(Túl)élés egy teokratikus társadalomban
A szolgálólány meséje (The Handmaid’s Tale) című sorozat, amely 2017-ben indult, egy több mint harmincéves Margaret Atwood-regényt dolgoz fel, mégis remekül ráérez a 21. századi korszellemre. A diktatórikus rendszer, a vallási fanatizmus, a testiség és szexualitás társadalmi kérdései, a mindennapi frusztráció e filmsorozat alapszüzséje, ahogy tulajdonképpen a való élet is ebből áll. A modern ember rohanó és ebből generált feszültséggel teli világban él, ahol a test árucikké válik, ahol indirekt módon még mindig egy személy képviseli a hatalmat. A szolgálólány meséje egy korszak történelmi rémuralmát mutatja be, ugyanakkor alternatív jövőképet is felvázol.
A sikersorozat története valahol az Egyesült Államok területén, Gileád disztópikus világában játszódik. A Földet felélte az emberiség: nincs termőföld, nincs tiszta környezet, és ami a legfontosabb: a termékeny nők száma egyre kevesebb. Az állam fundamentalista teokratikus társadalom felépítésével igyekszik mindezt orvosolni. Egy sarkított ószövetségi nézetre alapoz, ahol a férfiak rémuralma és a nők teljes elnyomása, értéktárggyá válása figyelhető meg. A még szülni képes nők tenyészállatként funkcionáló szolgálólányok lesznek, akik nagy hatalmú családokhoz kerülnek, hogy a férjek rituális szertartás keretein belül megtermékenyítsék, azaz megerőszakolják őket – meddő feleségeik helyett –, és gyermeket szüljenek a házaspárnak.
Ebben a totalitárius államban a férjek irányítanak, minden az ő kezükben van, még a feleségeknek sincsenek jogaik: nincs tulajdonuk, nem olvashatnak, nem dolgozhatnak, semmit sem tehetnek, ami gondolkodásra serkentené őket; a szolgálólányok pedig csupán a „magasabb cél” eszközei. Főhősünk, June (Elisabeth Moss), vagyis gileádi nevén Fredé is egy ilyen szülőgép, aki a köztársaság egyik fontos vezetőjének, Waterford parancsnoknak és feleségének házába került. Az ő történetén keresztül ismerjük meg ezt a disztópikus világot. A kezdeti tudatlanságból a rendszerben egyre otthonosabban mozgó June-nak köszönhetően a néző is folyamatosan többet tud meg a diktatúra működéséről.
Az első évadban a főhős még tehetetlen, csak a túlélés és saját érdekei vezetik. Nincs benne megváltó hajlam, nincs semmilyen különleges képessége. Az empátia és a lázadási vágy ugyan megmutatkozik, de nem bátor, forradalmi hősként ismerjük meg, aki háborúba vezeti a népét, a nőket. June személyisége folyamatosan alakul, változik, erős női főszereplővé válik, aki többé nem fél szembenézni a rendszerrel, nem fél a következményektől.
A sorozat kezdetén tapintani lehet a terrort és a félelmet. Brutális képi világ mutatja be az alternatív jövőképet, amelyben nőket erőszakolnak, kínoznak és csonkítanak meg, ha nem a rendszer elvárásainak megfelelően viselkednek. Néhány kritikus szerint az évadok előrehaladtával ezek a feszült jelenetek ellaposodnak, „végtelenített szenvedéspornóvá” válnak, ahogy Bujdosó Bori fogalmaz a sorozatról szóló írásában. Vajon tényleg egy helyben topogás lenne a harmadik évad? Nem hinném. June egyre elszántabbá, dühösebbé, merészebbé és rafináltabbá válik az idő múlásával, de tetteit nem csupán saját céljai vezérlik – legalábbis nem annyira, mint a sorozat korábbi részeiben –, hanem a kollektív női sorsot igyekszik megváltoztatni. A rendszer részévé kellett válnia, egyre drasztikusabb és kegyetlenebb cselekedetekre kényszerülnie ahhoz, hogy tucatnyi ember sorsát tarthassa a kezében. Eddig más eszközökhöz folyamodott a harcban, mint elnyomói, most azonban ugyanúgy bepiszkítja a kezét. Szélsőséges viselkedése elfogadható egy ilyen diktatórikus környezetben. Lelki vívódása kihozza belőle az agresszív ösztönént. Pszichikai és testi traumák sokasága képezi a gileádi nők, így June mindennapjait is. Sosem lehet tudni, kire számíthat, vagy éppen ki válik ellenségévé, kiről derül ki, hogy végig a rendszernek dolgozott.
A mindinkább vakmerő tettek azért maradhatnak következmények nélkül, mert Gileád teokratikus világa is széthullóban van. Az epizódok során egyre több „társadalmi réteg” érezteti elégedetlenségét, felháborodását: először a szolgálólányok, majd a Márták (akik a bejárónői szerepkört töltik be), a feleségek, de még a vezetőség is kételkedik. Arról nem is beszélve, hogy a parancsnokok is kisebb-nagyobb szabálysértéseket követnek el a kezdetek óta. Ez az állapot már nem tartható fenn sokáig, egyre erőteljesebben érezhető a forradalom szele. A társadalmi elégedetlenség mértéke nő, szinte hallható az időzített bomba ketyegése, amely bomba majd szétrobbantja ezt a birodalmat.
A szolgálólány meséjében feledhetetlen a látvány, a zene, a borzalom és az irónia, a humor. A szürke, fakó színek és a piros uralják a sorozat képvilágát. E szürkeség rányomja bélyegét a rendszerre: monoton, elnyomó, kiúttalan. Ám a piros intenzív jelenléte vérengző erőszakot, lázadást sugall, reményt a színes életre. Zeneisége tudatosan játszik a néző lelkiállapotával. Éles, csengő hangok, erős ütemek váltják ki belőlünk a feszültséget. A sorozat egyik érdeme, hogy a szörnyűségek ellenére az élcelődő magatartás végig jelen van. Ambivalens érzéseket vált ki egy-egy borzalmakkal átszőtt nagyjelenet közepette June poénos hangulata. A groteszk epizódok fellazítják a búskomor, kilátástalan hangulatot, és A szolgálólány meséjét még nézhetőbbé teszik. A sorozat aktualitása megrázó a mi demokratikus társadalmunkra nézve.