Novemberben mentünk osztálykirándulásra. Két éjszakát töltöttünk Szegeden. Érettségi előtt álltunk, ez volt az utolsó közös kirándulásunk, így minden este hosszúra és mozgalmasra sikeredett. A reggelek viszont annál rosszabbak voltak. Az osztályfőnökünk természetesen mindig kipihenten ébredt, így a városiak végignézhették, ahogy egy csapat zombit rángat az utcákon.
Szegeden az utolsó ebédünket egy jópofa helyre terveztük, ahol a berendezés ötvözte a múltat és a jelent. A lepukkantságnak ez a változata nagyon is összefért a műanyag dekorációval és a modern kivilágítással. Hárman hamarabb bementünk, ugyanis akartunk még egyet kávézni kajálás előtt, hátha az majd felébreszt. De mivel az előző három koffeines löttynek sem sikerült, eleve nem vártam túl sok sikert a tervtől. Persze nekünk ennek ellenére is kellett a kávé. Leültünk, betippeltük a wifikódot, amelyet véletlenül eltaláltunk, majd kicsit később odavonszoltuk magunkat a pulthoz. A pincér szimpatikusnak tűnt, ahogy ránk mosolygott. Vidéki jó kislányhoz híven rajta felejtettem a szemem. Néha elgondolkodom azon, hogy miért a nagyvárosban születnek a szép emberek. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy mifelénk nincsenek, csak annyit, hogy máshol több van. Mindenesetre megfogott ennek a szegedi helynek a hangulata.
A két fiú osztálytársamra akár nyuszifüleket is aggathatnék, amilyen gyáván szoktak viselkedni idegen helyen. Mint mindig, most is odalökdöstek a pulthoz, hogy beszéljek én.
– Milyen fajta kávéjuk van? – kérdeztem, és próbáltam udvarias lenni, hogy ne nagyon látsszon rajtunk, hogy rohadtul nem vagyunk helybéliek.
– Milyet szeretnél? – kérdezett vissza kedvesen a pincér. – Bármivel tudok szolgálni.
Erre összenéztünk. Egyből tudtam, hogy a fiúk nem arra gondoltak, amire én, szóval gyorsan visszatereltem a fantáziámat a kávék világába. Abban viszont egyetértettünk, hogy ezt a helyzetet ki kell használni. Mármint, hogy bármilyen kávét kérhetünk. Otthon nem túl nagy a választék, így máshol addig kell kóstolgatni a kávékat, ameddig lehet!
– Akkor egy hosszú eszpresszót tejjel – közöltem örömmel a kívánságom a pincér úrral. Ennyit az új dolgokról. Igazából mindig ezt iszom. Ha utazás közben beugrunk egy benzinkútra, biztos, hogy az első utamnak ez a célja. Általában elnézegetem, hogy milyen kávé van, de… Ezt ismerem, és tudom, hogy szeretem.
Emlékszem, amikor legelőször próbáltam kérni kávét benzinkúton. Valami olyat makoghattam össze, hogy „mindegy, csak legyen benne tej, cukor meg kávé”. Próbáltam nem elvörösödni, és fapofával néztem az eladóra, hátha megérti, mit akarok. Valamit letett elém, belekortyoltam és tetszett. Megkérdeztem, hogy ez milyen fajta, és úgy gondoltam, hogy mostantól mindig ezt fogom rendelni. Felkaptam az elviteles poharamat, és egyenes háttal kisétáltam. Közben magamban ismételgettem, hogy hosszú eszpresszó, hosszú eszpresszó, és talán hangosan is kimondtam néhányszor, de annyira nem érdekelt, hisz úgysem látom többet azokat az embereket.
A kívánságom hallatán a pincér úr arca felderült, és a szeméből láttam, hogy tudja – vidékiek vagyunk.
– Olyan nincs – jelentette ki egy sztármosoly kíséretében. Majd, amikor látta az értetlen arckifejezésem, még hozzátette: – Az eszpresszó mindig rövid, a hosszú kávé nem lehet eszpresszó.
Ekkor jöttem rá, hogy ami benzinkúton van, az ott is marad. Eddig azt hittem, hogy a kedvenc kávém mindenhol létezik, erre egy előkelőbb helyen közlik velem, hogy tévhitben éltem. Elszégyelltem magam, mivel azt hittem, hogy tudok viselkedni az ehhez hasonló helyeken, attól függetlenül, hogy kisvárosi létemre nem ehhez szoktam. de naiv voltam, és… besültem.
– Akkor csak egy sima hosszút, tejjel – cincogtam vissza vékony hangon, az arcomra fagyott mosoly kíséretében, mire bólintott, és az osztálytársaimhoz fordult. Bezzeg nekik elég volt azt mondani, hogy „ugyanezt”.
Végül jókedvvel szolgált ki minket, de valószínűleg azt gondolta magában, hogy a vidékiek műveletlen emberek. Igazából nem vagyunk mi műveletlenek, csak nálunk mások a szokások. Az osztálytársaim szurkálódásai ellenére is tudtam, hogy ők sincsenek teljesen tisztában a magyarországi viselkedésnormákkal. Mindenesetre most már biztosan engem fognak mindig előreküldeni, ha meg kell szólalni. Viszont ennek ellenére még mindig jól érzem magam Magyarországon.
A kirándulás után pár héttel otthon is elmentünk kávézni. Néha megengedheti megának egy kollégista is, ha akad még aprója (a vajdasági élet egyik előnye, hogy sokkal kevesebb fémpénzt használnak az emberek, mint Magyarországon). akkor már mindegy volt, mennyire viselkedtünk vidékiesen, hiszen otthon voltunk. Azért még figyeltem arra, hogy mit mondok. Legalább ezt megtanultam a kiránduláson. szépen beültünk a sarokban lévő asztalhoz, és vártuk a pincért, hogy felvegye a rendelésünket. Amikor én következtem, csak egy hosszú kávét kértem tejjel, mire a pincér visszakérdezett:
– Neszkávé vagy eszpresszó?