(részlet)
1.
Kezdem ott, hogy felfüggesztettek. Nem mondom, hogy büszke vagyok rá vagy örülök neki, de hát nem is vagyok magam alatt miatta. Szóval egy kicsit hidegen hagy. A többieket azért annyira nem. Mondjuk anyám eléggé kiakadt, rögtön rohant velem a pszichológushoz, azt hitte, megint valami nagy baj van. Pedig nem. Igazából nem is szokott ilyen előfordulni, csak nagyon ritkán, és akkor sem olyan brutális. Anya mindent túlreagál. Nem fogok belehalni abba, hogy egy hónapig nem kell iskolába járnom. Nekem csak jobb lesz, meg az amúgy is elég kevés idő. Az iskolában minden olyan rossz. A tantárgyak, a fű az udvaron, a kosárlabdapálya, az emberek, a kilincs a német terem ajtaján. Az, hogy mindig, mikor van valami, mondjuk az osztályfőnök születésnapja, megy a nyalizás ész nélkül. Mindenki mosolyog, mindenki örül, az osztályfőnök is, pedig lehet, hogy korábban már észre is vette az ajándékát, és most el kell játszania, hogy meglepődik. De semmit nem utálok annál jobban, amikor valaki az ajándékozás után még mindig nem tudja abbahagyni, olyanokat mond, hogy „köszönjük, hogy ennyit törődik velünk” meg hogy „mindig jót akar nekünk” vagy „köszönjük, hogy bármilyen körülmények között kiáll mellettünk”. Közben mindenki bólogat meg mosolyog, nekem meg már hánynom kell. Így van ez mindig.
Szóval, anya ültetett rögtön a kocsiba és vitt a pszichológushoz. Nem szokott maradni, mindig csak épp beköszön a nőnek, elmondja, mi van, és már megy is. Nem bírná ő végighallgatni azt a beszélgetést, pedig semmi extra nincsen benne. Egy fehér szobában van, minden bútor fehér benne, a falak is, csak a játékok nem, mert vannak játékok is. Néha nekem is játszanom kell velük. Mármint a játékok segítségével kell berendeznem a saját lelkivilágom vagy megmutatnom a világképemet, ilyenek. Az a legjobb ezekben, hogy nem is nagyon kell beszélnem, ő csak nézi a játékokat, felméri a helyzetüket stb. Néha megkérdezi, hogy miért van ez meg ez ott, ahol. Ezek tök jók. Jobb, mint amikor olyan hülyeségekkel traktál, mint például, hogy mi volt ma a suliban, hogy érzem magam, mi a helyzet otthon meg a barátokkal, ilyesmi. Ezektől kiráz a hideg.
Kedd volt, az első nap, hogy nem kellett iskolába mennem. Ültem a Tisza kiépített partján egy padon, vártam Borit. Régebben nagyon sok időt töltöttünk együtt. Együtt mentünk könyvtárba, uzsonnát venni, színházba, minden. Egész jól elvoltunk.
Jött a Bori, láttam, ahogy siet. Fekete kabátja volt, meg az a régi bordó sapkája. Régebben is örökké ugyanezt hordta, amikor még olyan sokat voltunk együtt.
– Szia! – köszönt széles mosollyal az arcán. Felálltam és megöleltem. Közben ő is a hátamra tette a kezét, de alig bírta a vastag kabátjainktól.
– Szia! – mondtam, és eltoltam magamtól egy kicsit, hogy lássam az arcát. – Végre.
– Ja! – azt mondja, és vigyorog, látszik az összes foga. – Olyan rég láttalak! Üljünk be valahova. Olyan rég találkoztunk.
Tényleg elég régen találkoztunk, azért örült ennyire.
Egy közeli kávézó felé vettük az irányt, Bori egész úton beszélt. Meleg, barna hangja van, jó hallgatni. Arról beszélt, hogy mennyire rossz nélkülem, de azért valamennyire megbarátkozott a többiekkel. Hogy lett neki egy barátnője, és így mégsem olyan magányos. Az volt a lényeg, hogy mégsem annyira rossz neki nélkülem, mint amilyennek először gondolta. Hogy elkezdett jobban odafigyelni a környezetére, és nem mindig csak a rossz dolgokra gondol. Ilyenek. Hallgattam, figyeltem rá, nem mondtam semmit, nem akartam félbeszakítani. Annyira boldog volt, nekem meg rosszulesett ez az egész. Minden, amit mondott. Hogy elkezdett figyelni a környezetére, meg hogy rájött, hogy nem is olyan rossz minden, mint amilyennek hitte, amíg ott voltam. Szerintem inkább jobb tudatlannak és vaknak lenni, mert ha kinyitod a szemed, mindenhol csak rosszat látsz. Komolyan.
Beértünk a kávézóba. Jó meleg volt bent. Szerencsére nem voltak sokan, úgyhogy kaphattunk egy helyet az ablaknál a sarokban. Ott a legjobb. Ott ültünk mindig, régebben is.
Levetettük a kabátunkat, ráakasztottuk a székünk támlájára. A hátizsákomat magam mellé csúsztattam, ahogy Bori is az iskolatáskáját. Néztem, ahogy eligazgatja a haját. Állig érő, szőkésbarna haja van, hullámos is, nekem nagyon tetszik, de ő utálja. Merthogy ritka meg száraz meg töredezett. Ez persze nem igaz. Vagyis hát nagyon értek én hozzá. Ha ritka meg száraz meg töredezett, akkor legyen az. Úgyis az övé lesz az utolsó szó.
– Szóval, tök jól beilleszkedtem – fejezte be.
– Örülök.
Képtelen voltam úgy csinálni, mint aki örül. Nem azzal volt bajom, hogy beilleszkedett, hanem inkább azzal, hogy kicsit olyan lett, mint ők. A többiek. Az egyformák.
Szerencsére nem nagyon figyelt rám, és nem vette észre, hogy valójában egyáltalán nem örülök semminek.
– Na, mesélj te is! Milyen az új suli?
– Elmegy. Igazából nem nagyon szeretek ott senkit. Mindenki kis csoportokba tömörül, és senki nem enged be senkit sehova. Még a pattanásos számítógépbuzik se.
Már nem mosolygott annyira.
– De azért van ott barátod, ugye?
– Hát van, Karesz meg Hubert, de… hogy mondjam? Karesz állandóan tanul és nem kommunikál, Hubertnak meg más barátai is vannak, és azokkal többet lóg. Csak néhány szót váltunk egymással, amikor összefutunk. De azért elvagyok vele. Van neki humorérzéke. Csak állandóan szid vagy gúnyol valakit. Múltkor hangosan beszélt ki előttem meg még pár másik gyerek előtt egy lányt, aki hallotta az egészet, és aztán bőgve rohant a mosdóba. Azóta se láttuk.
Jött a pincér. Forró csokit kértem mindkettőnknek, pedig meg se beszéltük előtte. Mindegy, nem számított.
– Hát mi lett vele?
– Mit tudom én, nyilván kerül minket.
Hallgattunk is egy sort, aztán Bori megkérdezte, hogy viseltem a buszozást. Mert én utálok buszozni. Az emberek olyan utálatosak, hogy azt nézni is rossz. Egyszer láttam, hogy áll egy vénasszony a busz közepén, szorongatja a kis fonott kosarát, alig bír állni, mellette meg ott ülnek valami kis csitri tökmagok, és nem adják át a helyüket. Én is álltam, nekem se jutott hely, de én biztos átadtam volna annak a nőnek.
– Szörnyű, mindenhol iskolások, féltem nagyon, hogy ismerőssel találkozom.
Egyébként a hajammal piszkáltak folyton, mert az olyan hihetetlenül vörös, hogy elképzelni se tudod. Mert a vöröshajúaknak sosem igazán vörös a hajuk, inkább olyan narancssárga, de nekem igen. Azt gondolták, festem a hajam. Festi a franc. Bárcsak festve lenne ilyen, de én így születtem, egy ilyen vörös, göndör lobonccal a fejemen.
– Azért szerintem nem kéne ennyire félned az ismerősöktől – mondta. – Hát most istenem, ha találkozol velük, hát találkozol. Nem fognak agyonlőni vagy valami. Talán fel sem ismernének.
Beszélgettünk még erről-arról, amíg a pincér kihozta a forró csokinkat. Hogy mi van a többiekkel, a régi osztállyal, mióta elmentem. Hogy Marcinak már nem kell szemüveg, Ábelnek meg mindenből egyese van, csak zenéből nem. Már szinte hiányoztak.
Szóval, hozta a pincér a forró csokinkat, mi meg azonnal nekiestünk, pedig nagyon forró volt még.
Aztán csak bámultam a bögrémbe, és azokon járt az eszem, amiket Bori mesélt.
– Valami baj van? – kérdezte.
– Nincs – mondtam, aztán megvontam a vállam. – Csak felfüggesztettek.
– Mi a fene?
– Összefirkáltam az emeleti folyosó falait. Nem nagy ügy.
– Mi van?
– Összefirkáltam. Graffitivel. Az igazgató nagyon mérges volt.
– Mennyi időre függesztettek fel?
– Egy hónapra. Az nem olyan sok.
– Ennyire nem érdekel?
Kellemetlen volt, hogy ennyire elképedve meredt rám. Úgy éreztem, mindenki minket néz, aminek persze aligha volt valóságalapja.
– Mit írtál a falra?
– Szavakat – vontam vállat. Nem akartam elmondani, ő meg tudta, hogy nem is fogom, hát csak a szemét forgatta.
– Ez hányadik nap?
– Hogy nem vagyok suliban?
Bólintott.
– A második.
Egy darabig nem válaszolt, csak lehajtotta a fejét, és merev arccal bámulta a forró csokiját.
– Miért csinálod ezt?
Nem válaszoltam. Mit lehet válaszolni egy ilyen kérdésre?
– Megint iskolát akarsz váltani, vagy mi van? Hm? Bálint, figyelj már! Megint iskolát akarsz váltani?
– Nem akarok – mondtam, és komolyan is gondoltam. Nem jó dolog mindig az „új fiú”-nak lenni.
– Akkor miért cseszed el megint szándékosan?
Tovább hallgattam, ő meg sóhajtott. Hirtelen nagyon megutáltam, jogtalanul, mert nem akart ő rosszat. Meg tulajdonképpen igaza volt, de akkor is megutáltam. Azt is utáltam, hogy ott ülök vele szemben, valami tejszagú kávézóban, és hallgatom, ahogy lecsesz.
Ültünk még egy kicsit, egyikünk se szólt semmit, én meg egyszer csak lehajoltam, és felvettem a hátizsákomat a földről.
– Megyek – mondtam. Nem undokul vagy flegmán, próbáltam a lehető legkedvesebb lenni, mert tudtam én már akkor is, hogy később meg fogom bánni az egészet. Csak egy pillanatra néztem rá, és látszott rajta, hogy megsértődött. – Megyek. Majd találkozunk még valamikor, jó? Ha te is akarod. Én ráérek, tudod.
Szorongatta a poharát, és nem nézett rám, csak úgy maga elé, és jajj, de merev képet vágott. Nagyon rossz volt, ne tudd meg.
– Majd beszélünk még, jó? Meg majd hívhatnál, ha találkozni szeretnél, oké?
Már felöltöztem, a hátizsák is rajtam volt. Csak álltam ott előtte, és vártam valamilyen választ. Nem kaptam. Bocsánatot kellett volna kérnem, de túl ideges voltam hozzá.
– Na, megyek. Szevasz!
És el is mentem. Komolyan. Pedig nem kellett volna.