Egy eső áztatta áprilisi délutánon mintegy harminc ember gyűlt össze a zentai Felsővárosi temetőben, hogy virágkoszorúkkal és zeneszóval emlékezzen meg Bodor Anikóról, és tisztelegjen előtte. Tizenkettedik éve hiányzik ez az ember közösségünkből, akinek munkásságát azért próbálom meg itt és most néhány sorban leírni, hogy teljesebb képük legyen róla az őt esetleg korukból fakadóan nem ismerő vagy más érdeklődésű olvasóknak is.
Élete során Bodor Anikó kezéből több mint ötven népzenei tanulmány és egyéb népzenei indíttatású publikáció került ki. A legnagyobb horderejű művének az ötkötetesre tervezett Vajdasági magyar népdalok című sorozatot mondanám, melynek utolsó kötetét már a szerző halála után a munkatársai rendezték sajtó alá. Bodor Anikó a zentai alapfokú zeneiskola tanára volt húsz éven át, valamint másfél évtizedig a Zentai Városi Múzeum munkatársa. Ezt visszaolvasva gyorsan belátom, hogy ennyiből nem lehet egy életutat megismerni, igaz, megismertetni sem, ugyanakkor az is biztos, hogy nem csak ezek miatt a száraz tények miatt lett megannyi tisztelője és követője. A tér-idő kontinuum effajta vázolása mégis elengedhetetlen.
Úgy tapasztalom, ma előtérbe került a népi dolgokkal való foglalkozás. Az egykori, hagyományosnak vett paraszti kultúrának és értékeinek éltetése, valamint huszonegyedik századivá adaptálása is virágkorát éli. Persze, a mai kor embere saját javai érdekében szelektál, de ezt most fogjuk rá a tudatosságra és arra, hogy nem lehet mindent egyszerre. Így teszek én is, s ezért javaslom, hogy maradjunk a zenés folklórnál.
Alig múlt el egy hónap azóta, hogy lezajlott a 37. Szólj, síp, szólj!, a gyermekek számára kiírt, egész Vajdaságot mozgósító népdalszemle. Ebben az évben több mint hatszáz résztvevő jött el, s ilyen tömegesség még sohasem jellemezte a rendezvényt. Nem tudom, pontosan hányan vettek részt a Temerinben megrendezett Középiskolások Népművészeti Vetélkedőjén, de azt igen, hogy szokatlanul sokáig tartott a műsor a fellépők sokasága miatt. Azután, vagyis ezek előtt, még tavaly, az őszre halasztott és a járványhelyzet miatt megtizedelt gyöngyösbokrétás-durindós hétvégén is csaknem kétezer ember állt színpadra.
Nem volt mindig ilyen népes a vajdasági népi kultúrát reprezentálók csoportja, ugyanakkor volt olyan időszak, tulajdonképen nem is olyan régen, amikor ezek a színpadon bemutatott produkciók egy sokkal szélesebb réteg, a paraszti kultúrát létükben megélő elődeink életének szerves részét képezték.
Vidékünkön többen is kísérletet tettek arra, hogy elődeinknek ezt az életformáját vagy annak egy szeletét, minden értékével együtt, a jövő generációinak elérhetővé tegyék. Tulajdonképpen nem is a hajdani életforma megőrzése, hanem az abban gyökerező szellemi és kulturális értékek átmentése és azok megtartása a lényeg. A zenés folklór kincseinek legnagyobb és legelhivatottabb átmentője a mi vidékünkön kétségkívül Bodor Anikó volt.
Nem véletlenül gondolom ezt mentésnek, átmentésnek, mert éppen az idő múlása mutatta meg, hogy Bodor Anikó Vajdasági magyar népdalok című műve nélkül ezek az értékek az örök változásba vesztek volna. Viszont így ez a munka lett minden népdallal foglalkozó számára a hiteles forrás, maga a referenciapont. S ez azért lehet így, mert a Bodor Anikó kezei közül kikerült művek nemcsak alaposak, hanem átfogóak is, és minden nemzetközi tudományos feltételnek megfelelnek. Ugyanakkor érthetőek, a hangzó melléklet révén pedig még a kottaírást és -olvasást kevésbé ismerő réteg számára is egyértelműek.
Életkoromból adódóan sajnos nem ismertük egymást személyesen. Valószínűnek tartom, hogy néhány szemlén, amelyen gyermekként szerepeltem, Anikó zsűrizett, de erre már nem emlékszem pontosan. Ugyanakkor minden bizonnyal ez a korbeli távolság ad számomra olyan nézőpontot, amely megkülönböztet az őt személyesen ismerőktől. Ezáltal semmiképp sem lehetek elfogult irányában.
Azt viszont saját nézőpontomból fakadóan is váltig állítom, hogy személyisége hiányzik vidékünk népzenei életéből. Akik ismerték, megerősíthetik, hogy egyénisége, karizmája ugyanolyan támpontot jelentett a honi népzenei életben, mint tíz évvel később a könyvei. Csak akkor ő rögtön, élőben reagált a dolgokra. Elmosolyodott, elismerően bólintott, vagy épp hevesen érvelt, kritizált. Tudását mindenki tisztelte, elismerte, amivel ő soha nem élt vissza. A cikk apropójául szolgáló zentai megemlékezés alkalmával nem egy felszólalótól hangzott el, hogy hiányzik az a megerősítés, az az útmutatás, melyet személyes jelenléte adott.