Ha feltűnt valakinek az apró, szürke ruhaszalon a buszmegállóban, értetlenül nézte. Mit keres ez az üzlet itt, ahol a legkevesebb haszna van? Sosem látta senki, hogy valaki bement volna.
Mindig egy piros, flitteres szaténruha meg egy világos rózsaszín bársonyszoknya lógott a kirakatban, mögöttük az ablakpárkányon összehajtogatott szövetnadrágok tornyosultak, s minden címkére egyesével, kézzel írták rá az árat.
Egy idős nő vezette a boltot, enyhe lila árnyalatú ősz haja volt, és mindenki Gizikének szólította. A legjobb (évtizedek óta legjobb) barátnője, Jutka mindennap átment hozzá. Valamikor két óra és két óra négy perc között érkezett, ott maradt zárásig. Elücsörögtek, kávéztak, figyelték a kinti életet. Ennyi év után már nem tudtak egymásnak mit mesélni, és a csendet nem akarták ezerszer elismételt szavakkal megtörni.
Az üzlet beleolvadt a környezetébe. Eső verte a buszállomás és az ton elhaladó autók tetejét, a meleg, párás levegő bennrekedt az üzletben. Egy taxiból kipattant egy férfi, aktatáskáját a feje fölé tartva indult meg a városközpont felé. Egy furcsa, fekete ruhás lány mindennap elment a bolt előtt, nem nézett a ruhákra, taszította a közönséges elegancia. Egy fiatal pár mindig az üzlet előtt búcsúzott, hosszú ideig ölelkeztek, az emberek megbámulták őket. Hogy szeretik egymást, de ne előttünk tegyék, milyen feltűnően boldogok, de biztos nem igazán… Egy nap utoljára sétáltak el a bolt előtt. Nem álltak meg ölelkezni. Az állomáson két jegyet vettek Bécsbe, felszálltak a buszra, és nem látták őket soha többé, csak Gizike emlékezete festette néha a bolt elé a két fiatal alakját, akik úgy szorították egymást, mintha örökre búcsúznának.
Aztán mindig volt másnap.
Gizike mindent tudott. Ki hova megy, miért megy. Látta az embereken: ezt a magány hajtja, elmegy egy nagyvárosba. annak elege van az örökös zajból és tömegből, leköltözik falura. Amaz szélesen mosolyog, az esernyőjét sem csukja be, pedig tető alatt van, valahol messze jár, valahova messze megy.
A buszállomáson összekuszálódtak az életutak. Köztes hely, várószoba. Minden zavarosabb, kicsit minden érthetőbb.
– Árulnak itt menyasszonyi ruhát? – esett be egy nő a boltba. Hosszú, barna haját összekócolta a szél, arca kipirult a hidegtől. – Nem árulunk – mondta Gizike. A vásárló kétségbeesetten lerogyott az egyik zsámolyra, kezébe temette az arcát.
– Magának kell? – lépett közelebb hozzá Gizike. A nő bólintott. – Talán tudunk szerezni valahonnan – kockáztatta meg, s tétován Julikára pillantott, aki sajnálkozva elhúzta a száját. – De mikor lesz az esküvő, ebben a pillanatban?
– Kedden – felelte a nő, letörölve könnyeit. Felállt, begombolta a kabátját, elköszönt és kiment. A csengő az ajtó felett hangosat csilingelt, az utolsó hang, amit még sokáig lehet hallani, visszhangot vert az apró, zsúfolt üzletben, bekúszott a kávéfőzőbe, a cukortartóba, a ruhák anyagába.
Az egész üzlet csilingelt.
Jutka unokája mindennap eljárt a boltba. Gizella tudta, csak az édességért jön, mert a fiú idegesen mocorgott, és a pult felé tekingetett egészen addig, amíg Gizella elő nem húzott egy doboz csokis kekszet.
– Ne haragudj rá – kérte nevetve Jutja. – Tudod, hogy szegény ilyen kis… zakkant. Elviráék valami különös iskolába is íratták. De az édességet nagyon szereti.
A fiú hónapokig eljárt a boltba, tudta, a nagymamája délután mindig átmegy a Gizike nénihez. Fél három körül beesett, hangosan köszönt: Szia, mama, jó napot Gizike néni! Leült a zsámolyra, túl hangosan válaszolt a nagymamája kérdéseire, folyamatosan a Gizike nénit figyelte, a mama legjobb barátnőjét, akitől mindig kap csokis kekszet.
Egy nap aztán bejelentette: anyuék azt mondják, elköltözünk. Csak azért jött be, hogy elmondja, megállt az üzlet közepén, nagymama, képzeld, anyu azt mondja… Megfordult, kisétált, és nem jött többé, pedig még fél évig a városban maradtak. Már nem tartozott ehhez a városhoz, ehhez az élethez, hiába várt rá a pult alatt kitartóan egy doboz csokis keksz. Várt egy napot, hetet, hónapot. Végül Gizike kidobta, mert – gondolta – már biztos megromlott.
Néha egész kis társaság verődött össze a boltban. Ismerősök, barátok, akik véletlenül összefutottak. Meséltek, nosztalgiáztak, és nevettek azon, amin évtizedekkel ezelőtt is nevettek. Régóta ismerik egymást, és még mindig ilyen jókat tudnak együtt nevetni. Milyen régen volt minden, amire szeretnek emlékezni, ésaz emlékek mégis olyan közel vannak.
Csak egy-két vakfoltot nem tudnak sehogy sem kitölteni.
A boltban talán csak egyszer vásároltak. Egy fiatal lány, kockás nadrágban és tehenes pólóban, kiválasztott egy sötétkék csipkeruhát. Azt mondta, illeni fog a sárga bőrdzsekijéhez. A széldzsekis-farmeros lány, aki elkísérte, elszörnyedve bólogatott.
De Gizikét nem zavarta, hogy sosem adott el ruhát, és csak Jutka látogatja. Jó volt ez z állandóság, hogy semmi sem tűnik el, több már nem tűnik el. Jutkával együtt mindennap rózsaszín meg piros anyagok mögül figyelték az embereket.
Az anyukát, aki babakocsiban tolta szőke, göndör hajú kisfiát. Néhány év múlva a fiúcska már az anyja mellett ugrált, aztán együtt tolták a babakocsit, amelyben két szőke, göndör hajú kislány aludt. A fiút és a lányt, akik először csak sétálgattak és beszélgettek, egy év múlva már egymás kezét fogták. Azt a férfit, aki egy hátizsákkal és egy gitárral indult el Amerikába, mert állítólag ott híres zenész lehet, ám egy hónap múlva hazajött, a gitárja nélkül.
Jutka hirtelen halt meg. Öreg volt már, de mindenki megdöbbent, mert nem volt beteg, csak egy kicsit gyenge… Gizike még egy ideig várta, hogy két óra és két óra négy perc között megszólaljon a csengő nem fog megszólalni többé, az üzlet ajtaját már senki sem nyitja ki.
Kezdte egyre szorítóbbnak érezni a négy megfakult lila falat, a sok egyesével felcímkézett, eladatlan ruhát. Szorította a nyüzsgő buszállomás, a klausztrofób érzések napról napra erősödtek. Kicsi a hely. Kicsi a négy fal. Nem nyitja ki az ajtót vevő, nem nyitja ki az ajtót Jutka. Kinyithatná most ő, hogy jöjjön be egy kis levegő, vagy akár ki is mehet rajta…
Olyan kicsi a világ. És ő talán már mindent látott.
A szerző a Messzehangzó Tehetségek Alapítvány „Művész leszek! Tudós leszek!” ösztöndíjprogramjának támogatottja.