Mindig péntek (részlet)

Akkor, ötvenhét szeptemberében nagyapám meglobogtatta mama előtt az újságot, majd az asztalra csapta, aztán megint fölkapta, és a második oldal vastag betűs címét háromszor egymás után felolvasta: A megye római katolikus lelkészeinek politikai állásfoglalása. Legyintett egyet, na, te is elmehetsz a papjaiddal. A mama mintha nem is hallotta volna, háttal állt, az utolsó fazekat sikálta éppen a sparhelt előtt, nagyapám meg füstölgött tovább magában az újságok fölött.

   Somogy megye római katolikus papsága egyértelműen megállapítja, hogy Magyarországon 1956. október 23-án ellenforradalmi felkelés tört ki, mely célul tűzte ki a népi hatalom megdöntését.

  Amikor elítéli a múlt antiszocialista rendszer visszaállítására irányuló törekvéseket, kijelenti, hogy rokonszenvvel kíséri a Magyar Népköztársaság forradalmi munkás-paraszt kormányának erőfeszítéseit hazánk boldogulásának, népünk jólétének és életszínvonalának emelése érdekében.

  Örömmel állapítja meg, hogy a kormány erőfeszítései következtében helyreállt a rend, megindult és normalizálódott az ipari, a mezőgazdasági termelés és gazdasági élet. Örömmel tapasztalja azt a jóindulatot, amelynek alapján már eddig is sikerült az egyház és az állam között a békés együttműködést biztosítani.

  Ennek tudatában

  A megye római katolikus papsága készségesen segíti a kormányt nemes törekvéseinek és célkitűzéseinek megvalósításában.

  Ugyanakkor reméli, hogy az alkotmányban lefektetett elvek alapján a lelkipásztori munka továbbra is teljesen szabadon folyhat.

  Mi, katolikus papok – akik töretlen hűséggel és engedelmességgel ragaszkodunk a katolikus egyház fejéhez, a római pápához – a Béke Fejedelmének papjai és keresztény szeretet hirdetői, lelkünk minden vágyával és szívünk minden dobbanásával békét és szeretetet hirdetünk. Ezért szolgálatainkat mindenkor készségesen felajánljuk a katolikus békemozgalomnak, és segítjük a Magyar Népköztársaság Forradalmi munkás-paraszt kormányát béketörekvéseiben.

  Amióta Róma áll, odatörleszkedtek minden hatalomhoz, mert nektek az a legfontosabb, hogy a zsák tele legyen. Tele is volt mindig, pap még soha, semmilyen rendszer alatt nem halt éhen, mindig volt ok, amiért teletömték neki! Ojjanok vattok tik is egytü’ egyig, mint amit a furu kihánt!, mondaná rájuk Örzse néném. Hát eredj csak, imádkozz nekik, én ugyan be nem teszem többet a lábamat a templomba! Eddig se nagyon láttak, ezután meg még úgy se fognak, de engem ne is pap temessen, azt előre megmondom, mert holtomban is kifordulok a koporsómból, ha valamelyik ott nekiáll ájtatoskodni fölöttem! Ezt mondta a nagyapám, és mérgében egy hajtásra kiitta a fröccsét, sőt egy másikat is töltött utána, a mama pedig még mindig azt a fazekat sikálta. Nem hagyta abba, úgyse tudta volna elmagyarázni  a nagyapámnak, hogy a hitnek semmi köze a hatalomhoz, vagy hisz az ember, vagy nem, az  teljesen mindegy, hogy a kormány meg a papok mit mondanak.

  Álszent csuhások! Ennyit tett hozzá végül, mielőtt összecsapta az újságot, és felállt a helyéről. De ezúttal nem indult el mindjárt az istállóba, hogy megnézze a lovait, a marhákat, mintha náluk keresne vigasztalást – mert az volt a legkedvesebb tevékenysége ebéd után, hogy elolvasta az újságot, megivott egy fröccsöt, és hátrament a lovakhoz meg a marhákhoz –, hanem téblábolt még egy kicsit a konyhában, mintha nagymamám ellenérveit várná. De az nem szólt egy szót sem, magában sem gondolt semmit, azon kívül talán, hogy a papok is csak emberek, amúgy meg nem az ő dolga, hogy ítélkezzen fölöttük, a Jóisten majd elvégzi odafönt a mennyben, az ő dolga itt annyi csupán, hogy tisztességesen éljen, eljárjon vasárnaponként a misére, legalább a nagyobb ünnepek előtt meggyónjon, és minden este imádkozzon a családjáért, a saját lelki üdvéért meg a hitetlen uráért.

  Hányszor hallotta tőle, hogy mindenét ezzel a puszta két kezével szerezte meg, senkitől nem kapott ő semmit, sem az elmúlt, sem a mostani rendszertől, mindent saját erejéből, egymaga teremtett elő, amióta ismerte, ezt hallotta tőle, éppen ezért nem is bízhat ő saját magán kívül senkiben, legföljebb a jószágában, mert az még sose hagyta cserben.

  A lovaim, a marháim, az én jószágom, így beszélt róluk, aztán később, mikor a téeszszervezésen is túl voltak, keserűen mindig hozzátette magában, ami a jószágomból megmaradt, mert csak egy lova meg egy vemhes tehene maradt, a disznókat is mind elvitték, csak a lábasjószág meg pár galamb maradt a dúcban, mert az nem kellett nekik, a földből meg a háztáji, mert ahogy a rendelet is kimondta, annak kivételével a tag köteles a termelőszövetkezet közös használatába adni a saját, valamnit a vele közös háztartásban élő családtagok tulajdonában, haszonélvezetében, haszonbérletében vagy bármilyenn más jogcím alapján használatában lévő összes földet – ideértve a legelő- és erdőilletőséget is.

  Dehogy sírom én vissza a régi világot, eszem ágában sincs visszasírni! Még akkor este is csak ezt ismételgette, amikor az összes állatát elhajtották. Én egyet tudok, de azt biztosan, a mi fajtánknak mindegy, milyen világ van, a parasztembernek dolgoznia kell, másban úgysem bízhat, csak  a jószágban meg a két kezében. Ha nem fogja meg az eke szarvát, lehet itt akármilyen világ, mondhatnak akármit odafönn a nagyokosok, mint negyvenötben is a miniszterünk, mert ezek azt hiszik, majd ők megmondják a parasztnak, hogyan kell. Lett volna csak itt, majd én  odafogtam volna az eke elé! Majd én megmutattam volna neki, hogy a füldet akkor is meg kell művelni, ha a miniszter urat fogjuk az eke elé! Én mondom neked, lehet itt akármilyen világ, parasztember a jószágon kívül csak a két kezére számíthat, meg reménykedhet, hogy az időjárás nem fordul ellene, mert az a legnagyobb ellensége vagy barátja, nem a szomszédja, én ezt is jól megtanultam. Csinálhat az ember akármit, ha egy jégverés vagy egy korai fagy elviszi a termést, hiába dolgozott, elég egy hosszú aszályos hónap, mindene odavan, ha meg sok eső esik, mindene kirohad.

  Te magad is láthatod, akármilyen világ van is, a parasztember legfőbb támasza az égben van, a felhőben, amiből az eső esik, a napban, ami vagy süt, vagy nem süt. Úgyhogy jöhet ide nekem még egyszer szónokolni maga az atyaúristen is, annak a szavára se adok, mind csak a saját hasznát nézi, a paraszt meg szakadjon bele a munkába, azzal senki se törődik, hogy ővele mi lesz, föl is fordulhat azoktól a nagyokosoktól ott fönn a székesfővárosban!

  Egyre jobban belehergelte magát, vasárnap délutánonként, máskor is, csak akkor fogta halkabbra, mikor a mama már megelégelte, fejével a búbos kemence felé bökött, és abból aztán a nagyapám rögtön tudta, hogy a Mári néni miatt nem árt halkabban beszélni.

  Nagyapám meg közben ki-kilesett a konyhaablakon, nem tűnik-e föl a szomszédasszony, aki elől mindenki menekült a faluban. Ha szóba is álltak vele, mindig az ellenkezőjét gondolták még annak is, amit kérdezett, mert pontosan tudták, hogy ötvennyolc nyarán ő adta tovább a pártbizottságnak, hogy a kocsmában a suszter azt találta mondani a kocsmárosnak, hogy ő a Dráva másik oldalán élő rokonaitól tudja, Jugoszláviában a rádió is bemondta, Tito nagyon mérges lett Rajkék miatt, be is jelentette, hogy ezek után majd ő csinál október huszonharmadikát.

  El is vitték  a susztert, az eset óta meg a faluban senki sem mert az asszony előtt beszélni, tartottak tőle, mert akkor is a kocsma nyitott ajtaja előtt szöszmötölt, úgy tett, mintha éppen csak leszállt volna a kerékpárjáról, a cekkerében matatott, közben meg kihallgatta, mit beszélnek a söntéspultnál az emberek. Mikor a kocsmáros kiment megnézni, hogy mit akar, invitálta, jöjjön be, vagy menjen haza, asszony hetet-havat összehordott. Nyíltan nem akartak szembeszállni vele, kiközösíteni se merték, attól féltek, akkor még nagyobb bajkeverőt ültetnek a nyakukba. A szegény suszter fizette meg a falu nevében a tanulópénzt, izgatásért nyolc hónapot kapott, és le is kellett ülnie.

  Nagyapám lesett ki az ablakon, és csöndesebben folytatta, a nagymamám meg az edényeket pakolta, közben rá-rápislantott, és ha magában gondolt is valamit, akkor nyilván csak azt, hogy te is hiába töröd a fejed ilyesmiken, nem érdemes. Magában ezt gondolta, de mondani nem mondott semmit, még csak nem is bólogatott, hagyta, hadd mérgelődje ki magát nagyapám, akkor se szólt bele, ha bejött a pajtása, Kálmán bácsi, és együtt folytatták, mit akarnak ezek most a lenini úttal, a háborút is a Sztalin nyerte meg, nem a Lenin!

  Később is Sztalinnak mondta a Sztálint, nem úgy, ahogy mi tanultuk, én persze ezt sem tettem szóvá, ugyanolyan értelmetlenség volt a szememben ez a név, mint a többi, Koszigin koszba utaztott, ennyit jelentett nekem a világpolitika, a múlt meg a háború, és persze Kálmán bácsi is, amint kaján vigyorral mesélte, hogyan iszkolt mindenki, amikor gyüttek a csöndérek. Így mondta, csöndérek, és csillogott a szeme, mintha már a sokadik fröccsét inná a nagyapámmal.

  Mit szólsz, pajtás,  a pápisták is színt vallottak!, ez volt Kálmán bácsi első mondata, mindjárt kinn a kapuban, nagyapám meg csendre intette, gyere, pajtás, menjünk beljebb, de az csak nem hagyta abba, rázta a fejét, és szinte suttogóra fogva hadarta, láttad?, szinte szóról szóra ugyanazt mondták, mint májusban a mieink.

  A Somogyi Református Egyházmegye lelkésztestülete 1957. május hó 21-én tartott beható tanácskozása megállapítja, hogy egyházunk népe az október-november havi események próbái idején, az Isten igéjére való figyelés tekintetében, tehát hitében és szeretetében is megméretett, és egy része híjával találtatott.

  Egyházunk az állammal kötött egyezményt, mint egyedül járható utat, magára nézve kötelezőnek tartja, és keresztyén felelősséggel támogatja a Magyar Népköztársaság forradalmi munkás-paraszt kormányának népünk felemelkedéséért és jólétéért vívott erőfeszítéseit, továbbá részt kíván venni a sebek gyógyításában.

  A lelkésztestület számára hitben elfogadott tény az, hogy egyházunk szolgálata a szocializmust építő Magyar Népköztársaságban megy végbe, melyet szeretett hazájának tekint. Békéjéért, mely az emberiség békéjével elválaszthatatlanul összefügg, minden tőle telhetőt megtesz, és örömmel ajánlja fel szolgálatait az Országos Béketanács Református Bizottsága munkájának minél eredményesebbé tétele érdekében.

  Nyilván a szájukba adták, nagytiszteletű elvtársaim, ha jót akartok magatoknak, akkor ezt az utat követitek, különben megnézhetitek magatokat. Előírjuk, elintézzük. Mindenre van emberünk. És most a pápisták is.

  Mire számítottál pajtás?, ezt kérdezte nagyapám, mert addig meg sem szólalt, csak somolygott a bajsza alatt. Álszent csuhások! Ennyit fűzött hozzá, a mama meg csöndben rászólt, hogy ne beszéljen így, mert megveri az Isten, nagyapám erre elhúzta a száját, jó neked, hogy minden mesét elhiszel!

  Kálmán bácsi nyakas kálomista volt, nem tudott belenyugodni, hogy ilyen könnyen megy a behódolás. Hiába tudta, hogy egyházának nem volt más választása, hogy meg kell adni a császárnak, ami a császáré, az istennek, ami az istené, akkor is nagyon zokon vette.

  Nem nyugodhatott. A végén kuláklistára kerültek, Kálmán bácsi másik két falubelivel, akik hozzá hasonlóan nem tartották a szájukat, aztán munkásőrök akartak igazságot szolgáltatni nekik a Jóisten helyett. Még abban az évben október végén autóval megjelentek náluk egy este, elvitték mind a hármukat, a mezőn jól összeverték, aztán fegyverrel kényszerítették őket, hogy üssék egymást, ők meg karba tett kézzel röhögtek, nézd a kulákjai, jól elagyabugyálták egymást!

  Addig verették egymással őket, közben persze maguk is besegítettek, míg végül a harmadik ottmaradt vérbe fagyva, magatehetetlenül a földön. Még aznap éjjel bele is halt a verésbe. A munkásőrök két hónapot ugyan vizsgálati fogságban töltöttek, de a pártbizottság csak kijárta, hogy felmentsék őket. A jóérzésű bíró nem is vállalta az ügyet, azt mondta, inkább soha többé nem lépi át a bíróság küszöbét, de ezt a kérést ő nem hajlandó teljesíteni, szándékos emberölést semmi szín alatt nem fog felfüggeszteni. Pedig fenyegetőztek, hogy majd az ülnökökön keresztül juttatják érvényre az akaratukat, és amikor majd a munkásőrség bevonul, nem lesz ám szívderítő látvány az a sok szürke egyenruha ott a tárgylóteremben. Végül egy másik járás bírósága hozott ítéletet, a két súlyosabb egy-egy évi, az enyhébb nyolchavi börtön lett, halált okozó súlyos testi sértés bűntettében. Később olyan sok panasz érkezett az ügyben a Legfőbb Ügyészséghez, hogy kénytelenek voltak kivizsgáltatni a Központi Ellenőrző Bizottsággal. A munkásőrök helyi vezetője mindössze annyit tudott hozzáfűzni a kérdéshez, hogy nekik szándékukban állt megbüntetni őket, már csak a többi a munkásőr okulására is, ha nem így lett volna, elintéztethették volna a rendőrséggel, hogy ne találják meg a tetteseket. Meglett volna arra is a módszerük.

  A munkásőrök megyei parancsnoka mellét kidüllesztve állt oda a Legfőbb Ügyészség vizsgálója elé. Az öt közül az egyik munkásőr pedig, aki mellesleg máshol, egy másik verésben is részt vett, még rá is tromfolt, szerinte mindössze annyi kifogásolható volt az eljárásukban, hogy nem jól szervezték meg a dolgot, mert fölismerték őket. Ezt az embert aztán egy évre felfüggesztették a munkásőrségből, és szigorú pártbüntetést, megrovást kapott. A Legfőbb Ügyészség törvényességi óvást nyújtott be az ügyben. A vizsgáló távozása előtt fejcsóválva halkan megjegyezte, amit a párt egyik kezével felépít, azt a másikkal lerombolja.

  A pártbizottság valahogyan mégis el tudta simítani az ügyet, a munkásőröket fölmentették, és utána a falujuk utcáján, a tulajdon házától alig ötvenméternyire, a szemébe röhögtek a halálra vert ember legkisebbik fiának, húzódj a fal mellé, kulák, különben úgy jársz mint az apád! Nem néztek azok ott se istent, se embert. A leghitványabb, semmirevaló nép állt közéjük. Ezen szavakkal mesélte nagyapámnak Kálmán bácsi. Meg azt is, hogy miután az illető felesége sírva kérdezte tőle, hogy mit vétettek ők ezek ellen az emberek ellen, vagy bárki ellen is a faluban, mikor csak tisztességesen művelték a földjeiket, amiket az apjuktól meg a nagyapjuktól megörököltek, akkor ő azt válaszolta neki, hogy éppenséggel ez szúrta a szemét ezeknek a bitangoknak, mert ezek az eszükkel meg a szorgalmukkal sose tudtak boldogulni.

  Az eset után aztán Kálmán bácsi megállt egyszer lovas kocsival a másiknak a háza előtt, akivel életben maradtak. Lekászálódott a bakról, körülnézett, majd elindult befelé. Az ugató kutyát félrelökte az útból, és ment egyenesen a bejárat felé, de már jött is vele szembe a gazda. Már messziről megemelte a kalapját, és beljebb invitálta a verandáról.

  Halottak napja után lehetett, talán negyedikén vagy ötödikén, kora délután, de még sütött a nap. A malomból jössz?, kérdezte jó hangosan, és csak utána nyújtott neki kezet. Kálmán bácsi bólintott, mert volt a kocsin három zsák búzája, amit jövetben leadott, hogy majd visszafelé fölveszi. És így mentek be. A másik hellyel kínálta, meg se kérdezte, mi járatban van, rögtön mesélni kezdett.

  Hiába, most ezek lettek itt az urak!, legyintett lemondón a férfi, mikor kiitták a maradék borát, mert Kálmán bácsi már fölállt, menni készült. A másik követte, lassan, határozatlanul, mintha még mondana valamit, de elharapta a szót.

  Sehogy sem akaródzott neki kinyögni, hogy ő tehet róla, igazából ő a hibás. Ő tehet róla, ő ütötte meg annyira, hogy megtántorodott. A torkára vágott a tenyere élével, csoda, hogy ott helyben ki nem lehelte a lelkét. Utána már nem is merte bántani, csak néztek egymásra ők ketten, akik még eszméletüknél voltak, és nem mozdultak. A munkásőrök is mintha megijedtek volna, az egyik odalépett a földön fekvő mellé, gyomorszájon rúgta, majd a lábával megemelte, megnézte, lélegzik-e, akkor már erősen zihált, de csukva volt a szeme. Majd reggelre kialussza!, nézett hátra a társai felé, azok meg kényszeredetten felröhögtek, de nem léptek közelebb, hanem intettek neki, hogy siessen, és otthagyták őket a mezőn, a félig agyonvert társukkal.

  Isten veled!, tolta följebb a kalapját a férfi, miközben a kerítéslécen támaszkodva hosszan nézett Kálmán bácsi után, és ugyanaz a tehetetlenség dolgozott benne, mint amikor az agyonvert társuk családjával, a tizenhat éves fiával meg a tizenhárom éves lányával kellett találkoznia. Nem tudott a szemükbe nézni. Mintha vádolták volna, de főleg a feleség, akinek köszönni is csak szemlesütve tudott, nem állta a tekintetét, mert folyton látta benne a kimondatlan kérdést, hogyhogy te élsz, az uram meg halott? Hiába vigasztalta otthon kérdezés nélkül is az asszony, hogy ne eméssze magát, nem tehet semmiről, amúgy sem egyedül ütötte, Kálmán bácsi is ott volt, de ezzel csak olajat öntött a tűzre. A végén rárivallt, hogy hallgasson el, az asszony meg inkább elharapta a nyelvét, többet meg se említette azt az éjszakát.

  Hiába, most ezek lettek itt az urak!, visszhangzott Kálmán bácsi fejében a férfi lemondó hangja, mikor már hazafelé poroszkáltak vele a lovak. Látta maga előtt a férfi zavart tekintetét, nem kellett mondania semmit, kiolvasta a szeméből, hogy várja a kérdést. Muszáj volt? Utóvégre hárman voltunk, három férfi, tiltakozhattunk volna, mondhattuk volna, hogy inkább lőjenek bennünket agyon.

  Ült Kálmán bácsi a bakon, elnézett jobb kéz felé, az erdő irányába. A harag hatalom nélkül semmit sem ér!, húzta össze fázósan magán a posztókabátját, megigazította térdén a pokrócot, mert tényleg fázott. Olyan helyre értek, ahová az út menti jegenyék nem engedték be a napot. November eleje volt, kora délután, elég alacsonyan járt már a nap.

A regény idén novemberben jelenik meg a marosvásárhelyi Lector Kiadó gondozásában.

Havas Judit

Kányádi Sándor

Az Egyetemi Színpadon a 70-es évek végén egy sorozatban a határon túli irodalmat mutattuk be. Amikor éppen felvidéki írók estjét tartottuk – amelyen megjelent Dobos...

Havas Judit

Kányádi Sándor

Az Egyetemi Színpadon a 70-es évek végén egy sorozatban a határon túli irodalmat mutattuk be. Amikor éppen felvidéki írók estjét tartottuk – amelyen megjelent Dobos...

Bolyos Miklós

Bodor Anikóra emlékezve

  Egy eső áztatta áprilisi délutánon mintegy harminc ember gyűlt össze a zentai Felsővárosi temetőben, hogy virágkoszorúkkal és zeneszóval emlékezzen meg Bodor...

Bolyos Miklós

Bodor Anikóra emlékezve

  Egy eső áztatta áprilisi délutánon mintegy harminc ember gyűlt össze a zentai Felsővárosi temetőben, hogy virágkoszorúkkal és zeneszóval emlékezzen meg Bodor...

Lovas Ildikó

Szép Amáliák (részlet)

1952. december 27-én, amikor a színház épületéből Szép Amália kilépett a Fő térre, olyan sűrű volt a köd, hogy a villamos nehéz, bordó testét...

Lovas Ildikó

Szép Amáliák (részlet)

1952. december 27-én, amikor a színház épületéből Szép Amália kilépett a Fő térre, olyan sűrű volt a köd, hogy a villamos nehéz, bordó testét...

Klamár Zoltán

Utólagos feljegyzések

  Naplót írok, s valójában életem eseményei érdekelnek a legkevésbé. (Illyés Gyula)   Újra háború van, de most Kelet-Európában. A hírek...

Klamár Zoltán

Utólagos feljegyzések

  Naplót írok, s valójában életem eseményei érdekelnek a legkevésbé. (Illyés Gyula)   Újra háború van, de most Kelet-Európában. A hírek...

Pulai Árpád, 1986 Verbász

  2012-ben szerzett diplomát a belgrádi Iparművészeti Kar textiltervezői tanszékén. Nevéhez fűződik a szenttamási Čunak Hagyományőrző Egyesület...

Pulai Árpád, 1986 Verbász

  2012-ben szerzett diplomát a belgrádi Iparművészeti Kar textiltervezői tanszékén. Nevéhez fűződik a szenttamási Čunak Hagyományőrző Egyesület...

Oroszi Armand

Sivatag

  Itt vagyok, s voltam Egyedül, s majdhogy holtan Dalom száll, magányosan s szárazon csak úgy, akár a homokszem át a pusztaságon.   Itt vagyok, s voltam Holnap más leszek, mondtam...

Oroszi Armand

Sivatag

  Itt vagyok, s voltam Egyedül, s majdhogy holtan Dalom száll, magányosan s szárazon csak úgy, akár a homokszem át a pusztaságon.   Itt vagyok, s voltam Holnap más leszek, mondtam...

Fehér Miklós

December

    – Miért van ilyen sötét?   – Mert december van.   – És decemberben mindig hamar sötétedik?   – Igen.   Lindgren maga elé tekintett. Kék szemeivel...

Fehér Miklós

December

    – Miért van ilyen sötét?   – Mert december van.   – És decemberben mindig hamar sötétedik?   – Igen.   Lindgren maga elé tekintett. Kék szemeivel...

Kovács Jolánka

A hegy és a csenevész fácska

Volt egyszer egy hatalmas, kopár hegy.   Ó, ez a hegy nagyon büszke volt arra, hogy milyen magas, milyen erős! Őt aztán senki sem tudta megmozdítani. Eső, jégeső, vihar, hóvihar –...

Kovács Jolánka

A hegy és a csenevész fácska

Volt egyszer egy hatalmas, kopár hegy.   Ó, ez a hegy nagyon büszke volt arra, hogy milyen magas, milyen erős! Őt aztán senki sem tudta megmozdítani. Eső, jégeső, vihar, hóvihar –...

Boros György 1934, Szabadka

  A belgrádi Tanárképző Főiskolán diplomázott 1955-ben festészet szakon, Ante Abramović osztályában. 1955 és 1996 között megszakítás nélkül...

Boros György 1934, Szabadka

  A belgrádi Tanárképző Főiskolán diplomázott 1955-ben festészet szakon, Ante Abramović osztályában. 1955 és 1996 között megszakítás nélkül...

Ratković (Acsaji) Györgyi, 1986, Zenta

  Első művészi ismereteit, mind elméleti, mind gyakorlati téren, Skrabány Viktor festőművész óbecsei műtermében szerezte. 2005–2009 között az újvidéki...

Ratković (Acsaji) Györgyi, 1986, Zenta

  Első művészi ismereteit, mind elméleti, mind gyakorlati téren, Skrabány Viktor festőművész óbecsei műtermében szerezte. 2005–2009 között az újvidéki...