Kivételes alkalmakkor néhány nap kiemelkedik az idők monoton hullámzásából. Ilyen volt Magyarországon 1956 októberének vége és november eleje. Egy nép történetformáló erőre kapott, tettének azonban akkor nem létezhetett folytatása. Búvópatakként vágyott viszont felszínre mégis az egészből az a csekélyke, ami fölött ügyetlen vagy éppen engedékeny cenzorok szemet hunytak. Amikor pedig – három és fél évtized múltán – már nem kellett volna külön engedélyért folyamodni, az embereket a rendszerváltás első lépcsőfokán egészen más foglalkoztatta, s a teljes változás illúziójában jobbára elsüllyedt az egykori történelmi pillanat. Meg egyébként is: ötvenhat forradalmi szabadságeszménye és tisztasága ugyan zászlóra tűzhetően loboghatott tovább, de az akkor megfogalmazott – immár időszerűtlen – célkitűzéssel egyetlen valamirevaló párt sem tudott mit kezdeni, mártírsága ellenére Nagy Imre mögé pedig egyszerűen nem tudott mindenki felsorakozni. Maradt így a művészek és művészetek lelkiismeret-vizsgáló és -helyreállító szándékának lehetséges megvalósulása, egy értékrend megnyugtató tisztázása. Az 1990-es éveket megelőző, illetve követő időszakban a forradalom napjait mégis a prózai és színpadi művek sokasága örökíti meg, továbbá versek, naplók, zeneművek, dalok, s a fellendült levéltári kutatások nyomán megannyi újabb tény kerül napvilágra.
És nem feledkezzünk meg mindeközben a magyar emigráció teljesítményéről. Hazájától távol alkotott ekkor például Borbándi Gyula, Czigány Lóránt, Cs. Szabó László, Faludy György, Fejtő Ferenc, Ferdinandy György, Gömöri György, Határ Győző, Hanák Tibor, Kabdebó Tamás, Márai Sándor, Monoszlóy Dezső, Papp Tibor, Sárközi Mátyás, Tollas Tibor és Tűz Tamás – hogy csak néhányukat említsük. Közlési lehetőséget kínált a menekült íróknak, mondjuk a Látóhatár című folyóirat, amely arra törekedett, hogy egyszersmind a közérdekű kérdések megvitatásának fóruma is legyen. Az 1956-os sajtóorgánumok közül igen népszerű volt továbbá a párizsi Irodalmi Újság és a müncheni Nemzetőr. Egyes számai hozzánk is eljutottak, és – persze titokban – kézről kézre járt például kordokumentumokat közlő alapműként Aczél Tamás és Méray Tibor Tisztitó vihar című könyve. Merthogy kiadványok is megjelentek, erről az Ujváry Sándor által meg 1938-ban alapított Griff Könyvkiadó gondoskodott, amely 1952-től Münchenbe tette át székhelyét, valamint Püskiéket kell említenünk, akik koholt vádak miatt voltak kénytelenek emigrálni az Egyesült Államokba. 1974-ben New York magyar negyedében könyvesbolttal indultak, majd a rá következő esztendőben létrejöhetett a Püski Kiadó, amely a disszidens szerzőgárdán kívül közreadta az akkori Magyarországon politikai okokból közlési lehetőségekhez nem jutott szerzők munkáit is. A Püski-Corvin Magyar Könyvesház meglehetősen gyorsan a Nyugaton élő magyarság egyik legjelentősebb szellemi központjává vált. Felsorolásunk nem lenne teljes annak megemlítése nélkül, hogy a jelzett időszakban nemcsak olvasni lehetett: beszivárogtak mindvégig recsegő-hullámzóan a mindennapokba a Szabad Európa Rádió és az Amerika Hangja magyar adásai, titkos szövetségbe szervezve a hallgatókat.
A múltfaggatásnak valószínűleg a film a leghatékonyabb műfaja. Mert legközelebb állva akár össze is kacsinthat a közönséggel. Az meg a színészekkel: Darvas Ivánnal például, aki a forradalom után az elítélt politikai fogoly szerepében szinte önmagát alakította makk Károly Szerelem című, Déry Tibor szövege nyomán készített 1971-es filmjében, hiszen akkortájt maga is huszonkét hónapot ült börtönben. Rajta kívül abban az alkotásban egyébként Darvas Lili és Törőcsik Mari nyújtott maradandót. Egy évvel korábban már vetítették Szabó István első színes filmjét, az Álmodozások korának és az Apának lényegében a folytatásaként a Szerelmesfilm című alkotását, amely lírai visszaemlékező jelenetek sorával érzékelteti Jancsi (Bálint András) és Kata (Halász Judit) szükségszerű elszakadásának történetét: Párizs és Budapest között nincs átjárás.
És készültek sorra ebben a tárgykörben más játékfilmek is: Szerencsés Dániel (1983), Szamárköhögés (1987), Napló apámnak, anyámnak (1990), Mansfeld (2006) vagy A berni követ (2014) például, valamint szinte áttekinthetetlen mennyiségben a dokumentumfilmek. Két munkát azonban külön is kiemelnénk. Az egyik az 1947-ben született Gothár Péter (számos film, színdarab és tévéjáték rendezője) alkotása, a Megáll az idő, amely 1981-ben került a mozikba. Abban feltérképezve a „csak húzzuk meg magunkat” tanács ellenében a lázadás anatómiája a rendszer (a kádárizmus) ellen. Amennyiben ez a lázadás egyáltalán lehetséges: a kamaszodó fiatalok számára adott ugyan alaphelyzetként a kitörés lehetőségének reménytelensége, hiányzik azonban a minta, az igazodás példája és bizonyossága. Mindez gimnáziumi helyszínnel történik, meg a házibulik rock and rollos, kólás félhomályban – és még valahol hatvannyolc előtt, annak szemérmesen leplezett nyitányaként. A valóság burkának felnyitását és az egyre duzzadó sérelmek világos kimondását ekkor egy jelentős (nép)réteg sűrűsödő életérzése már elementárisan követelte, vagy legalábbis elvárta, az ország központi vezetése pedig nyilván úgy mérte fel, hogy az ilyen filmek egyenesen feszültségoldók is lehetnek. Fiatal csapat készítette ezt a filmet, Gothár ekkor csak 34 éves, az operatőr, Koltai Lajos mindössze egy évvel „idősebb”, miként a forgatókönyvíró Bereményi Géza is, aki amúgy egykori naplóját is felhasználta, hiszen a film cselekményének idején (1963-ban) lényegében mindhárom alkotó azonos korú volt a vásznon megjelenő kamasz főhősökkel. De hát ötvenhat is jórészt a fiatalok lázadása volt.
Másként idézi meg a kort Bereményi Géza (rendező és forgatókönyvíró) filmje, az Eldorádó, elsősorban egy beszűkült világ lepusztultságát láttatva. Kardos Sándor operatőr térdmagasságban elhelyezett kamerája pásztáz elavult tárgyakon, suhan át sivár utcákon és homályos tereken, mi pedig állandóan belebotlunk a portékáit kínáló, sátras, deszkabódés nyüzsgő piac adok-veszek világában ténfergő emberformájú szenvtelenség-hordozókba. A kiszolgáltatottakba, akik állandó légszomjukat már nem is érkezik. Amúgy a józsefvárosi Teleki téren lennénk, a múlt század negyvenes éveinek második felében, és a gőgös, rátarti Monori Sándor a piac királya. Aki két marék ékszerrel eltávolítja lánya semmirekellő férjét, egy aranyrúddal pedig megmenti diftériajárványban megbetegedett, majd már halottá nyilvánított unokája életét. A színész Eperjes Károly teljesítménye egyszerűen szenzációs – egyébként harmincévesen játszotta el a Bereményi akkor ötvenesztendős nagyapjáról mintázott Monori Sándor szerepét. Azt a figurát, aki úgy gondolja, pénzért minden megvehető, s az arany diktál. A film Sanyi bácsija elővesz egy rúd aranyat, és azt mondja: „Ez az, ami ember és ember között különbséget tesz.” A tétel egy ideig tartja magát, később azonban visszájára fordulva minden megváltozik. Ahogy vesszük – mondhatnánk utólag. Merthogy az Eldorádó 1988 második felében készült el, és szerzője akkor semmiképpen sem gondolhatta, hogy Monori személyében voltaképpen egyszersmind sikerült megalkotnia a majdani nyerészkedő, ügyeskedő mindenkin átgázoló „vállalkozó” prototípusát. Közben pedig – leírásokból tudjuk – a cselekmény színhelyeként a tér is jócskán megváltozott. Avagy (ezúttal már felrúgva a „megáll az idő” elméletét) alkalmazkodott a kor változékonyságához. A hely neve eredetileg Baromvásár tér volt, ahol már a XIX. század eleje óta működött piac. Később Széna térnek, majd Zsibárus térnek is hívták. A piac mára megszűnt, helyén egy német szupermarketlánc üzlete áll. Másfelől az idő meg – furcsa fintorként – mintha egyenesen visszafelé venné az irányt, a film elejéhez: úgy tűnik, hogy az arany például ismét értékes. De ez már a magyar filmművészet újabb korszakának terepe.
