Ördöglámpás

Ördöglámpás

Szerző: Skrabány Viktor (Fotó: Molnár Edvárd)

 

Ott ültél velem szemben, apró orrodon tenger sok szeplő, csavargattad a hajad, ahogy én is szoktam. Alig vártuk mostanában, hogy este legyen. Ezekben a napokban a találkozásaink adtak értelmet, célt nekünk. Úgy láttam, szívesen hallgattad a történeteket, bár néha talán nem értetted, miért éppen azt mesélem, amit. Aztán az egyik este mind a tizenhárom éved bátorságát összeszedve végre megszólaltál.

  ‒ És te valóban szeretsz engem? ‒ kérdezted.

Jaj, már te is ezzel gyötörsz… ‒ gondoltam magamban. A szót sem szerettem, kerültem, mint az izzó lávakövet – ráadásul milyen különös is ezt a te szádból hallani… Tőled, aki a kislánykori másom vagy.

  ‒ Hát persze hogy szeretlek, hogy jut eszedbe ilyet kérdezni! Nem is tehetnék mást, hiszen mi egyek vagyunk ‒ válaszoltam gondolkodás nélkül.

  ‒ Biztos vagy ebben? ‒ néztél mélyen bele a szemem közepébe, és én nem tudtam kitérni a tekinteted elől.

Abban biztos voltam, persze, hogy egyek vagyunk, hiszen ő én lesz, én pedig ő voltam tizenhárom évesen. De hogy valóban szerettem-e, s hogy jól szerettem-e, ebben hirtelen elbizonytalanodtam. Mert ha valóban szerettem volna, akkor nem hagyom el, nem felejtem ott sehol, nem hazudom el őt soha, senki kedvéért.

  ‒ Igazad van. Azt hiszem, nem szerettelek igazán. Kérlek, ne haragudj rám. Illetve: haragudj nyugodtan, minden okod megvan rá, de… Tudod, mit? Eszembe jutott egy történet, elmesélem neked.

 

  Élt egyszer egy kicsi meseváros kellős közepén egy lány. Nem is volt olyan kicsi az a város, amelyben élt, és most jut eszembe, annyira mesebeli sem volt.

  A lány mindig egyedül sétált a girbegurba utcákon, olyan árván és magányosan járt-kelt a világban, mint egy ruháról leszakadt cérnaszál. Az ilyen lányok nyomába hamar szegődnek éhes farkasok, az ő nyomába is odaszegődött a férfinép, mert azt hitték, nincs senkije. Mások bezzeg úgy jártak, mint a gerlék, mert az volt a szokás, a rend, hogy mindenki találja meg a párját, és ha megtalálta, onnantól kezdve együtt menjenek, ahová csak lehetséges, mintha valami láthatatlan ragasztó tapasztaná őket össze. A lány erre képtelen volt, és nyomasztónak is találta volna ezt. Persze, igazából sosem volt egyedül, volt ebben valami hamisság, de ha valamennyire el is tudott maga mellett fogadni valakit, mindig letagadta, megtagadta őt. Nem lehettek bolygók körülötte, csak ideig-óráig világította meg őket csalóka fényével.

  Én azonban tudok valamit, amit szinte senki nem tud róla: hogy nemcsak a másikkal nem volt elégedett soha, hanem saját magával sem. Egészen kicsi korától nyomorgatta az, hogy nem hasonlított a többi kislányra, nem volt ugyanolyan kiskocka a sorban. Amíg gyenge a váll, addig ez nem könnyű útravaló, inkább nehéz batyu. Hallgatag volt, kerülte a többi gyereket. Lányok között különösen rosszul érezte magát, mert az ő haját nem lehetett csinosan megfésülni, sőt egyáltalán megfésülni, szégyellte a szeplőit is, azt gondolta, ő soha nem lesz a világközepe senkinek.

 

  – Nagyon is megértem őt. Én is ettől félek legjobban mindig…

  – Ugye, milyen ismerős! De hallgasd csak tovább a mesémet, mert most jön még a java. Szerintem talán ezért történhetett meg az vele, hogy hamar elvadult, elkezdték érdekelni a fiús játékok, a csavargások.

 

  Ahogy teltek-múltak az évek, a kicsi lány almái mégiscsak szépen beértek: szeme ígérettel volt tele, teljében lett a szépségnek, annak a bűvös erőnek, amellyel szemben a férfinép védtelen. Amikor megérezte ezt a hatalmat magában, használni is kezdte, néha helyes dolgokra, de megesett, hogy helytelenekre is. Gyakran volt kedvetlen és szeszélyes, bántotta azokat, akik mellette akartak lenni. Szigorú szabályok tömlöcébe zárta őket, mégis, azok megpróbáltak kitartani mellette. Nem tudták, hogy ez teljesen reménytelen. Ha pedig lázadozni kezdtek, lett is belőle rögtön csetepaté, veszekedés, márpedig a lány a veszekedéseket és az ajtócsapkodásokat kifejezetten utálta. Inkább egy másik, felé dobott indát kapott el. Így élt indáról indára kapaszkodva.

  Szeretett így élni? Nem. Elátkozott, elvarázsolt királylánynak érezte magát, aki ítéletnapig ül a saját átkába burkolva, s azt is érezte, hogy ebből az átokból nem lesz, aki megszabadítsa. Nem lesz olyan herceg, királyfi vagy, üsse kő, akár kisinas, aki ki tudja bontani álruháiból, hiszen maga is csupa álkirályfival vette körül magát, nem valódi hőssel. Nem is voltak képesek valójában harcolni érte, inkább csak mindig megalkudtak azzal, amit elérhettek. Az elszégyellt idővel.

  Rájött, hogy céljai sincsenek. Hogy napra nap telik úgy el, hogy csak vetődik, sodródik ide-oda. Nem tart még ott, hogy kikössön – ezzel mentegette magát mindig. De most arra is gondolt, hogy fütyülni fog arra, hogy éppen hol nem tart még.

Sosem fogok „ott” tartani, mert úgysem tudom, mi az az „ott” – gondolta, és ettől megnyugodott.

  Arra is rájött, hogy nincs saját ereje: kölcsönerőkből él. Pedig amíg nem áll meg a saját lábán, addig nem is várhatja, hogy olyan ember jöjjön vele szemben, akivel nem csak elherdálni akarja az idejét.

  Egy reggelen elhatározta, hogy nem kapaszkodik újabb indába, nem szökdécsel fejről fejre a zsombékokon, hanem magában marad.

  Az első hetek borzalmasak voltak. Igaz, nem is lehettek mások, hiszen nem történt vele semmi. Nem volt mit elfogadnia, ő viszont nem tudott a saját képzeletbeli tálcájára tenni semmit sem.

  Elhatározta, hogy feljegyzéseket készít a napjairól. Beleír mindent, ami megtetszik neki, ami megérinti őt. Az első időszakban elég soványka volt az eredmény, csak pár sorra futotta. Arra gondolt, hogy engedékenyebb lesz magával: nem vár nagy dolgokat, hanem az egész piciket is jegyezni fogja. Megszámolgatta a gyümölcsök gerezdjeit, próbálta kiismerni titkos rendjüket. Megörült, amikor észrevette, milyen szép erezete van a héjából kifordult diónak.

  Elkezdte figyelni a viselkedését. Mikor fél oktalanul, mikor tesz nagyító alá egy sérelmet. Meg meri-e védeni az igazát. El meri-e mondani, amit gondol, vagy inkább csak mindent kútmélyen eltemet magában. Ki mer-e állni saját maga mellett? Egyáltalán: van-e saját akarata.

 

  ‒ Jó, jó, de meddig járkál még egyedül? ‒ kérdezted türelmetlenül. Beláttam, hogy neked ez nem túl szórakoztató, ehhez még kicsi vagy. Én pedig elfáradtam, kedvem lett volna abbahagyni a mesélést.

  Szótlanul néztem csak magam elé. Nem tetszett ez neked. Előkaptad a színes ceruzáidat, mert megígérted még a mesekönyv elején, hogy ha bajba kerülök, segítesz. Hogy te nem hagysz magamra úgy, ahogyan én tettem veled. Valamit sebesen rajzolni kezdtél, de eltakartad a kezeddel, hogy ne lássam, mi lehet az. Amikor készen lett, így szóltál:

  ‒ Most már abba ne hagyd! Menj tovább!

  Tovább folytattam hát a mesélést, ahogy kérted.

 

  …Így teltek a hetek egymás után. Naponta más feladatokat adott magának. Kitalálta, hogy össze fogja gyűjteni azokat a tárgyakat, növényeket, amelyeken piros színt lát. Elhatározta, hogy felmegy a közeli hegyre, az állatfejes kősziklákhoz. Felsétál a régi fürdő melletti úton, végigmegy az utca végéről nyíló ösvényen, és máris az egykori kőbányánál lehet. Oly sokszor járt ott, de egyedül még soha! Onnan fog lenézni a városra, a parányi lámpásokként világító házakra. Aztán meglátogatja a fehér nyárfa tündérét, és kimegy újra az erdőbe is, hiszen ott mindig jól volt, ott mindig jól érezte magát – mégis, csak akkor ment oda, ha valaki elhívta. Egyéb napokon soha. Pedig minden évben legalább százhuszonhatszor volt pompás idő, sőt előfordult olyan év, amikor többször is. És az esős napok is izgalmasak, meg amikor kövér jégcsapok lógnak a faágakon, azok is! Ha ezeket is beleszámolom, háromszáz jó nap fölött tartunk. De ha nem veszi észre őket, a lehetőségeit, csak megannyi veszteség…

  Újra kell tanulnia a világot, úgy kell újra elindulnia, mint kicsi korában, amikor még a mamája kezébe kapaszkodhatott. Most nincs mamakéz, a saját kezét kell megfognia. És akkor azt érezte, hogy egy kislány is felé nyújtja a kezét. Eleven kislány volt, orrán maréknyi szeplő, éppen úgy nézett ki, mint te!

  Tehát, kimegy az erdőbe – s mert titokban te is vele leszel, így nem fog félni már. Elhatározta, hogy elhívja magával az ürességet is, mert rájött, hogy egyetlen igazán régi és kitartó ismerőse van: az üresség. Vele meghitt kapcsolata volt nagyon, nagyon régóta. Barátságnak nem nevezhetném, mert a barátok nem kínozzák egymást, ez a testetlen, megfoghatatlan, alaktalan valami viszont sokszor kínozta, gyötörte őt. Gyakori vendég volt nála. Sokszor próbálta megszólítani, szóba állni vele, mert bár sosem látta őt, sosem jelent meg neki, mégis szinte mindig, mindenhol ott volt. Úgy érezte, hogy kitölti a testét: tőle nem fér belé senki és semmi sem. Hogy miért belőle táplálkozott, ő pedig miért hagyta, hogy ilyen nagyra hízzon benne, azt nem tudta. Azt tudta csak, hogy ha sokáig eteti még magából, akkor előbb-utóbb el fog fogyni, és akkor nem lesz többé a világban. Igen ám, de ha az üresség egy napon mégis kihátrálna belőle, mi lesz a helyén? Mivel fogja feltölteni azt?

  Elhatározta, hogy összeírja magának, hogy mi mindent fog megcsinálni a jövőben. Például megkeresi az ezeréves tölgy maradványait Zsennye határában. Holnap pedig meglátogatja nagymamát, csak úgy.

  Amikor odaért nagymama házához, azt látta, hogy nem egy, hanem két faajtó van a házon. Szakasztott egyforma mindkettő. Nem értette, hogy lehet ez, hiszen annyiszor járt már nála, ismerte a házat, az ajtót, most mégis két ugyanolyan ajtót látott egymás mellett, mintha ikertestvére nőtt volna a másiknak, pedig biztos volt abban, hogy nem káprázik a szeme. Nagymama csak az egyik mögött lakhat ‒ de vajon melyik mögött? Találomra benyitott az egyiken. A kapu mögött illatos kert terült el. A kertben egy tündér ült, feslő pipacsok között.

  − Gyere csak, gyere! – integetett felé a tündér. − Nagy bajban lehetsz, ha hozzám jöttél.

  A lány erre a mondatra felkapta a fejét, hiszen csak úgy benyitott egy ajtón, és hogy miért éppen azon a kettő közül, arról fogalma sem volt.

  A tündér hófehér haja kontyba volt összefogva, parányi orrán szemüveg.

  − Ülj csak ide mellém, örülök, hogy itt vagy. Szívesen bemutatkoznék neked, de sajnos nem emlékszem a nevemre. És te ki vagy? Hozzám akkor jönnek az emberek, amikor azt érzik, hogy megfeneklett az életük. Hogy léket kapott a hajójuk, kútba esett az aranyorsójuk, érted, mire gondolok, ugye?

  − Értem, persze. Köszöntelek, Tündér, bevallom, megleptek a szavaid. Hogy nagy bajban vagyok-e, nem tudom. Biztos vannak nagyobb bajok is az enyémnél.

  − Meglehet. Látod, én jól vagyok, pedig egyedül vagyok. Nagyon, nagyon régóta vagyok egyedül. Sokszor nem is emlékszem arra, hogy milyen volt előtte. Most sütöttem levendulás süteményt, kérsz belőle? Aki ebből eszik, annak könnyebb lesz felejtenie. Vagy emlékeznie.

  − Kérek − felelte a lány. – Hogy ki vagyok? Azt éppen magam sem tudom, de talán nem is fontos.

 − Magam is így vagyok vele: én sem tudok sokszor magammal kapcsolatban alapvető dolgokat. Mondd csak, mit kerestél tulajdonképpen, amikor benyitottál ezen a kapun?

  − Semmit. Nem keresek már nagyon régóta semmit, és hiába is keresnék, úgysem sikerül semmi nekem.

  − Semmi sem sikerül? Akkor hogy tudtál bejönni egyedül ezen az ajtón?

  − Miért, ez siker?

  − Az ám! – mosolygott a tündér, és egy tálca süteményt nyújtott felé. Ismerős, virág alakú, lekvárral összeragasztott süteményeket látott a tálcán, pontosan olyat, amilyet a nagymamája sütött gyerekkorában. Igaz, levendulának hírét sem hallotta ez a sütemény, de ezt nem tette szóvá, úgy megörült a látványnak. Nagymama már régóta nem süt ilyet, mert nem emlékszik arra, hogyan kell virág alakú süteményt sütni. Vagy bármilyen süteményt. Arra sem emlékszik, hogy létezett ilyen egyáltalán. A tündér viszont pontosan ezzel kínálta meg, és ettől jókedve lett.

  − Aki idejön, az mind azt mondja, hogy ismer, hogy emlékszik rám. Te is emlékszel még rám? – kérdezte a tündér. – Ezt csak azért kérdezem, mert én nem emlékszem rád. Ha viszont bemutatkozol, akkor rövid ideig talán meg tudom jegyezni a nevedet. Igaz, ha legközelebb jössz, újra be kell majd mutatkoznod, mert addigra el fogom felejteni sajnos.

  − Azt tudod, hogy hány éves vagy? – kérdezte a lány.

  ‒ Hány éves? Biztosan nagyon sok. Tudod, itt, ebben az örök kertben, ahol élek, nem számít az idő. Egyik nap olyan, mint a másik, csak ritkán történik valami változatosság. Mondjuk, ha olyan kedves vendégem jön, mint amilyen te vagy. De tényleg, elmondod azért mégis, hogy ki is vagy tulajdonképpen? ‒ mosolygott rá a tündér, aki, ha kicsit ráhunyorított, egyre jobban kezdett hasonlítani a nagymamájához.

  ‒ Az előbb már mondtam neked ‒ füllentett a lány, mert hirtelen nem is tudta, mit mondjon.

  ‒ Hát persze ‒ kacagott a tündér ‒, persze hogy mondtad, csak biztos ezt is elfelejtettem. Kérsz levendulás süteményt? Most sütöttem. Aki ebből eszik, annak könnyebb lesz felejtenie. Vagy emlékeznie… ‒ ismételte el újra a mondatokat, mintha akkor jutottak volna az eszébe.

  A lány elszomorodott hirtelen. Mi is az ő baja ehhez képest…

  ‒ És mivel töltöd itt a napjaidat?

  ‒ Ó, mindenféle fontos dolgom van. Tele van a fejem régi képekkel, ízekkel, színekkel. Közöttük bolyongok, amikor egyedül vagyok, az emlékeim között élek, azt mondják. Ezek is halványodnak, fakulnak bennem persze, ezért sokszor nézegetem újra és újra a régi képeket azokról, akiket nem szeretnék elfelejteni. Ők úgy élnek bennem, ahogy a képeken látom őket. Megállt bennük az idő. Azt mondják, később azt sem fogom tudni, hogy ők a régi életemhez tartoztak. Nem fogom tudni megkülönböztetni azt, ami már elmúlt, attól, ami éppen van. Kínáltalak már levendulás süteménnyel?

  ‒ Mondd csak, nem nézegetjük ezeket a képeket együtt is? ‒ kérdezte a lány.

  ‒ Nagyon szívesen, mindjárt hozom mind! ‒ mondta a tündér, pár percre eltűnt, és egy csatos dobozkával tért vissza.

  ‒ Nézd csak, ők mind hozzám tartoztak egykor ‒ mutatta fel az egyik képet. A lány felismerte rajta saját magát.

 ‒ Te nagyon hasonlítasz rá! ‒ mutatott a tündér a képen látható kislányra: ő maga volt az, talán tizenhárom évesen. ‒ Nagyon hasonlítasz, de nem vagy ugyanaz. Téged nem ismerlek. Ő csupa tűz volt, olyan, mint az ördöglámpás: belülről világított. Kár, hogy nem ismerheted, mert talán ő segíteni tudna neked. Nem ismerte az ürességet, a céltalanságot. Mindig volt elég ideje, még rám is. Rég nem láttam őt, sem a többieket. Amióta ebben a kertben lakom, mindig csak annyim van, amennyi éppen megtörténik velem. Minden csak abban a pillanatban létezik. Ha valaki benyit az ajtómon, örömöt érzek. Ezekért a pillanatokért élek – akkor is, ha tudom, hogy másnapra elillannak nyomtalanul. Már nem lesz belőlük emlék sajnos. Mégis, ezek a pillanatok a legfontosabbak nekem.

  ‒ Te így is képes vagy örülni nekik?

  ‒ Persze. Hiszen a pillanatot sosem ismerhetem ki, az az igazi meglepetés. Lám, milyen szerencsés vagyok, hiszen most itt vagy velem, megint van vendégem! Olyan ez, mint a pipacsok a kertemben. Nagyon rövid ideig virágoznak, mégis megéri várni rájuk egész évben. Mondd csak, mi nyomta a szívedet, amikor hozzám jöttél? Mert amikor jól van valaki, nem látogat meg, elfelejt. Úgy, mint én őt másnap, mégis máshogy.

  ‒ Azt hiszem, értelek ‒ mondta csendesen a lány. ‒ Tulajdonképpen már nem érdekes, hogy miért is jöttem. Most nem érzem olyan fontosnak, hogy beszéljek róla. Az a fontos, hogy itt lehetek veled. Nagyon finom volt a süteményed, máskor is sütsz nekem?

  ‒ Persze. Bármikor jössz, ezzel foglak várni. Ha eszembe jut, hogyan kell csinálni ‒ nevetett. ‒ Nézd csak, csomagolok neked belőle párat, vidd magaddal, és ha hiányzom, egyél belőlük!

  A lány betette a kicsi süteményes dobozt a hátizsákjába, megölelte a tündért, akinek parányi válla szinte eltűnt az ölelésében. A tündér pedig azt a kislányt ölelte meg benne, akit a képen látott, hiszen arra emlékezett tisztán – ő pedig hirtelen fontosnak érezte, hogy ezentúl nagyon vigyázzon arra a kislányra magában.

  Becsukta maga mögött a fakaput. Sötétedett már, nem is vette észre, hogy így elment az idő. Visszanézett még a házra, de már csak egyetlen ajtót látott ott: amely mögött a nagymama lakott.

  Hazafelé útközben megakadt a szeme egy növényen, amely mindig is nagyon tetszett neki. Régóta érezte, hogy a termése megszólítja őt, de eddig nem gondolkozott azon, hogy miért. Hívták ezt a növényt ördöglámpásnak is, hólyagcseresznyének is. Törékeny, hártyaszerű csészelevelei között fényes, piros színű bogyó világított.

  Ilyennek látott… ‒ gondolta.

  Hirtelen megmagyarázhatatlan izgalmat érzett. Mintha olyan állomáshoz ért volna, ahol vizet adnak, élelmet, erőt a folytatáshoz. Hogy megtalált valami fontosat, ahogy a varázsgömböt, a forrást szokták.

  Úgy sétált haza, mint akinek kincs van a zsebében – pedig le sem szedte a termést, nem akarta birtokolni, megfosztani az élő szárától, elég volt neki, hogy csak maga elé képzelte. Újra és újra meglátta benne magát. Annyira jókedve lett mindettől, hogy amikor otthon kinyitotta a hátizsákját, az sem zavarta, hogy nem volt benne semmilyen süteményes doboz. Hát persze hogy nem volt, hiszen nagymama már régen nem tud sütni… Majd ő visz neki süteményt, ez a dolgok helyes rendje.

 

  ‒ Szóval vigyázni fogsz rám… ‒ szólaltál meg a mese után. ‒ Mert te vagy az a lány, ugye? És akkor innentől kezdve rendben ment az életed?

  ‒ Én azt nem tudhatom ‒ válaszoltam neked, mert becsapni nem akartalak. ‒ Abban egészen biztos vagyok, hogy az a lány sokszor el fog még tévedni, de valamit mégis egészen bizonyosan tud már.

  ‒ És mit? ‒ néztél rám kíváncsian.

  ‒ Azt, hogy már sosem lesz egyedül. Hogy rád számíthat – és te mindig ott leszel vele, ha bajban van. Ahogy te is számíthatsz rá. Ez pedig nagyon fontos dolog. Ketten együtt többre lesztek képesek.

  ‒ Tényleg? ‒ kérdezte egykori magam éppeni magamtól.

  ‒ Tényleg ‒ bólintottam komolyan.

 

 

Havas Judit

Kányádi Sándor

Az Egyetemi Színpadon a 70-es évek végén egy sorozatban a határon túli irodalmat mutattuk be. Amikor éppen felvidéki írók estjét tartottuk – amelyen megjelent Dobos...

Havas Judit

Kányádi Sándor

Az Egyetemi Színpadon a 70-es évek végén egy sorozatban a határon túli irodalmat mutattuk be. Amikor éppen felvidéki írók estjét tartottuk – amelyen megjelent Dobos...

Bolyos Miklós

Bodor Anikóra emlékezve

  Egy eső áztatta áprilisi délutánon mintegy harminc ember gyűlt össze a zentai Felsővárosi temetőben, hogy virágkoszorúkkal és zeneszóval emlékezzen meg Bodor...

Bolyos Miklós

Bodor Anikóra emlékezve

  Egy eső áztatta áprilisi délutánon mintegy harminc ember gyűlt össze a zentai Felsővárosi temetőben, hogy virágkoszorúkkal és zeneszóval emlékezzen meg Bodor...

Lovas Ildikó

Szép Amáliák (részlet)

1952. december 27-én, amikor a színház épületéből Szép Amália kilépett a Fő térre, olyan sűrű volt a köd, hogy a villamos nehéz, bordó testét...

Lovas Ildikó

Szép Amáliák (részlet)

1952. december 27-én, amikor a színház épületéből Szép Amália kilépett a Fő térre, olyan sűrű volt a köd, hogy a villamos nehéz, bordó testét...

Klamár Zoltán

Utólagos feljegyzések

  Naplót írok, s valójában életem eseményei érdekelnek a legkevésbé. (Illyés Gyula)   Újra háború van, de most Kelet-Európában. A hírek...

Klamár Zoltán

Utólagos feljegyzések

  Naplót írok, s valójában életem eseményei érdekelnek a legkevésbé. (Illyés Gyula)   Újra háború van, de most Kelet-Európában. A hírek...

Pulai Árpád, 1986 Verbász

  2012-ben szerzett diplomát a belgrádi Iparművészeti Kar textiltervezői tanszékén. Nevéhez fűződik a szenttamási Čunak Hagyományőrző Egyesület...

Pulai Árpád, 1986 Verbász

  2012-ben szerzett diplomát a belgrádi Iparművészeti Kar textiltervezői tanszékén. Nevéhez fűződik a szenttamási Čunak Hagyományőrző Egyesület...

Oroszi Armand

Sivatag

  Itt vagyok, s voltam Egyedül, s majdhogy holtan Dalom száll, magányosan s szárazon csak úgy, akár a homokszem át a pusztaságon.   Itt vagyok, s voltam Holnap más leszek, mondtam...

Oroszi Armand

Sivatag

  Itt vagyok, s voltam Egyedül, s majdhogy holtan Dalom száll, magányosan s szárazon csak úgy, akár a homokszem át a pusztaságon.   Itt vagyok, s voltam Holnap más leszek, mondtam...

Fehér Miklós

December

    – Miért van ilyen sötét?   – Mert december van.   – És decemberben mindig hamar sötétedik?   – Igen.   Lindgren maga elé tekintett. Kék szemeivel...

Fehér Miklós

December

    – Miért van ilyen sötét?   – Mert december van.   – És decemberben mindig hamar sötétedik?   – Igen.   Lindgren maga elé tekintett. Kék szemeivel...

Kovács Jolánka

A hegy és a csenevész fácska

Volt egyszer egy hatalmas, kopár hegy.   Ó, ez a hegy nagyon büszke volt arra, hogy milyen magas, milyen erős! Őt aztán senki sem tudta megmozdítani. Eső, jégeső, vihar, hóvihar –...

Kovács Jolánka

A hegy és a csenevész fácska

Volt egyszer egy hatalmas, kopár hegy.   Ó, ez a hegy nagyon büszke volt arra, hogy milyen magas, milyen erős! Őt aztán senki sem tudta megmozdítani. Eső, jégeső, vihar, hóvihar –...

Boros György 1934, Szabadka

  A belgrádi Tanárképző Főiskolán diplomázott 1955-ben festészet szakon, Ante Abramović osztályában. 1955 és 1996 között megszakítás nélkül...

Boros György 1934, Szabadka

  A belgrádi Tanárképző Főiskolán diplomázott 1955-ben festészet szakon, Ante Abramović osztályában. 1955 és 1996 között megszakítás nélkül...

Ratković (Acsaji) Györgyi, 1986, Zenta

  Első művészi ismereteit, mind elméleti, mind gyakorlati téren, Skrabány Viktor festőművész óbecsei műtermében szerezte. 2005–2009 között az újvidéki...

Ratković (Acsaji) Györgyi, 1986, Zenta

  Első művészi ismereteit, mind elméleti, mind gyakorlati téren, Skrabány Viktor festőművész óbecsei műtermében szerezte. 2005–2009 között az újvidéki...