December

December

Szerző: Miroslav Jovančić: Frida

 

  – Miért van ilyen sötét?

  – Mert december van.

  – És decemberben mindig hamar sötétedik?

  – Igen.

  Lindgren maga elé tekintett. Kék szemeivel végigpásztázta a hófödte tájat, alaposan szemügyre vette az apró pelyhek lassan hulló áradatát, az előttük elterülő domb minden részletét, s végül az égre is felnézett. Még látni lehetett a felhőket, melyek fátyolos abroszként terültek el a csillagok alatt.

  Nem kellene sötétnek lennie. Még látom a felhőket – gondolta magában.

  – Mondd csak, Agaton, decemberben mindenhol sötét van?

  – Ó, ne legyél már ilyen buta. Van, ahol decemberben nyár van. Ott most világos van.

  – Szóval, akkor nem is azért van sötét, mert december van, hanem mert tél van?

  Agaton sóhajtott egyet. Amióta magukra maradtak öccsével, mindent megadott neki. Lindgren túl sokat jelentett számára, ezért magától értetődő volt, hogy átveszi az apa szerepét, és ő öltöztette, etette-itatta, sőt, legjobb tudása szerint nevelte testvérét. Most kicsit magába is fordult, elgondolkozott. Végül arra lett figyelmes, hogy öccse a jobbján rángatja elhasznált szürke pulóverét. Szeretett volna választ kapni a kérdésére. Egyszer még jó lesz ez a felső Lindgrennek is, meg kell őriznem ezt a pulóvert.

  – Na látod. Még a végén lesz belőled valami. Igen, nálunk most azért van ilyen sötét, mert tél van, és az északi féltekén élünk. Körülbelül novembertől februárig ilyen hidegebb lesz az időjárás, aztán fokozatosan felmelegedik.

  – Egész addig sötét lesz? – kérdezte bágyadtan Lindgren.

  – Hát, az év első és utolsó hónapja a legkritikusabb ilyen szempontból. A november és a február már valamivel jobb.

  – Nem szeretem a sötétet. Ilyenkor nincsenek körülöttünk emberek, és félek.

  Agaton elnevette magát, majd türelmesen és érthetően válaszolt öccsének.

  – Talán Ausztráliába kellene mennünk. Ott most nyár van, és jó melegben várják a Mikulást.

  – Hol van ez az Auszlábia?

  – Ausztrália. Messze. A déli féltekén.

  – Egyszer elmegyünk oda, Agaton?

  – Igen, Lindgren. Megígérem, hogy egyszer elmegyünk Ausztráliába. Mindketten.

  – Rendben.

  Lindgren elhallgatott, és magára húzta lyukacsos barna takaróját. Már nagyon várta a holnapot, hiszen holnap vasárnap lesz. Vasárnap mindig finom és meleg ételt kapnak a szállóban. Emellett pedig délben mindenki körülöttük nyüzsgött, ami különösen ínyére volt. Szeretett emberek között lenni, mert úgy érezte, hogy akkor nincs egyedül. Nem is értette, hogyan mondhatta valamelyik öreg azt, hogy hiába ez a sok ismerős, ő egyszerűen magányos. Az ember nem lehet magányos, ha állandóan körülveszik a kortársai.

  – Agaton?

  – Igen, Lindgren?

  – Csak azt akartam mondani, hogy nagyon örülök, hogy ilyen okos bátyám van, mint te. Soha nem cserélnélek le.

  – Köszönöm, Lindgren. Ez nagyon jólesik. Na de most tényleg alvás! Holnapra kipihent bendővel kell az ebédhez ülnöd. Van egy olyan érzésem, hogy igazi ínyencség lesz a holnapi menü.

  – Rendben. Szeretlek, Agaton.

  – Én is szeretlek, Lindgren.

 

*

 

  Agaton még egy fél órát kistestvére mellett töltött, majd amilyen csendben csak tudott, felkelt, és magára öltötte a vastag télikabátját. Az ágya alól előhúzta a pacskert, és beleillesztette mindkét lábfejét a papucsba. Nagyon vigyázott a holmijukra, hiszen tudta, hogy Lindgren is ezeket a ruhákat és lábbeliket fogja hordani. Esténként ezért nem is használta a béléses bakancsát. Ilyenkor úgyis csak a kötelező takarítómunkáját végezte, ahhoz pedig bőven elég volt két pár zokni és a papucs. Nesztelenül kiosont a szobából. A gyéren megvilágított folyosó végén már várta őt a recepciós.

  – Elaludt? – kérdezte tőle mosolyogva a házinéni.

  – El.

  – Tudod a munkád. Veszed a vödröt és a felmosórongyot, majd szépen feltakarítasz. Azután…

  – Azután megvárom, míg felszárad, majd megismétlem az egészet. Végezetül a pult mögött is felmosok, majd kiviszem a szemetet, és új zacskót teszek a kukára. Tudom, Margaret néni.

  Az idős hölgy újra elmosolyodott, majd lassú léptekkel elhagyta az épületet, és visszament a saját kis lakosztályába.

  Agaton rögtön nekifogott az elintéznivalóknak. Már rutinszerűen ment. Amióta Apa és Anya autóbalesetet szenvedtek, igazán gyorsan megtanult mindent. Elvégre is, már 14 éves volt, és neki kellett eltartania az öccsét. A távoli rokonokkal soha nem volt felhőtlen a viszonyuk, ezért nem is tartották velük a kapcsolatot. Mindketten a szociális szállóba kerültek. Az állam támogatta ezt a helyet, cserébe a felnőttek közmunkát végeztek a városban. Agaton és Lindgren viszont még túl fiatalok voltak, ezért őket nem küldhették ki a terepre. Agaton nagyon hálás volt tehát Margaret néninek, amikor felkínálta neki a takarítói munkát, hiszen így havi 90 eurót kereshetett, ami pont elégnek bizonyult ahhoz, hogy a legszükségesebb dolgokat megvegyék maguknak. Cserébe Agaton a legjobb tudása szerint rendben tartotta a kis étkezdét, és ebédkor segített szétosztani a fejadagokat a rászorulóknak. Olykor-olykor, ha nagyon szorgalmasan intézkedett, plusz 10 eurót is kapott. Megpróbált gazdálkodni a pénzzel, de soha nem tudott ellenállni az édességeknek, ezért ilyenkor rendre meglepte öccsét s jómagát egy-egy szelet csokival.

  Belemártotta a vadiúj felmosórongyot a habos vízbe, erős kezeivel kicsavarta belőle a vizet, majd folytatta a takarítást. Ugyan magának nem szerette beismerni, de kedvére való volt a munka, hiszen így ő is felnőttnek érezhette magát. Ő volt, aki egyben tartotta az egész helyet. Nélküle itt bizony senki nem enne olyan jóízűeket vasárnaponként. Apropó, vasárnap. Agaton – öccsével egyetemben – imádta a vasárnapot, bár korántsem ugyanazon ok miatt. Vasárnap este nem kellett dolgoznia, ezért magára is tudott fordítani egy kis időt. Hosszú sétákat tett az épületben, pihent, amikor tudott, és folyton kileste, hogy mi lesz a következő heti menü. Ezért is tudta, hogy holnap Lindgren nagyon fog örülni, amikor leül a saját kis asztalukhoz, hogy elfogyasszák az étküket. Lassan a pult mögé ért, csíkonként, vízszintes mozdulatokkal haladt, a sarkokra is ügyelve. Az előtér már felszáradt, a pulthelyiség mögött még meg kell majd ismételnie alapos munkáját. Kezdetben megvárta, míg ezen a kis területen is át kellett mennie másodszor a ronggyal, de azóta már megtanulta, hogy pont annyi ideje van, hogy levigye a szemetet, és a szertárból hozzon egy új, fekete zacskót. Most is ezt tette, s mire visszaért, már fel is száradt. Gyors mozdulatokkal elvégezte a maradék munkát, majd kiöntötte a vödörből a vizet, visszavitte a helyére, s békésen leült az ebédlőben. Ugyan már lassan a tizenkettes számhoz közeledett az óra kismutatója, Agaton egy cseppent sem érezte magát fáradtnak. Kinézett az ablakon. Itt-ott még látott égő lámpákat, de a legtöbb helyen már rég lekapcsolták a villanyokat, az emberek pedig nyugovóra tértek. Agaton gyakran eljátszott a gondolattal, hogy vajon mit csinálnak ilyen későn a felnőttek, amihez feltétlenül szükséges a világosság. Amint azt is gyakran elképzelte, hogy a felnőttek betakarják gyerekeiket, még egy utolsó jóéjt-puszit adnak a homlokukra, amit annyira utálnak, s elkészítik az iskolások holnapi reggelijét.

  Agaton közel húsz percig ült néma csendben az ebédlő halljában, majd belépett a pult mögé, és a kasszából villámgyors mozdulattal kivett egy hideg fémpénzt. Gyakran elkövette ezt a kis csínyt, de nem volt lelkiismeret-furdalása emiatt. Ő csak egy kis esti uzsonnát akart magának. Annyiszor tartotta már a kezében ezeket az érméket, hogy tapintásra meg tudta mondani, mekkora érték van összeszorítva a tenyerében. Ezúttal egy kéteuróst lopott el. Csoszogva kilépett az utcára. Teljesen kihalt volt az egész környék, egyetlenegy helyről lehetett hallani halkan kiszűrődő zenét. Az éjjel-nappali bolt alig húsz méterre helyezkedett el állandó lakhelyüktől. Agaton, ügyelve arra, hogy ne ázzon át a papucsa, óvatos léptekkel megindult a kopott, pirosas színű üzlet felé. Amikor belépett, az eladó lelkesen köszöntötte.

  – Szia, Agaton! Már vártalak! Most milyen csokit kérsz?

  – Jó estét! Még nem tudom, egy kicsit nézelődöm, mielőtt választok.

  – Rendben, csak nyugodtan – válaszolta a magas, cingár férfi.

  Agaton körülnézett a kis boltban, lassanként elment a polcok előtt. Nagyon jól tudta, hogy 2 euróból nem telik majd sok mindenre, de mérlegelni szerette volna a lehetőségeit. Gondolkodott azon, hogy vesz egy kis csipszet, csak a változatosság kedvéért. Végül mégis a tábla csoki mellett döntött, mert ez volt a kedvence, és még emlékeztette arra az időre, amikor Anya is itt volt velük.

  – A szokásos – mondta derűsen az eladó.

  Agaton belenézett az eladó fekete szemébe, majd tekintete a szemöldökén lévő pirszingre tévedt. Fura egy alak – gondolta magában.

  – Igen, ez a kedvencem. De azt hiszem, ezt már tudod.

  – Hát persze. Az ember gyorsan megismeri mások szokásait. 1,49 lesz.

  – Tessék.

  Agaton elvette a visszajárót, és elköszönt. Ekkor egy cuppanó hangot hallott, ami igencsak felkeltette az érdeklődését. De amikor hátranézett, csak egy kis üveget látott a pirszinges alak mellett.

  – Az sör? – kérdezte kissé elpirulva Agaton.

  – Jah… Nekem meg ez a kedvencem. Kérsz?

  – 50 cent elég rá?

  – Ingyen adom, de csak egy kortyot. És ezentúl hívj Hilmarnak. Alig vagyok idősebb nálad.

  Agaton könnyen megítélte az emberek életkorát, ezért azt is jól megtippelte, hogy Hilmar éppenhogy betöltötte a tizenkilencedik életévét. Ráadásul szinte egyforma magasak voltak, köszönhetően apjától örökölt génjeinek. Beletúrt dús barna hajába, majd az üveg után nyúlt. Tényleg csak egy kortyot ivott, nem is szándékozott többet. Hilmar kinevette.

  – Nem ízlik?

  – Ez valami borzalom. Miért isszák ezt az emberek?

  – Hogy felejtsenek.

  – Én soha nem szeretnék elfelejteni semmit, így is van egy csomó dolog, amit jobb, ha megjegyzek.

  – Tudod, Agaton…

  – Igen… Hilmar? – nyögte ki nagy nehezen az eladó nevét.

  – Semmi. Csak néha nem úgy alakulnak a dolgaink, ahogy azt szeretnénk. Ilyenkor hidd el, nagyon is jólesik legurítani egy-két sört. Néha még be is rúgok.

  – Tudom, mire gondolsz. De a sör nem old meg semmit.

  Hilmar még utánanézett az éretlen felnőttnek, végül egy húzásra megitta a maradék alkoholt. Aztán felbontotta a következő dobozt.

  Agaton a hazaúton végig a szájában kevergő ízt próbálta valahogy eltüntetni. Köpködött, havat tömött magába, de semmi sem segített.

  Alaposan fogat kell mosnom. És soha többé nem iszom abból a kotyvalékból – ezek a gondolatok szállingóztak az agyában. Titokban viszont tetszett neki ez a keserű íz, Apától is számtalanszor látta, amint az üveg után nyúl.

  Hajnali egy óra lett, mire mindennel végzett, letusolt, megtisztította a körmeit, és a szárítóra helyezte a zoknijait. Aztán csendben visszalopózott a szobába, ahol az emeletes ágyon öccse békésen szundított. Agaton az alsó ágyat bérelte ki magának, mert félt a magasban. Ennyit igazán megtehet érte Lindgren. Betakarózott, majd halkan elkezdett zokogni. Reggel hat órakor már újra kelnie kell.

  Nem tudom, meddig bírom még. Hiányoznak a szüleim. Lindgrennek nem szabad gyengének látnia.

 

*Részlet a készülő kisregényből.

 

Havas Judit

Kányádi Sándor

Az Egyetemi Színpadon a 70-es évek végén egy sorozatban a határon túli irodalmat mutattuk be. Amikor éppen felvidéki írók estjét tartottuk – amelyen megjelent Dobos...

Havas Judit

Kányádi Sándor

Az Egyetemi Színpadon a 70-es évek végén egy sorozatban a határon túli irodalmat mutattuk be. Amikor éppen felvidéki írók estjét tartottuk – amelyen megjelent Dobos...

Bolyos Miklós

Bodor Anikóra emlékezve

  Egy eső áztatta áprilisi délutánon mintegy harminc ember gyűlt össze a zentai Felsővárosi temetőben, hogy virágkoszorúkkal és zeneszóval emlékezzen meg Bodor...

Bolyos Miklós

Bodor Anikóra emlékezve

  Egy eső áztatta áprilisi délutánon mintegy harminc ember gyűlt össze a zentai Felsővárosi temetőben, hogy virágkoszorúkkal és zeneszóval emlékezzen meg Bodor...

Lovas Ildikó

Szép Amáliák (részlet)

1952. december 27-én, amikor a színház épületéből Szép Amália kilépett a Fő térre, olyan sűrű volt a köd, hogy a villamos nehéz, bordó testét...

Lovas Ildikó

Szép Amáliák (részlet)

1952. december 27-én, amikor a színház épületéből Szép Amália kilépett a Fő térre, olyan sűrű volt a köd, hogy a villamos nehéz, bordó testét...

Klamár Zoltán

Utólagos feljegyzések

  Naplót írok, s valójában életem eseményei érdekelnek a legkevésbé. (Illyés Gyula)   Újra háború van, de most Kelet-Európában. A hírek...

Klamár Zoltán

Utólagos feljegyzések

  Naplót írok, s valójában életem eseményei érdekelnek a legkevésbé. (Illyés Gyula)   Újra háború van, de most Kelet-Európában. A hírek...

Pulai Árpád, 1986 Verbász

  2012-ben szerzett diplomát a belgrádi Iparművészeti Kar textiltervezői tanszékén. Nevéhez fűződik a szenttamási Čunak Hagyományőrző Egyesület...

Pulai Árpád, 1986 Verbász

  2012-ben szerzett diplomát a belgrádi Iparművészeti Kar textiltervezői tanszékén. Nevéhez fűződik a szenttamási Čunak Hagyományőrző Egyesület...

Oroszi Armand

Sivatag

  Itt vagyok, s voltam Egyedül, s majdhogy holtan Dalom száll, magányosan s szárazon csak úgy, akár a homokszem át a pusztaságon.   Itt vagyok, s voltam Holnap más leszek, mondtam...

Oroszi Armand

Sivatag

  Itt vagyok, s voltam Egyedül, s majdhogy holtan Dalom száll, magányosan s szárazon csak úgy, akár a homokszem át a pusztaságon.   Itt vagyok, s voltam Holnap más leszek, mondtam...

Kovács Jolánka

A hegy és a csenevész fácska

Volt egyszer egy hatalmas, kopár hegy.   Ó, ez a hegy nagyon büszke volt arra, hogy milyen magas, milyen erős! Őt aztán senki sem tudta megmozdítani. Eső, jégeső, vihar, hóvihar –...

Kovács Jolánka

A hegy és a csenevész fácska

Volt egyszer egy hatalmas, kopár hegy.   Ó, ez a hegy nagyon büszke volt arra, hogy milyen magas, milyen erős! Őt aztán senki sem tudta megmozdítani. Eső, jégeső, vihar, hóvihar –...

Boros György 1934, Szabadka

  A belgrádi Tanárképző Főiskolán diplomázott 1955-ben festészet szakon, Ante Abramović osztályában. 1955 és 1996 között megszakítás nélkül...

Boros György 1934, Szabadka

  A belgrádi Tanárképző Főiskolán diplomázott 1955-ben festészet szakon, Ante Abramović osztályában. 1955 és 1996 között megszakítás nélkül...

Ratković (Acsaji) Györgyi, 1986, Zenta

  Első művészi ismereteit, mind elméleti, mind gyakorlati téren, Skrabány Viktor festőművész óbecsei műtermében szerezte. 2005–2009 között az újvidéki...

Ratković (Acsaji) Györgyi, 1986, Zenta

  Első művészi ismereteit, mind elméleti, mind gyakorlati téren, Skrabány Viktor festőművész óbecsei műtermében szerezte. 2005–2009 között az újvidéki...

Pétër László

Vigasságos jövendőnk

  Bukovinai és al-dunai őseim emlékére   Kedvesek voltak a Teremtő számára, s az angyalok is módfelett szerették a bukovinai székelyeket. De nyilvánvalóan...

Pétër László

Vigasságos jövendőnk

  Bukovinai és al-dunai őseim emlékére   Kedvesek voltak a Teremtő számára, s az angyalok is módfelett szerették a bukovinai székelyeket. De nyilvánvalóan...