Kőhalmi Zoltán: A férfi, aki megølte a férfit, aki megølt egy férfit – Avagy 101 hulla Dramfjordban. Helikon Kiadó, Budapest, 2019
Életemben mindössze egyetlen skandináv krimit olvastam, de azt jól tettem, mert anélkül nem értettem volna meg Kőhalmi Zoltán könyvét. Szándékosan nevezem munkáját könyvnek, és nem regénynek, mert szereplői könyvbe, nem pedig regénybe zárt figurák. A könyv rendkívül hosszú és talányos címéből skandinávkrimi-paródiára gyanakodtam volna, akkor is, ha a szövegben nem is „ø” betű jelenik meg az „ö” hang jelölésére. Mellesleg, az „ø” nem szerepel a magyar ábécében, a norvégek és dánok által használt írásjel ugyanakkor kettős értékkel bír a magyar szövegben, nem tudható, mikor jelöl rövid, és mikor hosszú „ö” hangot, és ha a kettő egymás mellé kerül egyetlen szón belül, érdekes helyzettel szembesül az olvasó. De ez csupán a kezdet, amire egy stand-upos humoristától számíthatunk.
Tulajdonképpen a szerző személye miatt vettem kezembe a könyvet, nagyon csípem Kőhalmi humorát, és kíváncsi voltam, mit produkál az írói pályán, amelyen kollégája, Bödőcs Tibor már két kört is futott (Addig se iszik, 2017; Meg se kínáltak, 2019). Kiderült, mindketten jelentős irodalmi műveltséggel rendelkeznek, adott az íráskészségük, jól is sáfárkodnak vele, humorukat nem kell külön hangsúlyozni. A regény viszont egyelőre nem az ő műfajuk. Bödőcs esetében ez nem is annyira szembeötlő, hiszen első kötete (remek) irodalmi paródiákat sorjáz, a másodikban humoros történetek füzérét olvashatjuk, amelyek nem állnak össze regénnyé, ennek ellenére igencsak szórakoztató. Kőhalmi azonban kifejezetten regényt szándékozott írni, még ha paródiaként is, amely skandináv krimiként elerőtlenedik, rávetül inkább a regényírás és a könyvkiadás paródiája, a kettő majdnem kioltja egymást. A történetet a humor tartja élvezhető egészben.
A férfi, aki megølte a férfit, aki megølt egy férfit – Avagy 101 hulla Dramfjordban minden tekintetben abszurd. Nyomozó hőse láncdohányos, vödörszámra vedeli a kávét, ugyanilyen mennyiségben a szeszt. Nyomasztó gyermekkora volt, de a regényidőben eltöltött ideje sem szappanopera, a nyomozás végére minden végtagját elveszíti, a helyettük kapott műkezét alkoholtartálynak, a másikat öngyújtóként használja, műlábában cigarettát meg kávét spájzol. Társa, egy tizenéves lány iratszekrényben lakik, ezért homloklámpát visel, amelyet nappal is bekapcsolva tart. Miután elveszíti hangját, szája elé mikrofont, hátára hangfalat szerelnek, a nyomozás végére ezredessé léptetik elő. Velük tart egy fél nyomozói aggyal élő rendőrkutya, ő minden adottsága mellett mindössze a féltizedes rangig viszi, pedig még narrátora is a történet egy részének.
Ezek mellé a fiktív alakok mellé Kőhalmi más fiktív világokból is átemel történeteket vagy szereplőket. Például háborús meg vámpírregényekből, szamurájtörténetekből, gyermekkönyvekből. Ezek a műfajparódiák hézagmentesen illeszkednek be az alapot teremtő (skandináv)krimi-paródiába, az irodalmi műveltség eme nem titkolt fitogtatása nem megy az alaptörténet kárára. Az önmagától veszít lendületéből.
Nem azért, mintha Kőhalmi kifogyna az ötletekből. Narrációja végig csavaros, abszurd és szórakoztató. A történések nyomon követéséhez megmozgatható műveltségre van szükség, de a nyelvi poénok önmagukban mindenkihez eljutnak.
A könyv első áldozata egy krimiszerző, ami alapot teremt a folytatáshoz: Bjørnsen nyomozó ugyanis zsigerből gyűlöl minden művészetet és művészt, mert szerinte mind perverz. Mintha legrejtettebb rémálma közepébe csöppenne, amikor a nyomozás során fölbukkan egy drog, amely az összes személyiségjegyet háttérbe szorítva a művészi hajlamot szabadítja föl. Hullanak is a fejek, mellesleg nem csupán a művészeké, hanem maffiózóké, a titkosszolgálat ügynökeié, egyéb áldozatoké. Mintegy mellékesen pellengérre kerülnek a könyvbarátok, a nyelvőrök, a hagyományőrzők, a könyves szakma művelői: a Narrátor, a Korrektor, a Szerkesztő, az Író, a Kiadó, a narrátor szerepét pedig fejezetenként más és más ölti magára. Eddig rendben is van minden. Akkor veszít frissességéből, amikor a szerző rátalál a tipográfiai humorra. A norvég–dán „ø” betű használatával kezdődik, majd valaki furcsán ejti a „dzs” hangot, az ejtés írásképe is különös, következik a cirill betűs írásmód, szerencsére visszafogottan és könnyen értelmezhetően, mint a Régen Kihalt Nyelvek és Szokatlan Írásjelek Tanszékén használt halandzsaábécé közbeiktatása során. Később egyre gyakoribbá válnak a különböző gépelt jelentések, amelyeket mintha agyonkoptatott írógépszalagon keresztül vetettek volna papírra. Ezt már nem az én szememnek találták ki, néhány kísérlet után kénytelen voltam átugorni ezeket a szöveghelyeket. A kaput mégis a morzeábécé bevezetése tette be végérvényesen. A lemorzézott mondatok jelentése ugyan lábjegyzetben megtalálható a lapok alján, de kinek van kedve lábjegyzetekkel tűzdelt regényt olvasni? A tipográfiai humor eluralkodása nem nyerte el a tetszésem.
Úgy tűnik, hogy a kevesebb most több lett volna. Kőhalmi első regényében megcsillogtatta műveltségét, tehetségét, de képtelen volt kibújni a stand-upos humorista bőréből. Hajszolta, hogy minden mondatával megkacagtassa olvasóját, ami közel háromszáz oldalon át már szinte nyomasztóvá válik. Pedig Kőhalmi bensőséges szeretettel övezte elsőszülött könyvét, írt hozzá egy sor előszót, fülszövegben közölte eddig meg nem jelent műveinek jegyzékét, ráadásul a könyvillusztrációkat is ő készítette.