Antalovics Péter:  Gyilkolni szabad?

A Batman-univerzum meglehetősen felületes ismerőjeként, illetve a képregény-szubkultúrában tájékozatlan befogadóként úgy ültem le a Joker elé, mintha egy minden előzményektől független mozit néznék. A franchise rajongóinak ennél nyilvánvalóan sokkal többet jelent Todd Phillips alkotása, ám úgy vélem, egy ekkora múltra épült filmet is vizsgálhatunk – ha értelmezhető, és értelmezhető – ön- és különálló egészként. Sőt, talán csak így értékelhetjük pontosan, megfelelően.

A Joker az első pillanattól az utolsóig leköti a figyelmet, két óra alatt talán egyszer sem keríti hatalmába az embert a jól ismert „haladjunk” érzése. Phillips, akinek eddigi karrierjét elsősorban az árulkodó című Másnaposok-trilógia fémjelezte, ugyanakkor legfényesebb pontja a Borat sztorijában való közreműködés volt, ezúttal egy ízig-vérig A kategóriás produkciót, mi több, egy klasszikus értelemben vett drámát rendezett. Az élete legjobbját nyújtó, címszereplőt alakító Joaquin Phoenix játéka odaszögezi a nézőt a képernyő elé, a Joker jellegzetesen az a film, amelynek egyetlen percét sem szabad kihagyni – nem csak a kulcsfontosságú fordulatok és történetszálak miatt.

  A sokrétű cselekmény középpontjában a siralmas életét tengető Arthur Fleck áll. Arthur – vagy ahogyan anyja hívja gyerekkorától: Happy, azaz Boldog, vagy még inkább Vidám – bohócként dolgozik a forrongó válságban lévő, társadalmilag kettészakadt Gothamben, miközben édesanyjával, Pennyvel (Frances Conroy) él sanyarú körülmények között egy szűkös panellakásban. A főhősnek számos neurológiai-pszichiátriai tünete van, amelyek közül az egyik egész lényét végzetesen meghatározza: kényszeredett, legtöbbször kellemetlen helyzetekben feltörő nevetése – aki egyszer is hallotta ezt a kacajt Phoenix szájából, valószínűleg soha nem felejti el. A patológiás nevetés mellett vagy épp emiatt szorong, hajlik a depresszióra, és nemegyszer súlyos tévképzetei vannak, illetve képzeletvilágokat épít ki magának. Jó példa erre a film korai jelenete, amikor bálványa, Murray Franklin (Robert De Niro) esti műsorának nézése közben a showman mellé képzeli magát, aki fiaként beszél vele, vagy az elejétől a végéig imaginárius szerelmi szál. A főhős szegényes és méltatlan állami szociális ellátásban részesül, sőt, a kirendelt pszichiáternő munkáját a film egy fontos pillanatában megszüntetik, amivel Arthur egyúttal orvosságai nélkül is marad – ez az egyik legsúlyosabb rendszerkritikai eleme az alkotásnak.

  Arthur karakterének másik fő vonása az a szakadékmély ellentét, amely a stand-up-előadóvá válni akarása és az erre teljességgel alkalmatlan személyisége között tátong. Életének álma, hogy sikeres, gazdag és közönségkedvenc showman legyen, holott hétköznapi életében a legelemibb emberi kapcsolatok kiépítéséért és fenntartásáért is megszenved, arról nem beszélve, hogy hivatásos, de alacsony státuszú nevettetőként örökké a boldogság látszatát kell sugallnia. Ez a feszültség, a valóság és a vágyak közti elementáris ellentét adja a Joker szomorúságát, mély drámáját; a bohócruhába öltözött, de belül végletekig kétségbeesett ember önmarcangolása minden következő balsorsot magában rejt.

  A harmadik, talán a fentieknél is fontosabb szál az apa körüli rejtély, a mélyrétegben és a felszínen is ez viszi előre a cselekményt, de a kibontakozásig számos lépcsőfok vezet. Arthurt a film nyitójelenete indítja meg lefelé a csúszdán, amikor néhány suhanc munkavégzés közben ellopja a hirdetőtábláját, majd megveri. Emiatt elfogad egy pisztolyt kollégájától önvédelmi céllal, ám egy következő munkája során kicsúszik a fegyver a ruhájából, amiért azonnal kirúgják az állásából. Arthurba közvetlenül ezután nevetése miatt belekötnek a metrón, ahol az elkeseredett, földön fekvő, megrugdosott ember indulatból lelövi a három jómódú fiatalt – viszont itt még nincs minden veszve.

  Az igazi zuhanás felé az a levél indítja meg, amelyet anyja ír Thomas Wayne-nek, a polgármesteri székre pályázó, archetipikus kapitalistaként megformált mágnásnak. Penny notóriusan írogat a nagy embernek, mondván, sokáig náluk dolgozott, ezért anyagi segítségre számíthatnak tőle. Arthur a feladás helyett elolvassa a levelet, amelyből kiderül, Penny szerint Wayne az apja, aki őket évtizedek óta megtagadja. A pillanatok alatt feje tetejére állt világban Arthur nem nyugodhat, egyébként is labilis személye alól – az orvosságok hiányában – kezd kicsúszni a talaj, ráadásul a rajongott Murray Franklin-showban egy lebujban előadott sikertelen stand-upjáról készült felvétellel nyilvánosan megszégyenítik.

  Az igazság utáni vágytól hajtva a kórház irattárában megtudja, hogy a hivatalos szakvélemény szerint fogadott gyermek. Az élet rendjének felborulását és az őrjítő bizonytalanságot Arthur nem tudja feldolgozni, a feltételezett apa újbóli elutasítása után pedig az anyagyilkosság jelenti a világrend bizarr, részleges helyreállítását: az egyébként is züllött-lezüllesztett állapotban lévő társadalomból kivetett, bomló elméjű egyén az utolsó kapaszkodótól, a családtól is „megszabadulva” elindul a káosz felé vezető úton – ezt tükrözi a külső környezet is, a városban a Wayne jelképezte pökhendi gazdagok ellen tüntető tömegek egyenesen a gyilkolásra szólítanak fel.

Arthur kezdetben tökéletesen azonosulható karaktere ellenére (vagy épp emiatt?!) a film valahol a közepe után végzetesen rossz vágányra tér. A dramaturgiailag remekül felépített történetkibontakozás alatt egyre zavaróbbá válik, ahogyan a rendező a főhős személyiségalakulásához viszonyul. A Phoenixnek köszönhetően végtelenül szánható és szerethető Arthur a film hajszálpontos belső logikája szerint változik szorongó különcből sorozatgyilkossá – ennek a folyamatnak egyik kevésbé hangsúlyozott, szerintem mégis nagyon fontos pillanata, amikor kimondja, hogy nincs bűntudata a három bróker megölése miatt –, és elgondolkodtató az a megértő attitűd, amellyel Phillips az antihős-hőst kezeli. Az anyagyilkosság után a fegyvert kölcsönző és a főnöknek az esetről hazudó munkatárs megölése következik, a betetőzést pedig Murray Franklin élő adásban történő kivégzése jelenti, amivel Arthur életének két hazugságával – a hamis apaképpel és a hamis karriervággyal – egyszerre számol le, s tettét a gothami gazdagok elleni lázadással és saját keserű sorsával ideologizálja meg – az orvosságok hiányában történő mentális leépüléssel együtt mindez külsőre hibátlan építmény.

  Bennem azonban sokadik nézésre is ugyanaz az aggály merült fel. A film szinte tökéletes, és – a lejjebb kifejtett szempontomtól eltekintve – valószínűleg minden franchise-hoz tartozó társát pontokkal veri egy tízes skálán. Azt viszont sehogyan sem tudom elfogadni, hogy a film elején azonosulható hőst ugyanolyan szemmel nézzük továbbra is, amikor már sorra követi el a gyilkosságokat – függetlenül attól, hogy a drámai kifejletre Arthur már őrült-e, vagy sem. A bűntettek alatt és után Phillips ugyanúgy heroizálja az immár sorozatgyilkossá – Jokerré – vált karaktert, mint amikor csupán egy szorongó, szánni való bohóc volt – ebben a rendezői húzásban egyébként hatalmas szerepet játszanak az eddig nem említett zenék.

  Nem a film belső felépítését, hanem a rendezői szándékot figyelve nem értem: az átélt sérelmek, igazságtalanságok – a kolléga hazugsága, a nyilvános megszégyenítés stb. – jogot képeznek a gyilkosságra? Bármennyire is szerencsétlen őrült (ha az) a főhős, akkor is azonosulni kell vele, ha életeket, mégoly ellenszenves karakterek életét oltja ki? Létezik olyan körülményrendszer, amelyben szabad embert ölni? Ráadásul a film társadalmi szemlélete is hasonló. Bármennyire is igazságtalan a szakadék szegények és gazdagok között, lehet pártolóan – ad absurdum: propagandisztikusan – beállítani a gyilkosságra, pusztításra való uszítást? A politizáló filmtől jó válasz az erőszak az egyébként tényleg fájó társadalmi különbségekre? Az egyéni és a társadalmi szint fúziója a zárójelenet, amelyben Joker megdicsőülve áll a tömeg előtt, és korántsem egyértelmű, hogy csak a film narratíváján belül történik-e mindez.

  Végezetül egy megjegyzés. A halandók számára felfoghatatlan kényelemből a társadalomra tekintő hollywoodi krém a közösségimédia-pózok tobzódása közepette nyilvánvalóan nagy kihívás elé néz, hogy napról napra demonstrálhassa szociális érzékenységét. Az viszont talán eggyel több lépés a kelleténél, hogy a nagy együttérzésben legitimálja a mégannyira jogos sérelmekből fakadó gyilkolást és pusztítást.