Az idei Oscar-gála meglehetősen furcsára sikeredett. A filmipar legnagyobb és legjelentősebb díjátadója évről évre próbál megújulni, hiszen a nézettségi adatok folyamatosan csökkentek – egészen a tavalyi, 2018-as eseményig –, s idén is „mindössze” 29,6 millió néző volt kíváncsi a happeningre. Be kell ismerni, hogy a mozi korábban elképzelhetetlen változásokon megy keresztül. Alig egy évtizede nem gondoltunk arra, hogy egy, a legjobb film kategóriában jelölt alkotást a mobiltelefonunkon, havi pár euró előfizetés ellenében bármikor megnézhetünk a Netflixen. Ugyanakkor minden Oscar-gálának megvan a maga tematikája, a trendek jönnek és mennek, időnként a társadalmi változások hatással vannak a díjazottak kilétére is. Szerencsére az #oscarsowhite felháborodás óta a színészeket és a rendezőket nem csupán akkor jutalmazzák meg egy szoborral, ha fehér emberről van szó, ami pedig ennél is pozitívabb, hogy nem estünk át a ló túloldalára, s valóban a személyt, nem pedig annak bőrszínét tüntetik ki. Idén a Zöld könyv kapta a legjobb filmnek járó elismerést, pontosan harminc évvel a Miss Daisy sofőrje Oscarja után. A két film mondanivalója – elhagyva a körítést – gyakorlatilag ugyanaz, ez pedig talán azt bizonyítja, hogy Hollywood még mindig nem ért valamit a rasszokról és a rasszizmusról. Emellett a nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején ez a díj őszintébb volt, ma pedig inkább politikai kinyilatkoztatás.
Ezzel nagyjából le is tudtuk a szociológiai elemzést, ideje áttérni a mozgóképek idei irányvonalára. A Bohém rapszódia abszolút Oscarra tervezett film. Biopic egy legendás énekesről és művészről, fülbemászó és a köztudatban régóta jelen lévő zeneszámokkal, remek vágással, a végén egy hatalmas, húszperces koncertorgiával. Mindehhez társult korunk egyik legtehetségesebb színésze, Rami Malek, aki a Mr. Robot sorozatos világából egy hirtelen váltással máris Freddie Mercury bőrébe került. Malek alapos vállveregetést érdemel, mert az igaz történetek feldolgozásánál kettős teher alatt dolgozhat a színész, ő pedig lubickolt ebben a szerepben. Freddie egyébként is színpadias volt, a Queenről készült filmben mégis hitelesen alakították, nem játszották túl a karaktert. És ez még akkor is igaz, ha a Bohém rapszódia valójában nem egy jó film, hanem maximum erős közepes. A 2019-es Oscar-gála ugyanis nem hozott kiemelkedő termést, s a zenés-koncertes felhozatalból is akadt jobb a jelölések között. Összehasonlítva a biopicet a Csillag születikkel, utóbbi kortársabbnak hat, és jobban ábrázol egy modern kérdéskört. Túl sok egyediség egyik történetben sincs, az elmesélés módja sem kiemelkedő, igazából kronologikusan halad mindkét sztori. A Bohém rapszódiát a Queen-slágerek viszik a hátukon, s a játékidő inkább hasonlít egy, a mostani zenekari tagok által kreált ideális promóciós anyagra, mintsem egy valódi életrajzi műre. A zenetörténelem egyik leghíresebb bandájának története túl sok információt tartalmaz, mindezt két órába sűríteni lehetetlenség, így Bryan Singer rendező inkább a hatásvadászat mellett döntött. A film egyébként hiába életrajzi, él a fikció lehetőségeivel, s olykor-olykor még hazudik is, hiszen nagy hangsúlyt fektetnek Mercury szólóalbumára, holott az együttesben Roger Taylor dobos volt az első, aki önálló lemezzel debütált a zenepiacon. Mindezek mellett a befejezés a kiváló vágómunkával jól sikerült, a Live Aid koncert a film csúcsát jelenti. Ahhoz azonban, hogy újra és újra elővegyük a Bohém rapszódiát, ennél jóval többre lett volna szükség. Így annyi marad, hogy időnként a mindig aktuális Queen-zenét hallgatva felidézzük Freddie életét, de ehhez nincs szükségünk audiovizuális élményre. Elég az audio.