Rendezte Csuja László, magyar dokumentumfilm, 2018
A film egy kárpátaljai magyar fiú, Jani története, akinek 2014-ben az ukrán–orosz fegyveres konfliktus idején be kellett vonulnia katonának. Míg kortársai inkább azt választották, hogy elhagyják szülőföldjüket, és elmenekültek a katonai behívó elől, Jani ezt nem teszi, áll a kihívás elé. A film címválasztása szimbolikus: Kilenc hónap háború. Annyi idő, amennyit az anyaméhben töltünk: a filmben erős az anya-fia kapcsolat ábrázolása is.
A film gyakorlatilag végig leköti a nézőt, ugyanis több szál nagyon jól kidogozott és erős benne, általános érvényű, játszódhatna a film bármely háborúban. Egyúttal jelen idejű is, hiszen ebben a háborúban már telefonon, videotudósításokban kommunikálnak az otthon maradottakkal, és telefonnal rögzítik a koncertet is a katonai táborban. Minden megtörténik, ami egy háborúban meg szokott történni: a bajtárs meghal, Jani kórházba kerül a sokktól, fázik, éhezik, fél és lő ő maga is. Nagyon természetesen viselkedik a kamera előtt, és a film többi szereplője is. Olyan, mintha ténylegesen jelen lennénk. Megrendíti a nézőt az életkörülmények, a küzdelmes lét ábrázolása. A szereplők nem elsősorban a szavak emberei, érzéseiket öleléssel, csókkal, sírással, tisztán, emberien fejezik ki. Szinte tapintható a háború miatti feszültség. Egy veszekedési jelenetet kivéve, Jani sosem jelzi, hogy nem szeretné a felvételt, vagy zavarná a kamera jelenléte.
Számomra egyértelmű a kérdésre a válasz, hogy miért megy el harcolni: kihívásnak tekinti, a férfiasság és bátorság próbájának, mint amikor századokkal korábbi katonaelődjei az abonyi két templomtorony helyett az abonyi harminckettőt nézték. S bár honvágyuk volt, nem biztos, hogy kihagyták volna a katonatapasztalatot. Nagyon érzékletesen és finoman ábrázolja a film az anya és fia kapcsolatát. Az édesapa öt évvel korábban meghalt, az édesanyának a fiú a mindene. Az anyai szeretet megkérdőjelezhetetlen, mégis zsaroló tud lenni: az édesanya mintha többször fia szájába próbálná adni rossz érzéseit. Anya és fia között erős a kötelék, szeretetteli, de nem konfliktusmentes. A fiú mintha tépné szét az anyai korlátozásból font kötelet, előfordul olyan is, hogy az ablakon távozik. Bár hosszabb időre tervezte szabadságát, mégis visszatér a katonaságba, mert nem bírja a már-már fojtogató anyai szeretetet. Ebből a perspektívából nézve a katonaság a szabadság. Az a hely, ahol részegen éjszaka katonaviccekkel szórakoztatják egymást, de bármikor meg lehet halni. Ahol napokig nem alszanak és mínusz 24 fokban fagyoskodnak az őrhelyen. Ahol némi szeretetet csak a kutyák közelsége nyújt. Ezek között a körülmények között hiányzik az anyai szeretet, még a veszekedések is. Amelyek talán szükségtelenek, mert leginkább a fiú önállósodási kísérleteiről szólnak. Örök érvényű kérdés: milyen a jó anya? Aki nyesegeti fia szárnyait, vagy aki szabadon engedi? Aki figyelmezteti arra, hogy napközben ne igyon sört és ne káromkodjon, vagy aki nem?
Az anya figurája mellett eltörpül a szerelmes barátnő, immáron menyasszony alakja. Keveset beszél, és nem sokat tudunk meg róla, azon kívül, hogy a fiú szereti. Sorsát mintha transzgenerációs sorsismétlésnek látná: ha az édesanyja 19 évesen szült, neki is azt kellene tennie. Leendő anyósával, amikor Janit várják, isznak, és a lány azt mondja: az élet nehéz, inni kell, hogy el bírják viselni. Pedig van vőlegénye, és az anyának is van még kit hazavárni. Emberi kapcsolatokban és konfliktusokban léteznek, nem sújtja őket a magányosság, mint az elesett fiúk hozzátartozóit. A filmet nézve többször felmerült bennem a kérdés, mitől lenne jobb ezeknek a szereplőknek. Mikor éreznék azt, hogy jobbra fordul a sorsuk? Válasz nincs, mert a lehetőségek nem helyben vannak. Amikor Jani hazatér, és poszttraumás tüneteket produkál a háborús élményei miatt, unalmasnak találja az otthoni életet. Lehetőség az lenne számára, hogy visszamegy katonának, de akkor bármikor meghalhat 24 évesen egy háborúban, amelyet nem tud magáénak érezni. Nagy élményként meséli el, amikor egy magyar bajtársával találkozott a katonaidőben. Jani tiszta ember, nem csal, a róla írt jellemzés szerint megbízható katona, aki jól megfelelt. Nem sokan kaptak ilyen minősítést. Bár megfordul a fejében, hogy próbál ügyeskedni a szabadság meghosszabbításával kapcsolatban, ezt mégsem teszi meg.
A film attól is jó, hogy állásfoglalása nincs, a következtetéseket mi, nézők vonjuk le. Sőt, nyitott marad a „hogyan tovább?” kérdése is. Egy biztos: az élet már nem tud úgy folytatódni, mint a katonaidő előtt. Az útirány még többfelé elágazhat.
A jelen filmalkotásai közül leginkább a Foxtrott című, 2017-es izraeli–német filmdrámával vethető össze
(rendezte Samuel Maoz). Mindkét filmben erős a fiatal katona és a hozzátartozók viszonyának ábrázolása és a katonamindennapok megjelenítése, még úgy is, hogy az izraeli film furcsán indul: a fiú halálhíre érkezik meg, melyről kiderül, hogy valótlan. A katonai élet mindennapjaiban kevésbé jelenik meg a modern technológia, a telefonok használata, a szolgálatban eltöltött idő értelmetlensége azonban igen. Itt a filmben az apa érez amiatt lelkifurdalást, hogy amikor fiát kikísérte, közben az e-mailjeit olvasta, ahelyett hogy odafigyelt volna rá. A Kilenc hónap háborúban az édesanya és a menyasszony mindennapjaiban nincs olyan erőteljesen jelen a technológia. A Kilenc hónap háborúnak van még egy erőssége: a nyelvhasználat. Azok számára, akiknek ez a közeg és nyelvi világ nem ismert, izgalmas kirándulást jelenthet a nyelv mindennapi változásának megtapasztalására is.