Szobák és levegők, egy rövides élet

Varga Nikolettának, kinek a nevét pennámmal ím itt bevésem irodalomtörténetünkbe.

Elköltöztem. Fogtam minden ingóságomat, és elhagytam a lakást. Egyébként sem volt nagy valami, tulajdonképpen egy konyhában éltem. Meg volt egy matracom valahol a szennyes közt. Nem mertem otthonnak csúfolni sosem. Inkább csak egy acélszínű, hideg kartondoboz, ahová csak hébe-hóba sütött be a nap. Elhagyott. Lakni sosem lakott ott. Eljárt néha. Valahogy mindig akkor ragyogta be a lakást a napfény, azt a pár négyzetméternyi bonctermet. Talán akkor volt a legszebb. Hogy miért jött? Már nem is biztos, hogy emlékszem. Hogy én hívtam, vagy magától keresett fel. Levest hozott. Istenien tudta elkészíteni azt a levest. Megsajnálhatott szerintem, mert hiányt szenvedtem tányérokból, alapanyagokból, evőeszközökből. Szeretett törődni velem. Két munka között kéthetente látogatott meg. Egy igazi momés lány. És most elhagyott. Elköltöztek külföldre, mert valahol ott kapott munkát. Nem igazán figyeltem, amikor elmesélte, mert végtelenül dühös voltam. Dühös és önző, és nem érdekelt, mi lesz vele, csak arra tudtam gondolni, hogy ki fog nekem olyan levest hozni. Most meg én is költözöm.

  Elköltöztem, mert már ideje volt. Idestova négy hónappal ezelőtt erős köhögés miatt mentem orvoshoz. Megfázás. Már akkor tudtam, hogy nem az, amikor a kezelés után egy hónappal sem múlt. Lassan márt fájt az is, ha levegőt vettem. Tipikus. Egyik beutaló ide, a másik oda, és két röntgen. Embólia. Időben diagnosztizált. Azt mondta a nagy fehér, hogy nagyon gyorsan el kell kezdenem a rehabilitációt. Pihenés, üdülés, életmódváltás, gyógyszerek. Egyik reggel a zsebkendőm – valami reggeli köpet lehetett – erősen a vörös felé húzott. Ahogy néztem a véres zsebkendőt, akkor határoztam el, hogy drasztikus leszek. Amikor dobozoltam, vagyis nem egyedül, mert nem lett volna szabályos, pont úgy éreztem magam, mint Tóth Árpád. Amikor pakolt, dobozolt, kötelező üdülésére. Bár olyan nem vagyok, mint Tóth Árpád, mégis egy picit most kaphatok belőle szerintem. Megérdemlem.

  Na szép. Az új otthonom egy vágóhíd. Fehér csempe, kopogó klompapapucsok, álmatlan éjszakák és a borzasztó gyógyszerszag. Még alig telt el fél év a költözés óta, de berendeltek. Itt az ember vagy olvas, vagy az infúzió éktelen csöpögését hallgatja. Társalogni lehetetlen, mert akik itt vannak, már vagy alig kapnak levegőt, s emiatt nehézkes a beszéd, vagy annyira lehangoltak, hogy még az is csoda, ha séta közben felemelik a fejüket. Egyszer látogatott meg, és nephente a lelkemnek, hogy levest hozott. Megváltozott. Nem olyan, mint előtte, nem úgy néz, mint előtte, nem úgy… nem olyan. Amikor eljött, egyre többször adtam le színes zsebkendőt a nővérnek, orvosnak vagy valamelyik hentesnek a sok közül. Mind ugyanolyan. Minél többször jön el, annál nehezebben veszem a levegőt. Annál nagyobb lesz az ellenszenvem azok iránt, akik még képesek hosszan beszélni. A levegő a mondat magja, de mérgezett a földünk. Már a semmin csírál.

  Hajnali kettő. Legutoljára ennyi volt. Matrac nincs, de hát már kinek is számít? Nekem már bizonyosan nem. Tizenhét és fél – vagy inkább háromnegyed – ember a vágóhídon. Hús vagyunk, semmi több. Az ember (ha már nevezhető annak) a hideg boncasztalon fekszik (ha fekvésnek lehet nevezni), és semmi gondja nincsen. Se leves, se kis nyúlvány a tüdőben, se köhögős reggelek. A corpus felkel, jár egyet-kettőt, kinyúlnak a hideg tagok, és üres lesz még egy óra. A többi sem számít, mert eddig sem számított sem egy óra, sem egy levegővétel, sem egy lépés, sem egy tál, sem szemek, se semmi. A teremtés koronái most mezítelenül csoszognak egy hosszú, végtelen folyosón, és mint mindig, most is céltalanok. A fésülködés hiányozni fog. Minden, az ember önmagával töltött pillanata, meg a kézmosások, a hideg és a meleg… de mit számít már? Nevetünk mindenen. A hibákon, a levegőkön, a költözéseken, Tóth Árpádon is. Önmagunkon is. Hideg, üveges szemmel tekintünk most felétek, és… de majd ha egyszer találkoznánk egy jeges boncasztalnál, vagy egy folyó medrében, vagy a komfortos pesti lakás kanapéja mellett a lesütött szemeknél, akkor majd mindenki megérti mennyit ért az az egy utolsó levegő.

Havas Judit

Kányádi Sándor

Az Egyetemi Színpadon a 70-es évek végén egy sorozatban a határon túli irodalmat mutattuk be. Amikor éppen felvidéki írók estjét tartottuk – amelyen megjelent Dobos...

Havas Judit

Kányádi Sándor

Az Egyetemi Színpadon a 70-es évek végén egy sorozatban a határon túli irodalmat mutattuk be. Amikor éppen felvidéki írók estjét tartottuk – amelyen megjelent Dobos...

Bolyos Miklós

Bodor Anikóra emlékezve

  Egy eső áztatta áprilisi délutánon mintegy harminc ember gyűlt össze a zentai Felsővárosi temetőben, hogy virágkoszorúkkal és zeneszóval emlékezzen meg Bodor...

Bolyos Miklós

Bodor Anikóra emlékezve

  Egy eső áztatta áprilisi délutánon mintegy harminc ember gyűlt össze a zentai Felsővárosi temetőben, hogy virágkoszorúkkal és zeneszóval emlékezzen meg Bodor...

Lovas Ildikó

Szép Amáliák (részlet)

1952. december 27-én, amikor a színház épületéből Szép Amália kilépett a Fő térre, olyan sűrű volt a köd, hogy a villamos nehéz, bordó testét...

Lovas Ildikó

Szép Amáliák (részlet)

1952. december 27-én, amikor a színház épületéből Szép Amália kilépett a Fő térre, olyan sűrű volt a köd, hogy a villamos nehéz, bordó testét...

Klamár Zoltán

Utólagos feljegyzések

  Naplót írok, s valójában életem eseményei érdekelnek a legkevésbé. (Illyés Gyula)   Újra háború van, de most Kelet-Európában. A hírek...

Klamár Zoltán

Utólagos feljegyzések

  Naplót írok, s valójában életem eseményei érdekelnek a legkevésbé. (Illyés Gyula)   Újra háború van, de most Kelet-Európában. A hírek...

Pulai Árpád, 1986 Verbász

  2012-ben szerzett diplomát a belgrádi Iparművészeti Kar textiltervezői tanszékén. Nevéhez fűződik a szenttamási Čunak Hagyományőrző Egyesület...

Pulai Árpád, 1986 Verbász

  2012-ben szerzett diplomát a belgrádi Iparművészeti Kar textiltervezői tanszékén. Nevéhez fűződik a szenttamási Čunak Hagyományőrző Egyesület...

Oroszi Armand

Sivatag

  Itt vagyok, s voltam Egyedül, s majdhogy holtan Dalom száll, magányosan s szárazon csak úgy, akár a homokszem át a pusztaságon.   Itt vagyok, s voltam Holnap más leszek, mondtam...

Oroszi Armand

Sivatag

  Itt vagyok, s voltam Egyedül, s majdhogy holtan Dalom száll, magányosan s szárazon csak úgy, akár a homokszem át a pusztaságon.   Itt vagyok, s voltam Holnap más leszek, mondtam...

Fehér Miklós

December

    – Miért van ilyen sötét?   – Mert december van.   – És decemberben mindig hamar sötétedik?   – Igen.   Lindgren maga elé tekintett. Kék szemeivel...

Fehér Miklós

December

    – Miért van ilyen sötét?   – Mert december van.   – És decemberben mindig hamar sötétedik?   – Igen.   Lindgren maga elé tekintett. Kék szemeivel...

Kovács Jolánka

A hegy és a csenevész fácska

Volt egyszer egy hatalmas, kopár hegy.   Ó, ez a hegy nagyon büszke volt arra, hogy milyen magas, milyen erős! Őt aztán senki sem tudta megmozdítani. Eső, jégeső, vihar, hóvihar –...

Kovács Jolánka

A hegy és a csenevész fácska

Volt egyszer egy hatalmas, kopár hegy.   Ó, ez a hegy nagyon büszke volt arra, hogy milyen magas, milyen erős! Őt aztán senki sem tudta megmozdítani. Eső, jégeső, vihar, hóvihar –...

Boros György 1934, Szabadka

  A belgrádi Tanárképző Főiskolán diplomázott 1955-ben festészet szakon, Ante Abramović osztályában. 1955 és 1996 között megszakítás nélkül...

Boros György 1934, Szabadka

  A belgrádi Tanárképző Főiskolán diplomázott 1955-ben festészet szakon, Ante Abramović osztályában. 1955 és 1996 között megszakítás nélkül...

Ratković (Acsaji) Györgyi, 1986, Zenta

  Első művészi ismereteit, mind elméleti, mind gyakorlati téren, Skrabány Viktor festőművész óbecsei műtermében szerezte. 2005–2009 között az újvidéki...

Ratković (Acsaji) Györgyi, 1986, Zenta

  Első művészi ismereteit, mind elméleti, mind gyakorlati téren, Skrabány Viktor festőművész óbecsei műtermében szerezte. 2005–2009 között az újvidéki...