Öntudatlanul zuhantam ebbe a mély gödörbe, ahol mint a trambulin, olyanok voltak a falak. Csapódtam egyik kétségözönből a másikba. Így tengődtem hosszú ideig. Elvesztettem az örömfalatokat a napom során, érdektelenséggel fogadtam minden eseményt körülöttem. Úgy éltem, hogy nem éltem.
Az őszi kocsonyás időben cipőm talpára tapadtak a falevelek, és a széltől kifújt kezem hiába kenegettem, egyre rosszabbul viselte a lehűlést. Fájdalom tükröződött arcomon, emiatt inkább kerültem az embereket. Koncentráltam a munkámra és a kötelezettségeimre. Összecsaptak a hullámok a fejem felett, és amíg azokat próbáltam kordában tartani, elhagytam magamat. Nem főztem már többet magamra. A családomat is havi egyszer látogattam meg rohanva.
Zubogott a forró víz a kádba, amint megnyitottam a csapot. Rendhagyó módon hátrahagytam a szokásos zuhanyzást. Találtam egy illatos fürdőbombát a mosógép tetején, trehányan belehajítottam a folyadékba. Meztelen utánamásztam. Amint ráérősen eresztettem bele végtagjaimat a kellemesen meleg hőmérsékletű vízbe, furcsa kis bizsergés kapdosta testem. Váratlan zeneszó hangzott fel levetett nadrágom farzsebéből. Egykor, amikor beállítottam ezt a zenét csengőhangnak, még nevetve énekeltük dallamos szövegét. Azok az idők többrétegű zsákokba burkolództak. Mintha erre a pillanatra elereszthetném végre magam. Minden olyan kellemes. Csodás. A zene refrénje tombol, és a legjobb része még csak ezután jön. Az, amit többé már nem hallhatok.