Sokféle ismerősöm van.

  Rokonok, barátok, kiket évek óta ismerek s tudom, mit rejtegetnek szívükben és zsebükben. Futó ismerősök, akiknek ismerem a nevét és arcát, együtt, úgyhogy név és arc pontosan födi egymást, mint két összevágó mértani idom, aztán olyanok, akiknek csak az arcát ismerem az utcáról, a villamosról, de nevüket nem tudom, de az arcukat unos-untalan összetévesztem másokéval. Végül közönyös ismerősök, akik be is juthatnak tudatomba, elmennek mellettem, anélkül, hogy bármi hatást keltenének. Minták érték nélkül.

  Körülbelül mindenkinek ilyen ismerősei lehetnek. Nekem azonban vannak más ismerőseim is. Azok, akiket valaha «megírtam».

Amikor legkevésbbé sejtem, egy utcakeresztezésnél, egy lámpa alól, egyszerre felém közeled­nek, ajkukon valami hamiskás, cinkos, kaján mosollyal. Sok minden van ebben a mosolyban. Mindenekelőtt az, hogy szegről-végről atyafiak volnánk. Végre egy tintapocát ejtettem lelkükre. Úgy lépnek föl, mint adós a hitelezőjével szemben. Annakidején lecsavartam orrukat s fölragasztottam egy alakomra, kölcsönkértem szívüket, használtam egy darabig, majd selyem­papirosba pakolva betettem egy könyvembe. Ezen a címen joggal bizalmaskodhatnak velem. Másrészt gúnyosan hunyorognak, mintha azt mondanák, hogy hiába változtattam őket árnyékká, azért élnek, folytatják régi életüket, talán más irányban, mint ahogy elképzeltem. Tudják, hogy egykor érdekeltek, sokkal jobban, mint bárki más a világon. Ennélfogva újra elsétálnak előttem, illegve, kelletve magukat, mint a fényképész lencséje előtt. Hajlandóknak mutatkoznának, hogy még egy fölvételt készítsek róluk.

  Ilyenkor én végtelenül elszomorodom és ezt gondolom: Kedveseim, bocsássatok meg, de ti nem értetek engem. Az író a leghűtlenebb szerelmes. Amihez egyszer hozzányúl, azt mind­örökre otthagyja, elrontja, fölégeti, használhatatlanná teszi az életre nézve. Nem is kell neki többé soha. Mert semmisem úntatja őt inkább, mint az, amit már átélt. Mihelyt megteremt valamit, meg is öli. Ebben a tekintetben az asztaloshoz hasonlít, ki az eleven fát gyökerestül kidönti, darabokra hasogatja, deszkákká fűrészeli, s bútort csinál belőlük. Ti pedig a gyalult, összeenyvezett, megszögelt bútorokhoz hasonlítotok, melyek néha, nyári éjszakákon, még recsegnek szobáinkban s arról álmodoznak, hogy susog a lombjuk és virágokat hajtanak.

1928 máj. 6.

(Kosztolányi Dezső: Felebarátaim. Hátrahagyott művei, IX. kötet.)