Édesapánk 1908. december 28-án született, anyánk 1922-ben Maradékon, onnan került Zsablyára, amikor férjhez ment apánkhoz, akinek volt már egy 1934-ben született fia, de akinek az édesanyja négy év múlva meghalt. A fiatalabb bátyám 1940. március 13-án, én meg 1942. június 8-án születtem. Zsablyán, a Csáky utca 128.-ban laktunk, a házunk kertjének a vége a Kopóra járt.
Arra emlékszem, hogy amikor Járekra vittek bennünket, nagy hó volt. Meg arra is, amikor bejött két partizán, és egyik benyitott a szekrénybe, és kivette apám pulóverit, majd odafordult anyánkhoz, hogy jól áll-e neki. Mire anyánk megmondta neki úgy durván, hogy mi áll jól neki. Ha a másik partizán nem lett volna jóérzésű, ez talán lelövi. De mi, három gyerek, akkor már ott csimpaszkodtunk anyánkon.
[– Apjuk akkor már nem élt?]
De élt. Bekísérte egy siheder a községházára, és ott nagyon megverték. Az egyik szerb szomszédunkat úgy hívták, hogy Tatarszki Mitó, aki bement, hogy engedjék ki apánkat, de azt mondták, hogy még várni köll neki, mert még nincs olyan állapotban. Apám tizennégy napig bent volt, akkor már olyan állapotban volt, hogy nem volt föltűnő, bár látszott, hogy összeverték, és akkor hazaengedték. Apánk soha nem bántott senkit. Amikor bevitték, egy nagy gabonatároló helyiségbe lökték. Ott annyian voltak összezsúfolva, hogy egymás mellett csak állni tudtak, mint a gyufaszálak. Onnan vitték ki őket egy közeli másik helyiségbe verni, vallatni. Egyiket, mikor a kínzásból visszavitték, apánkhoz nem messze lökték. Tiszta vér volt, ujjai, lábujjai, a nemi szerve össze voltak verve puskatussal. Alig lehetett érteni, hogy mit mond. Apám kérdezte tőle, hogy hogyan nem hallatszik ordítás, ha ilyen kegyetlenül verik őket. Elmondta, hogy amikor bevitték a kínzóhelyre, ráparancsoltak, hogy nyújtsa ki a nyelvét. És amikor kinyújtotta, akkor a nyelvét elkapták harapófogóval, és azután kezdték verni, ezért nem bírt ordítani. Apánk ezt csak a halálos ágyán mesélte el, már itt, Borotán. Nagyanyámat bevitték nagynénémmel együtt, aki még lány volt, és három-négy fiatal partizán megerőszakolta. Később őket is Járekra hajtották, majd onnan Gajdobrára.
Minket, gyerekeket elhajtottak Járekra anyámmal, édesapánkat pedig Újvidékre, Mitrovicára, Šidre kényszermunkára. Hat hónapig nem is tudtunk egymásról. Mi a járeki főutcán voltunk elhelyezve egy házban. Rengetegen. Benne voltam a vérhasban, hastífuszban. Haltak az emberek rakásra. Egy öreg orvos volt anyámékkal, az azt mondta, lopjon meggyet, és azt adjon annyit, amennyit csak meg bírok enni. Az, ha segít, segít, ha nem, akkor elbúcsúzhat… De itt vagyok!
A nagyobb testvérem többször kiszökött Temerinbe, a rokonokhoz. Bekötötte a nadrágszárát, és abban hozott élelmet. Egyszer elfogták, amikor szökött ki, és a partizánok úgy összeverték a talpát, hogy nagyon földagadt, nem tudott járni.
Sok portán a németek, amikor menekültek, otthagyták a kukoricát. A gyerekek bebújtak a góré alá, és onnan szedték a kukoricát, hogy a partizánok ne vegyék észre, mert büntetés járt érte. A felnőttek találtak egy fűrészporos kályhát is, azt is kukoricával fűtöttük, hogy főzhessünk kukoricát. Ott láttam olyasmit is, amit többet soha. A nagy tűztől fölemelkedett a kályha teteje a levegőbe a főtt kukoricával együtt, majd sértetlenül visszaereszkedett. Ezen én gyerekként nagyon elcsudálkoztam.
[– Közös tábori konyhák nem voltak?]
De voltak. Valahunnan hoztak valami löttyöt is, amit legtöbbször nem lehetett megenni. Ott vót a többi között egy magyar származású partizán nő is, az nagyon cudar volt, a legcudarabb a partizánok között. Ő még az ételbe is üvegeket töretett, hogy minél többen haljanak meg.
Amit most elmondok, az a nagyutcai ház portáján történt Járekon. Ezt a saját szememmel láttam, de akkor még kicsi voltam, és nem értettem, hogy mit is látok pontosan. Jóval később magyarázta meg anyám. Abban az időben még olyan magasra rakták a trágyadombokat, nem gödörbe hordták, mint később vagy mint manapság. Álltam kint az udvaron, és láttam, hogy egy nagyobb, kamasz lány kézzel kaparja a trágyadombot. Csak később tudtam meg, hogy azért, mert oda temették el a partizánok az apját, akinek a hátából szíjat hasítottak, de még nem halt meg. És a partizánok ráparancsoltak, hogy tapossa meg az apját. De ő erre nem volt hajlandó, mire ott, mindenki szeme láttára három partizán megbecstelenítette. Hát ezt láttam én, háromévesen. A lány nem tudom, ki lehetett.
Hat hónap után átvittek bennünket Gajdobrára. Nagyanyánkat onnan elvitték főzni Újvidékre. Konyhalánynak mellé engedték a nagynénémet és annak a barátnőjét. Nagynéném később férjhez ment. Már nem él.
1947-ben jöttünk át Magyarországra. Szöktünk a határon. Aki vezette a csoportot, berúgott, eltévedt, és vissza is vezetett bennünket Jugoszláviába. Egész nap egy napraforgótábla közepén kuksoltunk, mindenki attól tartott, hogy majd nem bírom ki – én voltam a legkisebb –, és észrevesznek bennünket, de kitartottam. Akkor jöttünk Bácsalmás felé, onnan átkerültünk Nemesnádudvarra, ott volt apám másod-unokatestvére, J., később itt meg is nősült, gyerekei lettek. J. bátyát megkötözték a szerbek, megerőszakolták a feleségét, és kitaposták a gyerekét az anyjából. Őtet meg másokkal együtt lehajtották a Tiszára. Sorozatlövést kaptak, ő egy ideig halottnak tetette magát, majd átúszott a Tiszán. Azt, ami történt az első feleségével, soha nem tudta kiheverni, amikor bekattant, lábával mindig a gyilkosokat tiporta. Negyven-ötven éves lehetett, amikor felakasztotta magát.
Családunk Nemesnádudvaron új életet kezdett. Én később Borotára jöttem férjhez. A szüleim, testvéreim már nem élnek, én is megözvegyültem. Nyolcvanegy éves vagyok. Azért üzentem magáért, hogy amit láttam és hallottam azokban a szörnyű időkben, elmondhassam, hogy feledésbe ne merüljön.
*
Elmondta a Bács-Kiskun vármegyei Borotán 2023. június 30-án M. F.-né született B. Hajnalka, akit falujában mindenki csak „Gizi néniként” ismer. („Anyám mindig Gizinek hívott. Mondtam neki, mikor már nagyobb voltam, hogy akkor miért nem kereszteltetett annak, de csak megrándította a vállát.”) Kérésére, tekintettel a leszármazottak vélhető érzékenységére, az áldozatok nevét nem közlöm. A beszélgetés után mintegy két héttel papírra vetett levelében Gizi néni többek között ezt írja: „Meg szeretném kérni, hogy a történetet, amit elmondtam ne írja oda a nevüket (…) lelkileg nagyon megrázná őket és ezt nem szeretném és azt sem, hogy a jó rokoni kapcsolatunk megromoljon emiatt, bízom a megértésében és előre is köszönöm.”