Az Újvidéki Egyetem keretében működő Magyar Tannyelvű Tanítóképző Kar elődjét, a Szabadkai Állami Tanítónőképző Intézetet 1871-ben Eötvös József közoktatási miniszter törvényjavaslata alapján hívták életre. Az intézmény fennállásának első időszakában, amely az alapítástól 1918-ig tartott, itt kizárólag leányokat oktattak. A képző fiúkat tanító párja Baján működött, 1870-től. A tanítónőképző volt Szabadka első középiskolája, amelyben leányokat oktattak, valamint az első olyan iskola, amelyet nem a helybeliek, hanem az állam tartott fenn.
Az intézetet ideiglenesen a Gombkötő utca 82. alatt (később Kazinczy, ma Petar Drapšin utca) épült Sztojanovits-féle házban helyezték el. A bérelt épület kitakarítása és felszerelése elhúzódott, így a képezde csak november második felében nyitotta meg kapuit.
- október elején az intézet átköltözött a Kossuth utcai (ma: Korzó) épületbe. Az 1850-es években épült gőzmalom már ekkorra rossz állapotba került, és az átalakítások ellenére sem felelt meg a tanítónőképző minden igényének. Ez sok fejfájást okozott Dimitrievits János intézeti gondnoknak, aki Goldstein Adolf építészmérnök segítségével mindent elkövetett azért, hogy kényelmessé tegye a mindennapokat a tanárok és a diákok számára. Minden igyekezetük ellenére az 1890-es évek végén nyilvánvalóvá vált, hogy a régi malom felett eljárt az idő. Az egyetlen elfogadható megoldást egy új épület felépítése jelentette. Az új képzőt a Damjanich és az Albert utca sarkára (ma Makszim Gorkij és Harambašić utca) tervezték. A munkálatok 1896. július közepén kezdődtek a régi katonai lovarda helyén. Augusztus végére az alapok már kiemelkedtek a földből. Az épület 1897 végére készült el, de a falakon mutatkozó nedvesség miatt az egészségügyi tanács nem járult hozzá az intézet megnyitásához, ezért a költözködést a húsvéti szünetre halasztották.
A tanítónőképző belső életét a tanév végén nyomtatott, igen részletes leírásokkal szolgáló Magyar királyi állami tanítónőképezde értesítvénye (a továbbiakban: Értesítő) segítségével rekonstruáltuk. Az első Értesítőt 1878-ban, az alapítás után hét évvel adták közre. Kivételesen értékes adatokkal szolgál az intézmény fennállásának első éveiről. Az 1881-ben kiadott második füzet foglalja össze a két kiadvány között eltelt három évet, majd az 1884-es a következő öt év történéseit eleveníti fel. Öt év szünet következik, az előző fél évtized összefoglalása. Az új, Damjanich utcai épület átadása után, 1899-ben adtak ki ismét Értesítőt. Ezután hiányzik ismét két év, majd a világháború végéig minden évben megjelennek a füzetek, amelyek igen részletesen beszámolnak az intézmény belső életéről. Megismerkedhetünk az igazgatótanács szerepével és tagjaival. Beleláthatunk a tantestület munkájába, és név szerint megismerkedhetünk az oktatókkal. Ezután következnek az igen szigorú iskolai rendeletek, amelyekhez minden diáknak tartania kellett magát, majd a könyvtárak és a szertárak leltára tárul elénk. Megtudhatjuk, hogy hova kirándultak a lányok, és milyen betegségek kínozták őket a tanév alatt. Az Értesítők végére az önképzőkör és a leányifjúsági egyesület beszámolója maradt. Rengeteg értékes adat. Itt és most a felsorolt fejezetek közül a tanulók statisztikai adatait mutatjuk be.
Az 1871 novemberében induló első osztályba 41 növendéket vettek fel, aki közül az osztályt 34-en fejezték be. Az első tanfolyamra teljes állami költségen 30, egész tandíj fizetése mellett 1, fél tandíj fizetése mellett 3, pénzbeli segélyben részesülők közül 4 és minden segély nélkül 3 növendéket vettek fel. Az év folyamán 6 tanuló maradt ki, és egy sajnos elhalálozott, így az első tanévet összesen 34-en fejezték be. A következő tanévben megnyílt a második osztály is. A tanév elején 71 diákkal indult a tanítás. Az évet 66-an fejezték be. Az 1873/74-es tanévben kiteljesedett mind a három évfolyam, ekkor a három évfolyamra összesen 110 főt vettek fel. Négyen kimaradtak, így 106-an fejezték be a tanfolyamot. A tanítónőképző az 1881/82-es tanévig hároméves volt. A következő évben négyre emelték az osztályok számát, és ez így is maradt a tárgyalt időszak végéig. A hároméves időszakban a beiratkozó tanulók száma átlagosan 110 körül mozgott. A kimaradók az 1875/76-os tanévben voltak legkevesebben, mindössze egy tanuló, legtöbben az 1878/79-es tanévben maradtak ki, összesen 15 növendék nem várta meg az év végét. Miután a képzőt négyévesre bővítették, a növendékek száma csökkent, és az összlétszám a négy osztályban közösen nem érte el a százat. Ez egyfelől a tanulmányi költségek megnövekedésével, másfelől a zsúfolt, egészségtelen malomépület körülményeivel magyarázható. Az új, Damjanich utcai épület megnyitása után a tanulók száma az előző évekhez képest megduplázódott. Az 1898/99-es tanévben 167-en iratkoztak be. Az iratkozók száma az 1903/04-es tanévben már elérte a 214 főt, majd a következő évben 217-re emelkedett. Ez volt a képző történetében a legmagasabb létszám. Ezután a diákok száma lassan apadt, 1908/09-ben elérte a 120-as számot, és ez így is maradt időszakunk végéig. A számcsökkentés tudatosnak mondható, ugyanis a minőséget, észszerűen, a tömegesség elé helyezték.
A hallgatók regionális származásában, mint minden más mutatóban, idővel nagy változások mutatkoztak. Az első generációban induló 41 diák közül 26-an voltak szabadkaiak, 7-en Bács-Bodrog vármegyéből származók, míg a megyén kívülről csak 8 diák iratkozott be. A következő évben a második osztály megnyitásával a létszám 71-re nőtt. Származás szerint 37 szabadkai, 18 megyei és 16 megyén kívüli tanuló. Miután megnyílt mind a három évfolyam, a 110 diákból 51 volt szabadkai, 26 megyei és 33 megyén kívüli mellett. A 110-es létszám többé-kevésbé átlagossá vált a képző négyosztályossá való bővítéséig. Szembetűnő, hogy az első években a szabadkai és a Bács-Bodrog vármegyéből származó növendékek túlsúlyban voltak, de ahogy múltak az évek, ez az arány meglepően gyorsan változott. Az 1880/81-es tanévben a 96 tanuló közül már csak 22-en szabadkaiak, és ugyanennyien származtak a megyéből is. A más megyékből származók száma függött a megye Szabadkától mért távolságától: minél messzebb helyezkedett el egy-egy megye, annál kevesebb diák jött onnan tanulni. Ez az állapot az intézet fennállásának egész időszakára jellemző maradt. A következő években elmaradtak az Értesítők. A Damjanich utcai átköltözés első évében a diákok illetősége nincs kimutatva. Ezek után pedig csak a megyei hovatartozást jegyzik. Az 1900/01-es tanévben a 191 növendék közül 75 származott Bács-Bodrog vármegyéből, ezek között vannak a szabadkaiak is, de pontos számuk ismeretlen marad. Két évvel később, az 1902/03-as tanévben érték el a megyeiek a legmagasabb részvételi arányt, ekkor a 191 tanuló közül 91 Bács-Bodrogból származott. A rekordév után a megyeiek száma egyenletesen esik. Az 1907/08-as tanévben már csak 42-en vannak, a következő évben a számuk elérte a mélypontot: 124 diák között már csak 28 megyei illetőségű diák volt. A szabadkaiak száma valószínűleg a megyebeliek számánál is gyorsabban csökkent. A helyi sajtó 1905-ben arról számolt be, hogy az intézetbe egyetlen helybeli tanulót sem vettek fel. A következő években sem lehetett jobb a helyzet, mert a helybeli lapok továbbra is a szabadkaiak alacsony számáról cikkeztek. A felvételi vizsgákon való gyenge teljesítményt a szabadkai iskolák alacsony színvonalával magyarázták.
A növendékek illetősége mellett az Értesítők a tanulókat összeírták anyanyelvük szerint is. Az alapítás évében a 41 diák közül 35-en vallották magukat magyar anyanyelvűnek, 2-en németnek és 4-en szerbnek. A következő évben a 71 beiratkozó közül 61 volt magyar anyanyelvű, 5 német és 5 szerb mellett, amikor kiteljesedett mind a három évfolyam, a 110 diákból 99 volt magyar anyanyelvű, 3 német és 8 szerb. Ezek az arányok ismétlődnek a képző fennállásának végéig. Itt-ott jelentkezett még egy-egy román, rutén, horvát, tót vagy bunyevác anyanyelvű diák is. A többnemzetiségű Magyarországon, ahol a lakosság majd felének nem a magyar volt az anyanyelve, a 90 százalék körül mozgó eredmény nem tükrözi a valós állapotokat. A németeken és a szerbeken kívül a többi diák, kevés kivétellel, mind magyar anyanyelvűnek vallotta magát. A zsidók a nemzetiségi rovatban egyáltalán nincsenek összeírva. Magyar anyanyelvűnek vallották magukat, csak a vallási hovatartozást kimutató statisztikában találjuk meg őket. Az 1873/74-es tanévben jelentek meg először, ekkor 10 zsidó leány járt az intézetbe. Ezután a számuk minden évben egyenletesen növekedett. A következő évben 14, majd egy évvel később 18 fő, az 1877/79-es tanévben a 116 tanuló között elérték a 27-es létszámot. Ez egyben a legmagasabb részarányuk. Ezután a számuk az 1905/06-os tanévig 25 körül állandósult. Három évvel később már csak 6 zsidó leánnyal találkozhatunk az intézetben, időszakunk végéig számuk 4-ben állandósult.
A növendékek nagy többsége katolikusnak vallotta magát, majd szám szerint következtek az izraeliták (zsidók), az evangélikusok és a görögkeleti egyházhoz tartozók. A többi vallás hívei elenyésző számban voltak jelen.
A szülők foglalkozása feleletet ad arra a kérdésre, hogy a jövőbeli tanítók a társadalom melyik rétegéből kerültek ki. Minden tanévben ingadozik a növendékek száma. A foglalkozási csoportokat is csak nagyon általánosan nevezik meg az Értesítők. A foglalkozások részletes kimutatása elmarad, ezért csak az uralkodó folyamatok összesítésére szorítkozhatunk. Az első, 1878-ban kiadott Értesítőben még nem találunk adatokat. A szülők állapota szerint feliratú táblázat először az 1881-ben kiadott Értesítőben tűnik fel. A szülők foglalkozása, visszamenőleg három évre (1878/79, 1879/80, 1880/81), hét csoportra van felosztva. Ebben a három évben a szülők összetétele foglalkozás szerint a következő: 33 tanító, 43 özvegy, 54 hivatalnok, 44 kereskedő, 74 iparos, 12 gazdálkodó és 27 egyéb. A listából egyértelműen kitűnik, hogy az első években a tanítónőképző növendékei szinte kivétel nélkül a kispolgárság soraiból kerültek ki. A következő három tanév összefoglalójában 49 tanító, 37 özvegy, 24 hivatalnok, 35 kereskedő, 41 iparos, 17 gazdálkodó és 40 egyéb foglalkozású szülőt találunk. Mint látjuk, a tanulók társadalmi bázisa a következő évtized elején is szinte változatlan maradt. Ezután öt év kimaradás következik. Az 1888/89-es tanévben a gyerekek szülei közül 13 tanár és tanító, 24 özvegy, 24 hivatalnok, 24 kereskedő, 7 iparos, 1 gazdálkodó és 3 egyéb. Az iparos szülők számának csökkenése már itt sejteti a bekövetkező változásokat.
A szülők foglalkozását legközelebb az 1900/01-es tanév végén mutatja ki a kiadvány: 16 földbirtokos, 17 állami tisztviselő, 39 magántisztviselő, 5 lelkész, 46 tanító, 18 kereskedő, 12 iparos, 3 földműves és 36 egyéb. Tíz év kimaradás után már nagyobb változásokat vehetünk észre. Szemmel láthatóan a növendékek magasabb társadalmi csoportokból származnak. Megjelennek a földbirtokosok, az állami tisztviselők és a lelkészek, ezzel szemben a kereskedők és az iparosok részaránya jelentősen csökken. Vizsgálódásunkat egy tízéves ugrás után folytatjuk. A szülők foglalkozása rovatban 2 földbirtokost, 29 tisztviselőt, 5 lelkészt, 39 tanítót, 8 tanárt, 5 kereskedőt, 5 iparost, 1 katonatisztet, 1 orvost, 7 magánzót találunk. Az egyéb rovatban 15-en szerepelnek. Az első években domináló kereskedő- és iparoscsaládokból származó növendékek részaránya minimumra esett. A szülők zöme az állami szektorban dolgozó tisztviselő- és tanítórétegből került ki. Az értelmiségi családok nem képviseltetik magukat. A 117 szülő között csak egy orvost találunk.
Az intézet működésének utolsó évében a szülők polgári állása címszó alatt 35 tanító, 5 tanár, 3 lelkész, 32 tisztviselő, 1 orvos, 1 kisbirtokos, 4 iparos, 4 kereskedő, 4 magánzó, 19 özvegy, 11 egyéb foglalkozású szerepel. A tíz évvel korábbi társadalmi megoszlás gyakorlatilag ez idő alatt mozdulatlan maradt.
Az 1871 és 1918 közötti időszakra vonatkozó statisztikai adatok a világháború 1914-es kezdetéig egy békés, folyamatosan fejlődő társadalom képét tárják elénk. A háború pontot tett az Osztrák–Magyar Monarchia uralmának végére. Az itt élő magyarság számára az elkövetkező évek sok-sok megpróbáltatást hoztak magukkal.