Mirnics Zsuzsa nyolcvanéves
A napokban újraolvastam a most 80 éves Mirnics Zsuzsa ifjúsági regényeit, az Égig érő fákat (1971), az Ellopott csillagokat (1973), amelyek kamaszkorunk kedvelt olvasmányai közé tartoztak. Akkor persze az osztályteremben folyó hatalmi harcok, a barátság, a szerelem foglalkoztatott, izgatott bennünket a leginkább, és ez ragadott meg bennünket a regényekben is. Természetesen a Kapaszkodó (1988) is sorra került, amelyet kezdő újságíróként vettem meg az újvidéki Forum könyvesboltban. Akkor megfogadtam, ha kamaszodó gyerekeim lesznek, kötelezően ismét elolvasom a regényt.
Most, évtizedek múltán azonban egészen másra figyeltem ezekben a művekben, mint fiatalkoromban. Az érettebb korosztály manapság hajlamos a hetvenes–nyolcvanas éveket egyfajta aranykornak beállítani, Zsuzsa pedig olyan súlyos társadalmi, egzisztenciális kérdéseket is feszeget, ami miatt akkoriban a szocializmus hű fegyvervivői bizonyára rosszallóan csóválták a fejüket: mélyszegénység, a szociális háló igen nagy lyukai, elbocsátások egy-egy veszteséges vállalatban, pedagógusok, akiknek nem lett volna helyük a katedrán. A hetvenes években a nyugati országokba a munkavállalók egész hadserege indult meg, gyerekek tízezreit bízták, hagyták a nagyszülőkre. Az itthon maradt szülők mellett is gyerekek tömegei váltak magányossá, hiszen a felnőttek a létszükséglet kielégítésével, saját lelki válságukkal vagy épp a karrier hajszolásával voltak elfoglalva. Nem kívánt terhesség, kortárserőszak, partidrog, tizenéves lány, aki az anyagi jólétért sok évtizeddel idősebb férfivel köt érdekházasságot… csupa olyan kibeszéletlen téma, amely tabunak számított, amelyről kényelmesebb volt nem tudomást venni.
Zsuzsa persze beleépítette a regényeibe azt is, amit napi munkájából adódóan tapasztalt, hiszen évtizedeken át újságíró, évekig pedig a gyermeklap főszerkesztője volt. Két gyermeke környezetében is sok mindent látott, hallott, mindezt önmagán átszűrve mindenképp szerette volna megosztani az olvasókkal, olyanképpen, ahogy csak az író tudja feldolgozni. A női írók többségéhez hasonlóan neki is csak a sokadik műszakban, éjjel jutott ideje az írásra. A kilencvenes évek első felében, amikor Újvidékről Szabadkára költöztek, hosszú évekig az ő irányításával szerveztük a Jó Pajtás gyermekfoglalkozásait. Ma is csodálattal gondolok vissza arra, mennyire szívügyének tekintette, hogy szombat délelőttönként vagy a szünidőben – illetve a NATO-bombázások alatti kényszerszünetben – a gyerekek játékosan, szemléletesen és színvonalasan anyanyelvünkről, irodalomról, történelemről, népzenéről és néprajzról, matematikáról, fizikáról halljanak, megtapasztalják, milyen sárkányt készíteni és eregetni a természetben, állatkerti séta során verset mondani az oroszlánról, a zsiráfról… Ma is elámulok, mekkora empátiával viszonyult a kiskamaszokhoz, mennyire ügyelt arra, hogy a játékos vetélkedő vesztesei se érezzék kudarcnak, hogy lemaradtak, hiszen a tudás gyarapítható, az ügyesség fejleszthető. Szintén hosszú évekig számtalan kiadvány társszerkesztője, lektora volt, mint például a Vajdasági útkereső, a Vajdasági marasztaló, az Anyanyelvű oktatásunk. Ez sokszor napi 12–15 órás munkát jelentett, nagy szerkesztői és nyelvi igénnyel, lektori szigorral megmunkált kéziratok kerültek ki a keze alól. Jó néhány évvel ezelőtt egy civil szervezet 500 oldalas almanachjának készítésén dolgoztunk közösen, napi tíz-egynéhány órában gépelgettem be a szövegeket, ő pedig folyamatosan lektorálta. Mindig határozottan, de kellő tapintattal megmondta a véleményét, amit az egyik durva félregépelésem alkalmával is megtapasztalhattam, máig a fülemben csengenek szavai: – Katyenka, te a lektori éberségemet akarod próbára tenni?! – szólt bele a telefonba.
Az írók örök témája a gyermekkor. Zsuzsánál is jelen van markánsan vagy csak áttételesen minden írásában. Ezért örültem, amikor az ötödikes tankönyvbe bekerült az 1979-ben megjelent Órásköz 12 egy részlete, amely a gyermekkora világába, Moravicára kalauzolja el a diákokat.
Mirnics Zsuzsát mindig izgatta a családi múltja, de az utóbbi időben intenzívebben foglalkozott/foglalkozik ezzel, hiszen annyi drámai dolog történt az emberekkel e vidéken az elmúlt száz-százötven évben, amelyek élményszerűbben, hitelesebben adhatók vissza egy irodalmi alkotásban, mint egy történelemkönyvben. Ezekkel a történetekkel a Kilátóban, magyarországi lapokban találkozhattunk, sőt az Előretolt Helyőrség olvasói számára is ismerős édesanyja, nagyanyja, édesapja alakja. Legutóbb pedig egy 1956-os történetben feledhetetlen gimnáziumi tanárnőjéről, Sturc Jolánról írt. Már napok óta azon tűnődöm: vajon az Égig érő fák ragyogó Sipos tanárnőjének alaptulajdonságait róla mintázta-e…