Állok a koporsó előtt. A nagyapám koporsója előtt. Gyűlnek az ismerősök. Arcukon szomorúság, együttérzés. Mindenki odajön hozzám, részvétet nyilvánít. Hirtelen feltűnik egy idegen arc. Egy idegen arc két kisgyerekkel. Soha nem láttam még. Magas, őszülő hajú férfi. Egy óvodáskorú kislánnyal és egy kisiskolás fiúval. A férfi hasonlít valakire. El kell gondolkodnom, hogy kire is. Végül rájövök. Az anyukámra. Kutakodom az emlékeim között, és eszembe jut a nagyapám egyik részeg pillanata. A fiáról beszélt. Nem értettem, miért. Hiszen nincs neki fia. Csak egy lánya van, az anyukám. De most, hogy látom ezt a férfit, kételkedni kezdek. Mindig azt hittem, hogy a nagyapa csak összevissza halandzsázik, amikor a nem létező fiáról beszél. Azt hittem, hogy képzeleg. Hogy csak szeretett volna egy fiút. De most, hogy itt áll előttem ez a férfi, és felidézem a nagyapa utolsó szavait, amit anyának intézett: „Keresd meg a fiam!”, rájövök, hogy a képzeletbeli fiú mégis létezik. És a nagyapa miatta halt meg. Miatta ivott annyit. Miatta csődölt be a mája. Az én hőn szeretett nagyapám. Ezt nem ússza meg! Nyugalmat erőltetek magamra, és végighallgatom a pap prédikációját, a nagyapa elbúcsúztatását.
A toron az idegen férfi köhögni kezd. Arca eltorzul, nyakához kap. Kifordulok a teremből, kimegyek az udvarra, és rágyújtok. Perceken belül meghallom a mentőautó visító szirénáját. Elnyomom a cigarettám, és azt suttogom: –Megbosszultam, nagyapa.