1952. december 27-én, amikor a színház épületéből Szép Amália kilépett a Fő térre, olyan sűrű volt a köd, hogy a villamos nehéz, bordó testét még közvetlen közelről sem lehetett látni, csak érezni a talp alatt, ahogyan picit, alig észrevehetően remegni kezd a föld, aztán megérkezett a csilingelés is, de látni nem lehetett semmit. A szitáló, sűrű ködben Amália az arcát az ég felé fordította. Tűnődve méregette a távolságot az ég és saját orra hegye között. Nem volt ez bonyolult feladat, hiszen akármennyire is kancsalított, nem látta az orrhegyét, aztán pedig akármennyire is meresztette a szemét, az égből sem látott semmit. Így aztán könnyedén állapította meg, hogy amilyen messze van egymástól, olyan közel is. Az orra, ki tudja, talán súrolja az eget. A sűrű, gomolygó köd, akár egy éhes állat, felivott, felevett mindent. Zajokat, neszeket: körömcipők kopogását, estélyi ruhák surranását, nevetést, gyufa sercenését, halk sikolyt, önfeledt kiáltozásokat. Látványt: az eget, az alacsonyan heverő, csapadéktól terhes decemberi felhőket, a városházát, a színházi oszlopfők díszét, a madárszaros akantuszlevelek koszorúját sem látni. Az oszlopok végtelen karcsúsággal nyúlnak az égi mezőkig.
Szép Amália mélyet sóhajtott, és önkéntelenül toporogni kezdett, mert fázott a talpa. A hideg a csontjaiba mart. Mégsem tudott elindulni. Képtelen volt arra, hogy egyik lábát a másik elé tegye, lépkedjen. Nem jutott eszébe, hogyan is kell lépkedni. Mintha elfeledkezett volna róla. A teste nem engedelmeskedett, mert azt ugyan tudta, hogy mit kellene, de azt nem tudta, hogyan. Máskor is járt már így. A kiáramló tömeg lassan eltünedezett, felszívták őket az utcák. Amália tűnődve bámult a ködbe, ami ahelyett, hogy finoman oszlani kezdett volna, még sűrűbb fátyollal tekerte körbe a teret.
A haja nedves lett. Csillogott a szőke haj, az itt-ott belevegyült ősz szálak makacsul és nevetségesen meredtek az ég felé. Engedetlenek voltak. Az öregedés számos olyan tulajdonsággal ruházza fel a testet, amivel a test gazdájának egyik pillanatról a másikra meg kell barátkoznia. Legalábbis tudomásul kellett vennie, hogy ha mindenkinek parancsol is, a testének nem. Az égnek meredő, makacs ősz hajszálak, a váratlanul megjelenő bütykök, tyúkszemek, amik fájdalmassá teszik a járást, a combok körüli petyhüdtség, a karok megereszkedése, amitől a blúz anyaga a varrás mentén mélyen belemar a hónaljba, mind-mind a lázadás tünetei. Amália szeme körül a szarkalábak, az árok mélységű nevetőránc, két szemöldöke közt a haragos ránc, akár egy felkiáltójel, megváltoztatták az arcát. Az öregedés olyan lázadás, ami ellen nincs sem fegyver, sem eszme. A test lázadása olyan forradalom, aminek a végén mindenki elbukik.