Varga Nikolettának, kinek a nevét pennámmal ím itt bevésem irodalomtörténetünkbe.
Elköltöztem. Fogtam minden ingóságomat, és elhagytam a lakást. Egyébként sem volt nagy valami, tulajdonképpen egy konyhában éltem. Meg volt egy matracom valahol a szennyes közt. Nem mertem otthonnak csúfolni sosem. Inkább csak egy acélszínű, hideg kartondoboz, ahová csak hébe-hóba sütött be a nap. Elhagyott. Lakni sosem lakott ott. Eljárt néha. Valahogy mindig akkor ragyogta be a lakást a napfény, azt a pár négyzetméternyi bonctermet. Talán akkor volt a legszebb. Hogy miért jött? Már nem is biztos, hogy emlékszem. Hogy én hívtam, vagy magától keresett fel. Levest hozott. Istenien tudta elkészíteni azt a levest. Megsajnálhatott szerintem, mert hiányt szenvedtem tányérokból, alapanyagokból, evőeszközökből. Szeretett törődni velem. Két munka között kéthetente látogatott meg. Egy igazi momés lány. És most elhagyott. Elköltöztek külföldre, mert valahol ott kapott munkát. Nem igazán figyeltem, amikor elmesélte, mert végtelenül dühös voltam. Dühös és önző, és nem érdekelt, mi lesz vele, csak arra tudtam gondolni, hogy ki fog nekem olyan levest hozni. Most meg én is költözöm.
Elköltöztem, mert már ideje volt. Idestova négy hónappal ezelőtt erős köhögés miatt mentem orvoshoz. Megfázás. Már akkor tudtam, hogy nem az, amikor a kezelés után egy hónappal sem múlt. Lassan márt fájt az is, ha levegőt vettem. Tipikus. Egyik beutaló ide, a másik oda, és két röntgen. Embólia. Időben diagnosztizált. Azt mondta a nagy fehér, hogy nagyon gyorsan el kell kezdenem a rehabilitációt. Pihenés, üdülés, életmódváltás, gyógyszerek. Egyik reggel a zsebkendőm – valami reggeli köpet lehetett – erősen a vörös felé húzott. Ahogy néztem a véres zsebkendőt, akkor határoztam el, hogy drasztikus leszek. Amikor dobozoltam, vagyis nem egyedül, mert nem lett volna szabályos, pont úgy éreztem magam, mint Tóth Árpád. Amikor pakolt, dobozolt, kötelező üdülésére. Bár olyan nem vagyok, mint Tóth Árpád, mégis egy picit most kaphatok belőle szerintem. Megérdemlem.
Na szép. Az új otthonom egy vágóhíd. Fehér csempe, kopogó klompapapucsok, álmatlan éjszakák és a borzasztó gyógyszerszag. Még alig telt el fél év a költözés óta, de berendeltek. Itt az ember vagy olvas, vagy az infúzió éktelen csöpögését hallgatja. Társalogni lehetetlen, mert akik itt vannak, már vagy alig kapnak levegőt, s emiatt nehézkes a beszéd, vagy annyira lehangoltak, hogy még az is csoda, ha séta közben felemelik a fejüket. Egyszer látogatott meg, és nephente a lelkemnek, hogy levest hozott. Megváltozott. Nem olyan, mint előtte, nem úgy néz, mint előtte, nem úgy… nem olyan. Amikor eljött, egyre többször adtam le színes zsebkendőt a nővérnek, orvosnak vagy valamelyik hentesnek a sok közül. Mind ugyanolyan. Minél többször jön el, annál nehezebben veszem a levegőt. Annál nagyobb lesz az ellenszenvem azok iránt, akik még képesek hosszan beszélni. A levegő a mondat magja, de mérgezett a földünk. Már a semmin csírál.
Hajnali kettő. Legutoljára ennyi volt. Matrac nincs, de hát már kinek is számít? Nekem már bizonyosan nem. Tizenhét és fél – vagy inkább háromnegyed – ember a vágóhídon. Hús vagyunk, semmi több. Az ember (ha már nevezhető annak) a hideg boncasztalon fekszik (ha fekvésnek lehet nevezni), és semmi gondja nincsen. Se leves, se kis nyúlvány a tüdőben, se köhögős reggelek. A corpus felkel, jár egyet-kettőt, kinyúlnak a hideg tagok, és üres lesz még egy óra. A többi sem számít, mert eddig sem számított sem egy óra, sem egy levegővétel, sem egy lépés, sem egy tál, sem szemek, se semmi. A teremtés koronái most mezítelenül csoszognak egy hosszú, végtelen folyosón, és mint mindig, most is céltalanok. A fésülködés hiányozni fog. Minden, az ember önmagával töltött pillanata, meg a kézmosások, a hideg és a meleg… de mit számít már? Nevetünk mindenen. A hibákon, a levegőkön, a költözéseken, Tóth Árpádon is. Önmagunkon is. Hideg, üveges szemmel tekintünk most felétek, és… de majd ha egyszer találkoznánk egy jeges boncasztalnál, vagy egy folyó medrében, vagy a komfortos pesti lakás kanapéja mellett a lesütött szemeknél, akkor majd mindenki megérti mennyit ért az az egy utolsó levegő.