Csak most vette észre, hogy a sudár, hatalmas fák őrt állnak szobája ablaka előtt. Fiatal bőrű hársak, platánok, rezgő nyárfák, s mintha néznének be az ablakon, egyenesen rá. Óriás, csendes vigyázók. Sötét szárnyú, méretes kerubok. Ősz van. Csendes szavú, csepergős ősz. Ahogy feküdt a kórházi ágyon és nézett kifelé, elmosolyodott. Látta alápermetezni az esőcseppeket. Ebből a szögből még sosem látta. Öröm futott át régóta szomorú lelkén. Szerette az esőt. Sokáig néztek befelé a fák. Egészen addig, amíg az este körvonalakká nem lehetetlenítette valóságukat. Aztán reggel, mintha csak azt várták volna, hogy kinyissa a szemét. Mozdulatlanságuk az örömtől szellőt hívott lombjaikba, hogy integethessenek méltóságteljesen. Nem állandóan, csak amikor kutatva nézi őket, nehogy megzavarják a nyugalmát. Mintha érezték volna, ez a nézés az övéké, nekik szól.
Fáradtan pillantott körül a nő. Sokan feküdtek a kórteremben. Sokan, sokféle bajjal. Voltak, akik csendben imádkoztak, akik idegesen beszélgettek, nevetgéltek. Volt, aki hallgatagon, riadt tekintettel a mennyezetet bámulta. Csupa szomorú, fáradt ember, bizonytalan, reménykedő vagy reménytelen arckifejezéssel, elcsendesedve, megadóan a hatalmasabb, erősebb, leküzdhetetlen erőnek. A szemek befelé figyeltek, a fülek befelé hallgatóztak régóta már. Amikor… egyszerre tele lett a szoba. Egyre hallhatóbban lépdelt az ágyak között valaki, mígnem a szívekig ért, és tenyerébe vette azokat. Angyalai fák képében őrt álltak a kórház épülete előtt.
– Álmodtam – mondta az egyik fiatal nő. – Azt álmodtam, hogy meghaltam – és mosolygott.
*
Aki gyerekkorában nem lehetett igazi gyermek, az egész életében az marad. Függősége, mint fogasra akasztott kabát, tehetetlenül lóg, míg le nem emeli valaki, hogy magára vegye. Önmagától sosem lép le onnan. Kabát, de nem tud melegíteni, hidegtől védeni, betakarni. Anyagát nem lélekből szőtték. Ki tudja, miféle szálak tartják össze? Meglehet, pókhálóból van, amely fonal csak becserkészi, elkapja, felemészti azt, aki belegabalyodik. Ölelése fázós, távolságtartó, keze csak azért van, mert odavarrták. Gallérja nem simogat puhán nyakat, lehet akár alabástrom szépségű is. Azt várja, a nyak simogassa a gallért. Háta funkciótlan. Perel, ha nem te simulsz hozzá teljes valóddal, törékeny testeddel, hogy beborítsd, még ha ez fizikai képtelenség is. Nem tudja, mire való saját hossza, dísze. Így válik lassan szemedben dísztelenné, viselhetetlenné, elviselhetetlenné, akkor is, ha különlegessége kirívóbb a többinél. S ami a legrosszabb, ékeskedik vele, mint buta szűz a szüzességével, ami senkinek sem kell. Neki sem, ilyen férfi, soha. Hogyan is kellett volna, hisz apja példája lebegett előtte, s megfogadta, még hasonló férfi sem, hogy hidegségével megfagyassza a családi légkört… s lám most itt ül ágya szélén, éjjel fél háromkor, és férjét nézi cigarettája gomolygó füstjén keresztül. Az éjszakák nyugalma kiveti ágyából.
Feláll. Kibotorkál a konyhába, de az előszoba fogasáról valami eléje huppan. Morog. Lámpát gyújt. Egy kabát. Milyen groteszk. Átlép rajta.
*
Görcsöket old mozdulatlan kezével. Nyugalmat áraszt hangtalanságával. Úgy létezik, mintha nem létezne, de ha eltűnik, akkor érezni csak igazi hiányát. Telepakolta léted kosarát, s ha más táplálékod soha nem lenne már, ezzel átvészelhetnéd az örökkévalóságot. Jó lenne, ha érinthetnéd, ha a tiéd lenne. Úgy. De amikor rád néz és megölel, tüzed nem lobbantja lángra. Sosem értetted, miért. Megszelídített és szelídít nap mint nap. Csak sose hagyjon el. Feladsz mindent érte. Férfiasságot, vágyat, barátságot, szerelmet. Pedig ő csak néz. Úgy. Nem érted, hogy. Bizonytalan leszel. Megbánod, hogy elhitted, mindent pótol. Nem. Semmit sem pótol, még adni sem ad, de ha rád néz, megszelídülsz. Újra. Pedig te vad akarsz lenni, szilaj, tüzes, buja, parázna, minden, mi lehet. Már nyúlsz felé… de megfordul, kávét tölt, rád mosolyog. Úgy. S te csendesülsz kívül, belül. Aztán ahogy öregszel, egyre elégedetlenebb leszel. Semmi sem úgy történt életedben, ahogy akartad. Csalódás ül lelked peremén és magadba zuhansz. Asszonyok, nők, lányok… Velük igen, velük mindent. Vele… semmit. És ott ülsz halálos fáradtan szempilláin, egészen közel a szeméhez, hogy meglesd végre, amit egy életen át hiába fürkésztél, hogy titkát felfedd… Aztán rájössz, ha beleugranál is szembogarába, abba a mindent magába vonzó, magában tartó két fekete lyukba, akkor sem tudnád megfejteni, ha rád néz, miért szelídülsz meg.