A Szabadkai Népszínház régi-új homlokzatáról óhatatlanul eszünkbe jut az épület újraélesztésének előttünk álló feladata. Koncepciókban kell gondolkodni, ha egy méreteiben impozáns közösségi helyet építünk – itt nemcsak maga az épület, illetve energia fenntarthatóságára gondolok, hanem arra is, hogy ez fontos szempontja a városközpont élettel való megtöltésének. Közvetetten ennek a folyamatnak a része a Zöld szökőkút rehabilitációja. A 2014-ben nyertes pályázatot helyezzük erre a felületre, megnyitjuk a teret, és lehetőséget adunk egy másfajta közösségi esemény jelenlétének – a szabadtéri színházelőadásnak. Építészetileg nagyon fontos foglalkozni a kihasználatlan terekkel, melyeknek új tartalmat adva, a lakosság bevonásával és igényeiket meghallgatva, megújult tereket kapunk. Ilyen lehet a Raichle Ferenc park és néhány, a külvárosi részeken található park, illetve más kihasználatlan tér is.
A Korzó épületeit látva feltehetjük a magántulajdon és a közösségi érdekeket képviselő örökségvédelem között feszülő ellentétek problémakörére vonatkozó kérdéseket, mint például azt, mit lehet tenni akkor, ha a tulajdonos nem hajlandó részt venni a műemlékvédelmi munkában (esetleg anyagilag indokolt okokból), vagy netán önállóan átfesti homlokzatát véletlenszerű színválasztással. A város részéről már korábban voltak kezdeményező lépések a látványos homlokzatok közös felújítására – a költségek felét a város magára vállalta. Több épület homlokzata megújult ebben az időszakban, ornamentikái teljes díszükben helyükre kerültek, a homlokzatok pedig eredeti színüket kapták vissza, mostanság ez teszi vonzóvá a Korzón levő híres épületsort. Az Arany Bárány Szálló (volt Hadseregotthon) mellett elhaladva, tehát még az utca közepéig sem érve a fent leírt összes probléma látható: összevissza festés, vagyonjogi problémák. Ha bekukkantok az épület melletti, Vuk Karadžić nevét viselő kis utcába, megijedek. Alig tettem meg száz métert a kivételes építészeti csodától (Városháza), és olyan rendezetlen városrészbe botlok, amely mellett nem mehetek el szó nélkül.
„…az urbanizáció új felfogásaként az épített környezet kontinuitásának igényét, a város egyedi karakterének megőrzését, a települések nemzeti jellegzetességeinek erősítését, végül a történeti városrészek megőrzésének, helyreállításának és rehabilitációjának a településfejlesztési folyamatba való beágyazását.” (Horler)
Reménykedem, hogy az ide látogató turista tényleg nem gondolja, hogy ezen kicsiny utca a mi nemzeti jellegzetességeinket tükrözi – vagy mégis? A beton virágtartók, melyekben a tavalyi szemetet őrizgetjük, akárha az örökségünk része lenne, az összevissza parkoló autók lehetetlen labirintusa után kiérek a parkoló előtti térre, és elámulok. Jobbra tekintve látom azt a fajta urbanizációt, mely valójában nem létezik: saras átjáró (vagy udvar), egy ház jellegű építmény, mely ott éktelenkedik és bomlik a térben.
Ebben az összefüggésrendszerben a védett (védendő) örökségi érték egy „nem megújuló” erőforrásunk. Erőforrásról van szó, mivel a kultúra identitásunk alapjait képezi, tehát meghatározza, akik most vagyunk. Reménykedem, hogy van olyan pozitív elmozdulás és akarat, amely városközponti beteg tereinket begyógyítja, olyan tartalmat adva, melyek a közösség hasznára válnak, és – nem utolsósorban – nevelő hatásúak. Ilyen közösségi nevelő hatás az a törekvés, amely magántulajdonban levő védett, műemlék épületeket felújít, rámutatva polgári kötelességünkre: ha ilyen épületben lakunk, az azzal jár, hogy az ablakunkat befestjük, a cserepet kicseréljük, és a homlokzaton levő díszeket nem lecsupaszítjuk, hanem teljes szépségükben helyreállítjuk. A tények sajnos azt mutatják, hogy az emberek, kevés kivétellel, előnyben részesítik a rövid távú hasznot a hosszú távúval szemben, a saját érdekeiknek alárendelik – az őket is érintő – közösségi érdekeket. A tudatos városlakót meg kell alkotnunk, nevelnünk kell, tehát az egyik feladat kétségkívül a párbeszéden, ismeretterjesztésen, tudatformáláson, tudatosságfejlesztésen alapuló kommunikáció, akár a marketing bevetésével is.
Fotó: Molnár Edvárd
Az épülő Népszínházunk mögött található az Ivo Vojnović utca. Ha egy szép napon lekerül az építési területet jelölő kerítés, furcsa kis utca jelenik majd meg. Gondolnunk kell az utcák jelentőségére, arra, hogy hihetetlen hatásuk van egy város összképének kialakítására. Ha magas épületek keskeny utcácskákba ékelődnek, az összhatás, ha nem tervezünk tudatosan, sötét, nem biztonságos hangulatot áraszt. A tudatos tartalomtervezés kapcsán sajnos meg kell állapítanunk, hogy csöbörből vödörbe kerültünk, a különféle fogadóirodák lassan, de biztosan felváltják a hihetetlen mennyiségű bankot, a szecessziós városközpontban
karácsonyfa-villogókat idéző reklámokat alkalmaznak a védett épületeken, a kirakatokat – teljességgel elfogadhatatlanul – besötétítik. Vannak viszont jó példák is, melyek esztétikailag teljesen a városképbe illő kirakatukkal a polgárokat arra késztetik, hogy betérjenek egy-egy üzlethelyiségbe. Feladatunk az is, hogy a városközpontban levő üzlethelyiségeket a vállalkozók belakják, élénkítve így a központban levő üzleti vérkeringést.
A Dimitrije Tucović utcából haladva a Subota Vrlić utca felé, fel kell hívnunk a figyelmet a valamikori Fekete-fürdő állapotára. Az épületátalakítás alapesete a rekonstrukció, vagyis korszerűsítés, felújítás, ahol funkcióváltás nélkül, a megváltozott, mai igényeknek megfelelő épület kialakítása a cél. Milyen kár, hogy ebből az épületünkből mára egy igazi patkánytanya maradt. Elgondolkodtató, hogy egy város miként tudja életben tartani azon épített kultúráját, mely romba dőlt. Olyan épületet kell a helyére építeni, amely valamilyen módon tükrözi az egykori tevékenységet, például hotel, panzió, melyben a neve mellett (Fekete-fürdő) visszaállítanánk bizonyos elemeket a régi épületből (csempézet vagy bármely más dísz, ami megmaradt). Ilyenkor kellenek azok a befektetők, akik szem előtt tartják az itt élő polgárok történelmét, megőrizve azt a jövő közössége számára. Ezeket a befektetőket ösztönözni kell, így városunk sokkal gyorsabban megfelelő módon megújulna.
Sétáljunk most a Petar Drapšin utcában, amely nagyon fájó pont. Ötven méterre a Városházától, történelmileg fontos utca, százéves csatornázás, macskaköves útburkolat, az elején néhány rendbe hozott épület – és a többi teljességgel lepusztult. Hihetetlen, hogy a város szívében olyan épületek sora áll, melyeknek építészetileg talán még a külvárosban sem lenne helyük. Voltak olyan városfejlesztési ötletek, amelyek szerint ezt az utcát autentikus létében kell meghagyni, a Szabadkára jövő turistának megmutatni történelmünk egy részét, ebbe az utcába beköltöztetve a régi kézművesmestereket, kedvezményes áron használatba adva az üzlethelyiségeket. Sajnos ez nem valósult meg ez idáig, de legyünk optimisták.
A Matko Vuković utcát olyan épületek ékesítik, melyeknél felmerülhet a modernizáció kérdése. Speciális kategóriát jelentenek a belvárosi bérház-, palotaépületek emeletráépítései és funkcióváltással egybekötött átalakításai. Át kell gondolnunk, hogy megengedjük-e azon épületek felújítását ráépítés árán, vagy hagyjuk őket tovább tönkremenni. Az átalakítások során a műemlék épületek jelentik a legnagyobb kihívást. Egy műemlék épület kortárs használatra való átalakítása rendkívüli hozzáértést, a korabeli szerkezetek, anyagok, gondolkodásmód ismeretét igényli. Ezzel együtt szigorú szabályozás vonatkozik rá, a tervezést a Községközi Műemlékvédelmi Intézettel szoros együttműködésben kell folytatni, látószögünket szélesítve a jó eredmény érdekében. Tartanunk kell magunkat az elveinkhez, olyan városképet kell kialakítanunk, amelyet megterveztünk és elfogadtunk, ugyanakkor okos kompromisszumokkal segítve a beruházásokat. Valószínű azonban, hogy ezzel egyidejűleg nagyobb jelentőséget kell adnunk az építési felügyelőségnek is.
Szabadka hihetetlen értékekkel rendelkezik. Városmagja a szecesszió ékköve. Azt gondolnánk, hogy így is marad, míg ezt az örökséget meg tudjuk óvni az enyészettől. Gyakran pénzhiányra hivatkozunk, miközben az összefogásra, az összehangolásra és a lelkiismeretes munkára is akad példa – a Zsinagóga. Emellett vannak olyan megoldások is, melyek a modernizáció bevonásával még inkább élhetővé teszik a városokat – az okos város megoldásai. Ezen nemcsak technikai (IT) rendszerek telepítését kell érteni, de olyan okos technológiák alkalmazását is, mint az épületek nanotechnikai eljárással való védelme a vandalizmussal szemben, vagy a hőszigetelésük. Szabadka jövőképének kialakítására elfogadták a Lokális fenntartható fejlődés stratégiáját, mely lefekteti az okos város kialakításának irányvonalait. Ennek megvalósítása olyan feladat, amelyre a polgárokat is fel kell készíteni. Szabadka fenntartható fejlődése nagymértékben függ attól, hogy mennyire tudunk a korral lépést tartani. Nem vagyunk lemaradva, de tékozlásra való idő nincs.
