Fehér Miklós:  Modern egypercesek

„Aki valamit nem ért, olvassa el újra a kérdéses írást. Ha így sem érti, akkor a novellában a hiba. Nincsenek buta emberek, csak rossz Egypercesek!” – írta egykoron a Használati utasításban Örkény István. Noszlopi Botond az örkényi hagyományokra támaszkodva próbálkozott átírással az Örkény besírna című kötetében, de a könyv esetében elképzelhető, hogy nem kell fölöslegesen ragaszkodni az örkényi világhoz, s attól eltekintve szükséges értelmezni az alkotások sorát. Kezdjük rögtön a kötet fizikai megjelenésével, ugyanis formája és alakja már sugall egyet s mást a tartalommal kapcsolatban. A négyzet alakú könyv könnyed, a gyermekirodalomban megszokott írásokat sejtet, sok színes illusztrációval és kevés szöveggel. A borító szürke háttérrel beteríti a kemény fedelet, amelynek elején és hátulján egy tükör látható. A kötet szerkesztését valóban dicséret illeti, hiszen bravúros megoldásról van szó, ami jól illeszkedik az írások hangulatához. A borító elején a tükörben mindazokat a szereplőket fedezhetjük fel, akik a szövegekben felbukkannak, s tükörről lévén szó, egyszersmind önmagunkat is megtaláljuk bennük. A hátlapon a szerző rövid bemutatása és a tükörírással prezentált kedvcsináló olvasható, jelezve, hogy a világ, amelybe olvasóként belépünk, görbe tükör társadalmunkról. A grafikai megoldás arra mindenképpen jó, hogy felkeltse a befogadó érdeklődését, de az örkényi hagyomány a valóságban a lehető legtávolabb áll ettől a négyzetes formától – az eredeti egypercesek csak első ránézésre „könnyű” szövegek, mögöttes tartalmuk szinte kimeríthetetlen. Noszlopi nem akart elveszni a műfaji meghatározás rengetegében, ezért – mintegy alcímként – csak annyit tett hozzá a szöveghez, hogy „ötvenhárom perc”. Az utalás egyértelmű: a kötetben pontosan ötvenhárom egyperces található.

  A szerző az Általános szerződési feltételek című írásban a XXI. századba helyezi a Használati utasítást, ugyanakkor egyfajta védekezési mechanizmusként leírja, hogy „E sorok továbbolvasásának gesztusával az olvasó feltétel nélkül és végérvényesen felmenti e könyv íróját bárminemű jogi vagy erkölcsi felelősség alól” (NOSZLOPI 2018; 7). A irodalmi berkekben otthonosan mozgó személy számos Örkény-egypercest fel tud sorolni, még akkor is, ha álmából ébresztik fel: Arról, hogy mi a groteszk, Nincs semmi újság, Makacs sajtóhiba, Egy rizsszem panaszai, Gondolatok a pincében, Nászutasok a légypapíron stb., hogy csak a legismertebbeket említsük, amelyek a középiskolai és egyetemi órákon felmerülnek. Noszlopi esetében ilyen szempontból valamivel nehezebb dolgunk van, s – egyelőre – igenis fel kell lapozni a könyvet ahhoz, hogy pár példát megemlítsünk. Igaz, az irodalmi kánonba nem egyik pillanatról a másikra kerülnek be a szövegek, és kár vitatni, hogy Noszlopi világa figyelemreméltó. Van itt jó adag abszurditás és groteszkség, de a nyelviség lebutítása érzésem szerint túlságosan hangsúlyos szerepet kap. A címben megjelenő invokáció eleve provokatív, ugyanakkor az Emotikonok című írás már a ló túloldala, a két véglet között azonban szerencsére számtalan rövidítés, szleng található, ami modernné varázsolja a leporolt írásokat. A fiatal író jól ráérzett az egypercesek valódi világára, pár esetben örkényi szinten űzi azokat, ugyanakkor – valószínűleg a tapasztalat hiánya miatt – időnként kényszert érez arra, hogy egy utolsó, magyarázó bekezdéssel kiegészítse a szövegeket. Noszlopi ezekkel a tanulságokat levonni kívánó részletekkel az örkényi egypercesek lényegét veszi el, s az olvasót fosztja meg attól, hogy saját értelme szerint interpretálja a szöveget. A nyelv öncélúsága végig ott van a kötet lapjain: a Vidéki anzix című írásban a „faszszopó tolvajok”, a „locsolós kurvák”, a „löttyedt faszú” szókapcsolatok joggal kívánják ábrázolni a vidéki élet sokszínűségét, de a szerző alkalomadtán túlzásba esik. A szexualitás különböző fokú ábrázolása azonban erősebbé teszi a szövegeket. Kiváló szemléltetés erre a Próba, amely visszafogottságával fenntartja a titokzatosságot és a feszültséget: „Az öltözőfülke fogasára akasztva várná, amíg levetkőzöm, majd magamra húzva a tükörben hosszasan méregetném: mennyire illik hozzám. / – Na, elviszel? – szólít meg. / Mindig ugyanaz az ár” (NOSZLOPI 2018; 57). A lény erre a szexuális feszültségre támaszkodva próbál aktuálpolitizálni, a nemi identitás kérdését taglalva, elgondolkodtatva a befogadót: „Férfi nem vagyok, nő sem vagyok, meleg sem vagyok, és transz sem vagyok. Sem liberális vagy nemzet, de még semleges érzületű sem vagyok” (NOSZLOPI 2018; 37).

  Az Örkény besírna és az ötvenhárom perc kapcsán ki kell emelni, hogy a novellák között akadnak rendkívül jók, olyan alkotások, amelyek önmagukban megállják a helyüket. Ezeknek az egyperceseknek a jellemzője, hogy nem próbálnak többek lenni annál, amik, s pont az egyszerűségükből fakadóan teremtenek maradandót a műfajon belül.

  Ilyen a társadalomkritikus Bogyók, amely a gyógyszerfüggőség modern narratíváit figurázza ki, vagy a Költészet és más című fejezet, amely a novellákra jellemző egyszerű csattanóval zárul, de ott van még a Katasztrófák és a Van bőre című írás is, amely a folyamatosan növekedni vágyó gazdaság kapitalista jellegét állítja pellengérre. Noszlopi Botond egy nehéz koncepcióhoz nyúlt hozzá, s bár az alkotótól egyelőre nem várhatjuk el, hogy Örkény István fineszes megoldásait a kisujjából kirázva alkalmazza, lehet, hogy valójában nem is kellene mélyebb összehasonlításba kezdeni. Az alapötlet, a parafrázis megteremtése nem eldobni való. Noszlopi okos, modern univerzumot teremt az Örkény besírna lapjain, ami a magyar irodalmi hagyományokra támaszkodva a maga módján legalább annyira groteszk és abszurd, mint emberi életünk mindennapjai.