2018. október 31.
Ma reggel is frissen keltem, pedig második napja, hogy csak 5 órát aludtam. Szerencsére az első két lineáris óra helyett biológiánk volt, az osztály többségének figyelme azonban másra koncentrálódott. Mindenki lázban égett a hamarosan bekövetkezendő algebradolgozat miatt. Különben én meg bioszon ahelyett, hogy őrülten körmölnék, titkos eszközömmel inkább felveszem az elhangzó információkat. Állítólag illegális szerkentyű, mert mi az már, hogy diktafonnal vételezzük fel a tanár hangját, de esküszöm életmentő. Szokásos algebradolgozat: magas feszültségszint a legtöbb diákban, szigorú tanártekintet és minimum két tartalékul bekészített golyóstoll. A kétórás dolgozatot befejeztem az első órán – és mivel nem mehettem ki –, a hátra maradt időt avval töltöttem, hogy megfejtsem ezt az örök kérdést: vajon a többiek mi a csodát bogarásznak, firkálnak és radíroznak ennyi ideig. Miután már huszonötödszörre is átnéztem a dolgozatom, a második óra utolsó tíz percében találtam egy előjelhibát, és kezdődött a versenyfutás az idővel. Végül elégedetten dőltem bele az ágyamba, hogy immár nagy valószínűséggel tökéletes a dolgozatom, habár egy-két elírás, 1+1=3 vagy rosszul lemásolt feladat furcsa módon bármikor meg tud foganni a doga után is.
Délután figyeltem fel rá, hogy új idézetet függesztettek fel a kollégiumi tükörre. Dióhéjban: ha mosolyogsz, akkor szebb vagy. Ennek hatására próbáltam rákenni valamiféle vigyort az arcomra, de gyorsan kiábrándultam, mivel rá kellett jönnöm, még mindig utálom az ábrázatomat a fogszabályzóval.
Utóirat: A késő délutáni órákban kiszivárgott, hogy a tanárnő igen sebesen kijavította a ma írt dolgozatokat. Ötöst kaptam.
2018. november 2.
Éjszaka fél kettő van. Alvó kollégiumi szobatársaim mély lélegzetvételeit számolom. Ezt választottam, illetve engem választott ez az éjszakai bagoly életmód, mert ilyenkor végre (a legszentebb szuszogásokat nem számítva) csendben ülhetek a halovány fény társaságában ezen az igen kényelmetlen széken, és kipattanhatnak a gondolatok a fejemből. Napközben ez a szoba kész átjáróház.
Kellemes ez a magány, ami igazából nem is magány, rajtam kívül mégiscsak 4 szív dolgozik a 10 méteres körzetemben. Vajon rendben van-e az, hogy az ember megöli a normális bioritmusát azért, hogy végre levegőhöz jusson ebben a zsúfolt kollégiumi életben, ahol ha lenne egy szabad pillanatod, rögvest egy csapat ember bukkan fel, mint madártetemen a dögkukacok.
2018. november 9.
Ha egy üzenetem lehetne az életnek, azt mondanám:
– Lassíts le!
Ma hallgattam, amint a hétéves öcsém az olvasást gyakorolja. Az r hangot hosszan pörgeti a nyelve alatt, a t és k hangok pedig gyakran szerepet cserélnek, és Katikából néha-néha Katinka lesz. Az egyik lecke alatt tarka virágszirmokat kellett számolnia. Erre bevillant egy emlék: az én tanító nénim a házi feladat mellé mindennap szigorúan megkövetelte, hogy ötször leírjam az ábécé betűit. Azt mondta, ha többet gyakorlok, akkor talán kiforrhatnak gyöngybetűk ezekből a borsókból. Hát, az írásom azóta is eláztatott hangyaboly. Időnként nagyon megküzdök egy-egy mondattal. És milyen régen is volt az, hogy szirmokat kellett számolgatnom. Mikor még anyu meg apu között aludtam, mert oda nem juthattak be a sötétben rejtőzködő lények. Lepkéket gyűjtöttem. A kertben a legtöbb fára felmásztam, és a legtöbbről le is estem, de megérte, mert ott úgy éreztem, magasabban vagyok másoknál. Sokszor néztem az eget, vágyódtam a madarak közé, reméltem, hogy majd én is olyan nagy felnőtt leszek, hogy létra nélkül szedhetem a barackot a fáról. Csakhogy lassan betöltöm a tizennyolcadik életévemet, és azt veszem észre, hogy velem együtt megnőttek a barackfák is.