülő temetőben valamikor sokkal több gondozott sír volt. Ettől a résztől a falu felé, keletre, a Jászkiséri utca felé egy legelőn keresztül lehet eljutni a temető legrégebbi sírjaihoz. Szinte a szomszédos utca házainak kertjében végződik egy sor régi sír. Az embernek az az érzése támad itt, hogy régen a teljes parcellán temető volt. Aztán, ahogy kihaltak a családok, amelyeknek az ősei itt nyugodtak, a sírokat nem gondozta senki, így azok is eltűntek. Ezt a temetőt a község gondozza. Csak abban az esetben temetkeznek ide, ha valakinek itt vannak az ősei. Ma már leginkább a temetkezéshez kapcsolódó szabályozások miatt, ami előírja a kápolnából való temetést, a keleti temetőt használják. Az új kápolna abban a temetőben van.
A templom melletti lapidáriumban jelenleg 42 sírkő található. Kettő az áttelepítés után kidőlt. Az egyik darabjaira esett szét, a másik még ép, csak a moha lepte be annyira, hogy olvashatatlan a felirata. A sírkövek a rajtuk szereplő évszámok alapján 1836 és 1916 között készülhettek. A sírkő állításának időpontját csak hozzávetőlegesen adja meg az elhalálozás ideje. Ez mindig annak a függvénye volt, hogy a család mikor engedhette meg magának a márvány sírkő állíttatását.
A
lapidárium kőtáblái a templom mellett két félkörívben helyezkednek el. A legrégebbi 1841-es datálású. Formai kialakítása szerint egyszerű, a kőlap első része belső felosztás nélküli. A részletesebben megmunkált kőtáblák szinte mindegyikének hátsó része megmunkálatlanul maradt. A kőtáblák díszítményeinek és első homlokzati részének felosztásában L. Juhász Ilona volt a segítségemre, aki részletesen elemezte a szlovákiai rudnai református temetőkultúrát. Tőle átvett felosztás szerint a táblák második típusa homlokzati felületén díszesen megmunkált. Fülkével és egyéb díszítményekkel látták el. A homlokzati részük felső egységében 6 vagy 8 ágú csillag, illetve a református fejfákra annyira jellemző szomorúfűz díszítőelem jelenik meg. Antik vagy barokkos záró motívumokkal fejeződnek ezek a kőlapok. Mintegy 37 ilyent láthatunk ebben a parkban. Több variáns figyelhető meg a kőtábla feliratos részének felosztásában. Homlokzatra és középső fülkére oszthatóak, vagy egy síkban fut végig rajtuk a szöveg elválasztás nélkül. A sírköveknek még egy ritka variánsa található meg itt, az úgynevezett kettős sírkő. Ómoravicán (Bácskossuthfalván) az egyik ilyen a templomkertben, a másik a régi temetőben látható. Mindkettő vörös márványból készült. A harmadik nagyobb és újabb típusa a sírköveknek a fekete, esetleg szürke márványból készített. Oszlopszerű kialakításúak, alsó részükön vasalat látható.
A készítőikről csak igen keveset tudunk. Néhány sírkőre vésték csak rá a készítő nevét, illetve a települést, ahol készült. A jelzések a mohával és zuzmóval belepett kövek alsó részének jobb szegletében láthatóak. A köveket körbenövő fű és az avar ezeket a részeket károsítja a legjobban, éppen ezért nagyon nehezen olvashatóak. Buzás Pál sírkövének alsó szegletében, aki 1852-ben hunyt el, látható talán a legkorábbi készítői felirat. Az avar alól kihámozva alig olvashatóak a több mint száz évvel ezelőtt oda vésett betűk: Készült Baján.
Később már közelebbi sírkőfaragókhoz fordultak a tartós, márványjelet állíttató családtagok. A sírkőkészítők közül megjelenik itt is az akkor már működő szabadkai Kőfaragó és Márványipar részvénytársaság felirata. Löwy M Szabadkán jelzés van az 1905 táján készült sírkövön. Löwy János ebben az időben kezdte meg működését Szabadkán, s az egyik kőfaragó részvénytársaság tulajdonosa volt. A Mačković Stevan által írt szabadkai iparosokat feldolgozó kötet még három másik kőfaragót említ, de azok nyomait ezeken a sírköveken nem láthatjuk. Egyedül Lőwy cégének másik elnevezése, a Márványipar Subotica jelzés utal még a sírkövek szabadkai készítési helyére. Ezt a sírkövet 1924-ben állították.
Köszönettel tartozom Besnyi Károlynak a szíves kalauzolásért és az ómoravicai (bácskossuthfalvi) lapidáriumra vonatkozó adatokért.