Nagy Imre szerepe az 1956-os forradalom és szabadságharc eseményfolyamában
Sine ira et studio
(Tacitus)
Nagy Imre 1896. június 7-én született. 1958. június 16-án végezték ki. Nagy titokban a 301-es parcellában Borbíró Piroska néven temették el. Az idén van harminc éve, hogy 1989. június 16-án a mártír miniszterelnököt és társait ünnepélyes keretek közt, több százezres tömeg kíséretében temették újra.
Szinte ugyanazon a napon, amelyen elkezdődtek a magyarországi forradalmi napok, minden nyugati nagyhatalom államfője vagy szóvivője „közölte” a világ és Magyarország közvéleményével:
Nem segítünk és nem is fogunk segíteni Magyarországnak és a magyaroknak, mert nem tehetjük; a) számunkra fontosabb a szuezi válság rendezése, a tőkés világkereskedelem akadálytalan működése; b) a Szovjetunió érdekövezetében nincs szándékunk sem fellépni, sem beavatkozni (erről nemzetközi szerződésekben állapodtak meg velük; ezeket nem rúghatják fel).
Hiszünk a magyar nép hősiességében!
Politikailag igencsak műveletlennek kell lennie annak, aki ennek a megértésére képtelen! Mert mit jelent ez?
Polgárháborúban oldja meg a baját a magyar nép;
ha nem vállalják a polgárháború velejáróit, úgy kényszerítsék a szovjeteket engedményekre.
Figyelembe véve, hogy csupán egy évtized múlt el a II. világháború befejezése óta, amelyben Magyarország egymillió emberáldozatot szenvedett el, aminek pontos okait ma is kutatják a történészek, vállalhatatlan volt a polgárháborús véráldozat. Egyébként nincs embertelenebb üzenet, mint a polgárháborúra buzdítás. Azok agyában, akik ilyet tesznek, a humanizmus minden lámpása kialudt.
Maradt tehát a második megoldás! Engedményeket kicsikarni a szovjetektől. Ez a folyamat lehetett volna szerencsésebb is. Azonban nem így történt, ugyanis a szovjetek megszegték a gentleman’s agreementet, a hallgatólagos megegyezést, amelybe Sztálin azonnal beleegyezett, amikor Churchill elébe tett egy papírfecnit, amelyen az állt, hogy Magyarországon 50 százalék érdekeltség marad a „miénk”, 50 százalék lesz a „tiétek”.
Nem meglepő, hogy a hallgatólagos megállapodást megszegték, hiszen Molotovnak mindig is az volt a véleménye, hogy a Szovjetunió a cári Oroszországnak, a cári Oroszország pedig a Bizánci Birodalomnak a folytatása. Érdekövezetének határa ott van, ahol megállt a Vörös Hadsereg. Sztálin a külpolitikában mindig az orosz Molotov hatása alatt állt. Természetesen jogos lett volna az elvárás és az engedmények kicsikarása a churchilli javaslat szerint, a szovjet gyakorlat azonban ezt nem igazolta. Semmi áron sem engedélyezhették Magyarország nyitását Nyugat felé, hiszen az precedenst jelentett volna. Természetesen a nyugati hatalmak pontosan tudták, hogy ennek így kell történnie. A reformkommunista utat éppen ők gondolták ki, és ajánlották annak, azoknak, akik értenek a szóból, a diplomácia szótárából. Tehát meg kellett találni a szerepre legalkalmasabb politikai személyt. Ez pedig nem volt nehéz: Magyarországon az éppen akkor kegyvesztett, de valamennyi népszerűséget mégis élvező Nagy Imrében találták meg a forradalmi, politikai vezetőt. A nyugati nagyhatalmak már 1946-ban kikiáltották politikai vezéregyéniségnek Nagy Imrét. Ők építették ki számára a tekintélyt, és a forradalom politikai jelképévé tették. Mindezekkel együtt és a történelmi visszatekintések tükrében is az 1956-os magyar szabadságharc és forradalom elválaszthatatlan Nagy Imre nevétől. Ez a név politika jelképpé vált.
Nagy Imrét tehát nem a magyar nép emelte politikai vezéregyéniséggé, akik azonban tekintélyét építették, hamar rátaláltak személyében a reformkommunistára, akiről azt is tudták, hogy foglalkozott tudományos kutatással, ami fogékonyabbá tette őt a változtatások érzékelésére. Magatartása egyetemi professzoré volt: tökéletesen megfelelt a célnak, tehát be kellett járnia a számára kijelölt utat. Ez egyben azt is jelentette, hogy a nyugati hatalmak általa megszabadultak a legnagyobb gondtól, ami nem volt más, mint az, hogyan semlegesítsék a Szovjetuniót egy létfontosságú válságban, a gyarmatosítási politika folytatásában és a nemzetközi munkásmozgalom esetleges fellángolásában.
Jól számítottak: az 1956-os eseményeket követően a Szovjetunió hatása a nemzetközi munkásmozgalomra végleg megszűnt, tekintélye a nemzetközi színtéren állandóan csökkent – noha katonai ereje folyamatosan erősödött. Ugyan a mai napig sikerült megtartania a katonai egyensúlyt az USA-val szemben, de ennél semmi többet.
Nagy Imre „szabadságharcos” szerepének következményei
Nagy Imre „szabadságharcos” szerepe a legnagyobb és világtörténelmi jelentőségű. Szózata a magyar néphez leleplezte a Szovjetunió birodalmi érdekeit, ezáltal kétségessé téve azok jogosságát, illetve megtartását. A nyugati világ haladó értelmisége, akárcsak munkásosztálya, egyszer s mindenkorra elpártolt a Szovjetuniótól. Legismertebb mondata, miszerint „csapataink harcban állnak”, mivel egy vezéregyéniséggé tett ember szájából hangzottak el, aki azonban a mártíromságot is vállalta, a több évszázados magyar szabadságharcos törekvések legnagyobb alakjai közé emelte. Addig, amíg ez a mondat nem hangzott el, az események aránylag véletlenszerűek voltak, és kevesen vettek részt a szabadságharcban. Addig bármit rá lehetett volna fogni a történtekre: csetepaté, huligánvirtus, utcai rendbontás, rosszabb, mint egy szervezetlen parasztlázadás, naplopó munkások cirkusza stb. Az azonban, hogy „csapataink harcban állnak”, azt jelenti, hogy Magyarország mint állam a nemzetközi jog alapján védelmi háborút folytat a Szovjetunióval szemben. Minden magyart fegyverbe és harcba szólít! A Nagy Imre-beszéd elhangzása utáni időszakra esik a védelmi háború áldozatainak a legnagyobb része. A nemzethez intézett szózat mindenkit, az egész népet arra figyelmeztette: „Itt az idő, most vagy soha!” – fegyvert kell fogni, a haza vitézséget vár el tőlünk, a haza veszélyben van, „el kell menni katonának”.
Nagy Imre kiléptette Magyarországot a Varsói Szerződésből, elutasította a Szovjetuniót mint birodalmat és annak világhódító törekvését, amely a kis népek bekebelezésére irányul. Megmutatta, hogy a magyar nemzet sok évszázados törekvése a függetlenség, mert máskülönben a helyzete az lesz, hogy két pogány közt egy hazáért pusztul.
Nem túlzás azt mondani, hogy többet ennél a szabadságharc politikai vezéregyénisége nem tehet. Ha viszont ennél kevesebbet mond, eleve halálra ítéli a szabadságharcot. Nagy Imre két-három hét, vagyis rendkívül rövid idő alatt hihetetlenül hosszú utat tett meg az ortodox kommunistától a polgári jellegű szociáldemokráciával való kibékülésig, annak megértéséig. Bátran kijelenthetjük, a toleranciának ilyen előbukkanása szinte egyedülálló.
A sors fintora vagy politikai tanulság, hogy örökségének legnagyobb haszonélvezője Kádár János volt. A szovjetek, ha nem is változtattak a rendszeren, de „engedtek a gyeplőn”, hiszen benne megbíztak. Kádár János lett a „gulyáskommunizmussal” együtt a szovjet érdekövezetben a legnépszerűbb kommunista vezér, államfő. A szovjetek Magyarországon kíváncsian kísérleteztek a különféle gazdasági és rendszerbeli intézkedések bevezetésével. Nem engedték meg ugyan a churchilli fifti-fiftit Magyarországnak, többet engedtek meg azonban a magyaroknak, mint bárki másnak az érdekövezetben, vagy akár önmaguknak. Nem is tehettek másként. Nemzetközi színtéren a kommunista vezetők közül Tito és Kádár János élvezte a legnagyobb tekintélyt. Ezenkívül Tito külön is nagyra értékelte Kádárt, és maga mellé tette „nagyságban”.
A tolvajról
Általánosan ismert, hogy a tolvaj mindig elhallgatja, ki tette gazdaggá. Ebben az esetben a tolvaj és mindvégig, szinte haláláig gyáva Kádár János utolsó percéig elhallgatta, hogy az 1956-os magyar szabadságharc és forradalom, valamint Nagy Imre és az ő meggyilkolása tette azzá, aki volt: a „puha” hatalom egyedüli megtestesítőjévé a keleti lágerben.
Nagy Imre helye a köztéri emlékezetben
Nagy Imre kiállása, emberi nagysága megkérdőjelezhetetlen, erről a három évtizeddel ezelőtti újratemetési ceremónián elhangzott beszédek máig tanúskodnak. A reformkommunista vezető iránti tiszteletet mutatja a születésének 100. évfordulójára, 1996-ban emelt köztéri szoborkompozíció. Közéleti hullámokat vetett a döntés, miszerint a Kossuth tér rekonstrukciója – a Steindl Imre Program keretében történő szoborrendezési koncepció – értelmében a Vértanúk teréről áthelyezik a szobrot. Érthető, hogy ez közéleti hullámverést okozott. Hosszú távon azonban sokkal fontosabb, hogy Nagy Imre köztéri szobrát semlegesíteni kell az eszmei zűrzavartól, és elejét kell venni annak, hogy pártharcok tárgya legyen. A kritikai hangok és a vélemények politikai és ideológiai indíttatásúak, ezeket tudomásul kell venni, annak reményében, hogy új helyével a Nagy Imre-szoborkompozíció legalább annyit nyer, mint a József Attila-szobor nyert, amikor áthelyezték. A párbeszédre való törekvés szellemében ennek a lehetőségét meg kell adni.
Talán az ideológiai meggyőződés okozta felfokozottság állapota az oka az olyan kijelentéseknek, amelyek szerint azzal, hogy a Nagy Imre-szoborkompozíció elkerült a Vértanúk teréről, 56-nak már nem maradt emléke az Országház előtti téren, „csak néhány golyó a falban”. Meg kell jegyezni, hogy ez a néhány golyó a falban olyan emlékmű, amelyről tudni kell: „2001-ben a túlélők kezdeményezésére állíttatta a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium az 1956-os parlamenti sortűz áldozatainak emlékjelét a minisztérium épületének árkádjai alá. Kampfl József szobrászművész és Callmeyer Ferenc építészmérnök közös munkája a Kossuth téri sortűz kereszttüzében elhunyt civil áldozatoknak állít emléket. Az embereken áthatoló, majd a minisztérium árkádfalaiba fúródó gyilkos lövedékek véletlenszerű halmazát bronzból öntött golyók szimbolizálják. Az egyik alkotó, Callmeyer Ferenc, maga is a Kossuth téri sortűz túlélője.”
Azok a golyónyomok a falban tehát a civil áldozatokról, a hősiességről és a mártírhalálról szólnak, a magyar nemzet halált vállaló bátorságát jelképezik, amivel az egyes emberek kiálltak a nemzet szabadságáért. Ez nem kevesebb emléke 56-nak, hanem a legtöbb. Ugyanígy megkerülhetetlen a Kossuth téri sortűz áldozatainak emlékhelye, amelyről nyugodtan kijelenthetjük, mentes az ideológiától és a hatásvadászattól, tiszteletet és kegyeletet sugároz.
A Nagy Imre mártír miniszterelnök emlékére állított szoborkompozíció Varga Tamás szobrászművész munkája. Az ideológiai vitáknál és a politikai szócsatáknál sokkal fontosabb kérdés, hogyan látja az alkotó a szoborkompozíció új helyét, hiszen ő szakmai, és nem ideológiai elvek mentén dönt. A Népszavának idén februárban írásban adott nyilatkozatából idézve a következőképpen értékeli az alkotó a folyamatot: „A szobrom, a Nagy Imre-emlékmű új helyszínen való felállításáról szóló megbeszélések feszült légkörben, de civilizált hangnemben folytak. Úgy éreztem, partnerem – akár engedmények árán is – megegyezésre törekszik, és szobrom érdekében én is az elfogadható kompromisszumokat kerestem. A felajánlott helyszínt elfogadtam. Lett volna lehetőségem mást javasolni, de megfelelőnek találom. Ismerem a felmerült ellenérveket, de úgy vélem, hogy észrevenném, ha a helyszín a művészi koncepciómmal összeférhetetlen lenne. Azzal meg, hogy a szobrom »merre néz«, nem tudok mit kezdeni. Fontos, hogy egy alkotás különböző távolságokból, szögekből hogyan hat. Ilyen szempontból vannak nézetei. A szobor azonban nem néz.
Az pedig, hogy valaha Segesdi György »Marx–Engels« szobra állt ott, gazdagítja a szobor jelentéskörét, a »Fehér Ház« – Benkhard Ágost, Gábor László, Lévai Andor és Rudnai Gyula műve – szintén. Nemkülönben megfelelően rímel szobrom hídja háttérben Ernest Goüin mérnök úr nagy hídjára Adolphe-Martial Thabard kolléga szép szobraival, így a Jászai tér szerintem méltó új helyszín. A megállapodás szerint betekintést és meghatározó jellegű beleszólást engednek a tér átrendezésének tervezésébe, valamint a kivitelezés teljes folyamatába. Ígéretet kaptam, hogy a tér szerintem szükséges átrendezése teljeskörűen megvalósul. Én döntöm el szobrom konkrét helyét, tájolását. Minden munkafolyamat, amelynek művészeti szempontból jelentősége van, személyes részvételemmel fog történni. Hasonlóképpen magam irányítom a szobor újbóli felállításához szükséges javítási munkákat is. Az első ilyen döntésem az volt, hogy az új, teresebb helyszínen a Vértanúk terén állt bonyolult vízmedencés gránitarchitektúra helyett a szobrot inkább érvényesülni engedő környezetet alakítsunk ki. Ehhez tervek készülnek. Az eddigiekért az felel, aki a szobrot a helyéről elvitette. A megállapodás viszont azt jelenti, hogy az újrafelállítással kapcsolatban (akárcsak 1996-ban az eredeti helyszín esetében) mindaddig én vagyok minden művészi döntésért felelős, amíg én vagyok az elhelyezés művészi vezetője. Azért vállalom ezt, hogy szobrom, a Nagy Imre-emlékmű, nívós budapesti helyszínen maradhasson. Azt gondolom, ez nemcsak az én érdekem, hanem mindenkié, aki tiszteli Nagy Imre emlékét.”
Ehhez nincs mit hozzáfűzni. Őrizzük együtt Nagy Imre emlékét, emlékezzünk arra, hogy a nagyhatalmak és birodalmak mohóságától a kis népek csak függetlenségük megőrzésével menekülhetnek meg.
