Ma olvastam a hírekben, hogy Instagram-influencerek lepték el Csernobilt a sorozat hatására. Szelfiznek, fotózkodnak, olyannyira, hogy a sorozat forgatókönyvírója, Craig Mazin egy nyilatkozatában arra kérte a mai turistákat, tartsák tiszteletben azt, hogy az emberiség eddigi egyik legnagyobb tragédiájának helyszínén járnak.
Azt hittük, mindent tudunk Csernobilról. Avagy mégsem? Mi a sorozat népszerűségének titka?
Engedtessék meg egy személyes kitérő. A csernobili katasztrófa idején, 1986. április 26-án 11 éves voltam. Arra emlékszem, hogy tudtuk, valami történt, de azt nem, milyen következményei lesznek. A korabeli tömegtájékoztatás elégtelen és felelőtlen volt. Felvonultunk május elsején. Utólag azt tartom nagy szerencsének, hogy apám elővigyázatos ember volt, vettünk jódtablettát, és nem ettünk nyers gyümölcsöt, zöldséget azokban a napokban. Akkor azt hittem, hogy csak túlfélt bennünket, a családját, de igaza volt, mint általában mindig. Aztán időről időre „visszaköszöntek” tragédiák, amelyek Csernobilhoz kötődtek. A második munkahelyem – amely tudományos hely volt – előterében egy kedves néni csokit árult. Sokszor beszélgettünk, egyszer elmesélte, ő kisbabát várt éppen akkor, amikor a csernobili katasztrófa történt, és megázott az esőben, utána nem sokkal a babát elvesztette. Vajon hány hasonló történet lehet még?
Historia est magistra vitae – a történelem az élet tanítómestere, tartja a mondás, és ez nagyon igaz a Csernobil sorozattal kapcsolatban is. Az ötrészes minisorozat sikere szerintem abban rejlik, hogy minden benne van, kiélezett formában, ami az emberi élet, sors mozgatórugója. Mindez realista módszerekkel, történelmi hűséggel. Ahol emberi mulasztások zúdítanak óriási tragédiát a világra. A tragédiát elhallgatni próbálják, de Stockholmban mérik a sugárzás megnövekedett dózisát. Különösen rokonszenves szereplő számomra az atomfizikusnő alakja – Ulana Komjuk, aki valójában nem létezett –, aki harcol azért, hogy a tragédiát ne lehessen eltussolni, Csernobilba megy, vállalja azt is, hogy amikor megérkezik, letartóztassák. Ugyancsak figyelemreméltóak a bányászok, akik egy pillanat alatt porrá zúzzák a bányaügyi miniszter tekintélyét, ruháján szénport hagyva, a helyszínen pedig meztelenül dolgoznak, kiteszik magukat a sugárveszélynek. Egy letűnt világot láthatunk, teljhatalmú elvtársakkal, akik akár tudósokat is kidobathatnak a repülőgépből, és lövethetnek bárkire. Ilyen szempontból különös és különleges a tudós és a magas rangú párttisztviselő barátsága, mely ellenszenvből fejlődik ki. Megismerhetjük a semmi mással össze nem hasonlítható orosz lelket is, hiszen itt rengeteg ember – tűzoltók, likvidátorok, egészségügyi dolgozók – a Haza Anyácskáért (Rogyina Maty) feláldozta életét.
Felmerülhet bennünk dilemmaként: vajon ők tudták-e, minek teszik ki magukat, vállalva a sugárveszélyt? Úgy vélem, igen, de meghozták ezt az áldozatot az emberiség sorsáért.
Vannak hősök, például a búvárok, akik tudták, hogy a halálba mennek, amikor elvállalták a feladatot, hogy leengedik a radioaktív vizet, így milliókat mentve meg. A filmben valódi nevükön szerepelnek: Valerij Bezpalov, Alekszej Ananenko, Borisz Baranov. A legnegatívabb szereplő Gyatlov, az Erőmű helyettes főmérnöke, akit – ahogyan az 5. epizódban látható – 10 év kényszermunkára ítéltek, kegyelemmel korábban szabadult, és 1995-ig élt.
A minisorozatban szép példát láthatunk az önfeláldozó szerelemre is, Ignatyenko tűzoltó és felesége sorsára. Ignatyenkót felesége a moszkvai kórházba is követi, nem érdekli a sugárveszély, csak az, hogy a szerelmével lehessen.
Ma már viszonylag sok dokumentumfilm elérhető a témáról az interneten. Megdöbbentőek a kiürített város, Pripjaty képsorai évtizedek után is. Szívszorító Sevcsenko rendező filmje, a Nehéz hetek krónikája, amelyben 1986. május 16-ától dolgozott a forgatócsoport a helyszínen, Csernobilban. A filmben láthatjuk a likvidátorokat, emberek tömegeit, akik a helyzet konszolidálásán, a további veszélyek elhárításán dolgoztak. Felmerül bennünk: él-e még valaki közülük? A film retorikájában egyébként a Nagy Honvédő Háború nyelvi eszköztárával él, és az a tragikus, hogy a csernobili helyzet nem volt kezelhető, legyőzhető olyan formában, mint a hitleri Németország. A rendező és a stáb több tagja is akkora sugárdózist kapott, hogy már a film bemutatóját sem érte meg.
Akit a téma a sorozat után mélyebben érdekel, ajánlom olvasásra Szvetlana Alekszijevic Csernobili imáját és a Csernobil egészségügyi hatásaival foglalkozó, Scott Stambach által írt Ivan Iszajenko élete című kötetet.